„Ha egyet hallottál, az összeset hallottad” – legyintenek sokan a Motörhead Ace of Spadesen túli lemezeire, pedig nem véletlenül tekintik Lemmyt annyiféle rock- és metálműfaj keresztapjának: játszott szélvészgyors bluest, írt szívszaggató balladákat, kísérletezett dallamos és szimfonikus dalokkal, volt punk, ősmetálos és tökös hard rocker is. Negyven éven át kikezdhetetlen következetességgel képviselte azonnal felismerhető stílusát, de közel sem ugyanazt az öt hangot játszotta egész életében. A 2015-ben, pár nappal 70. születésnapja után elhunyt Lemmy keveset emlegetett oldalaira emlékezünk.
Lemmy, a bluesman: Limb from Limb (1979) / Whorehouse Blues (2004)
Ha arról megy a vita baráti körben, vajon megsemmisítően hangos rock & rollt, fénysebességű metált vagy a legmocskosabb punkot játszották Lemmyék, nyugodtan vágjuk rá:
a Motörhead a világ leghangosabb blueszenekara volt.
Legalábbis kezdetben. Két alaplemezükből, a fél év különbséggel kihozott Overkillből és Bomberből számos stílus születése levezethető a thrash metaltól a speed metalon át a stonerig, de a Motörhead valójában megvadított bluesrockot játszott, gyaluló kétlábdobbal és szénné torzított basszusgitározással.
„Az MC5-hoz – a nagy underground példaképhez – Little Richard- és Hawkwind-elemeket akartam adni, aztán ez sült ki belőle. Blueszenekar voltunk, de tényleg. Bár fénysebességgel játszottunk, ennek ellenére felismerhetően blues volt – legalábbis számunkra. De valószínűleg senki másnak nem volt az” – mondta Lemmy a kezdetekről, aki a magát harmadgenerációs bluesgitárosnak tartó „Fast” Eddie Clarke-ot is azért vette be a brancsba, mert „ismerte az összes Yardbirds-számot, ráadásul a ZZ Topot is szerette”.
Az Overkill zárószáma, a Limb from Limb például akkora blues, mint ide Mississippi; a második félidőben persze duplájára pörgetik a tempót, és azt a nyúlós riffet, amit minden idők egyik legnagyobb bluesrockgitárosától, Peter Greentől csakliztak el és torzítottak tovább (Fleetwood Mac: Oh Well). Az Overkill és a Bomber tömve van hol hendrixes (Metropolis), hol betépős (Step Down – az egyetlen Motörhead-dal, amit „Fast” Eddie énekel) bluesrockkal, amelyek a Hawkwind motorikus space rockjából a Monster Magnet LSD-vel kitapétázott stonere felé reptetik a hallgatót.
A bővérű rock & rollok mellett sajnos még a vérmesebb Motörhead-rajongók sem igazán figyeltek fel a zenekar bluesos oldalára, ezért is lehetett nagy meglepetés (és siker) a Whorehouse Blues, ez a pimasz kis akusztikus blues 2004-ből, amelyben Lemmy szájharmonikával meséli az akkoriban harmincadik évfordulóját ünneplő zenekar sztoriját. Hogy Lemmy mennyire érezte a bluest, azt semmi se mutatja jobban az Ace of Spades megrendelésre született átiratánál: a Motörhead még egy sörreklámba is annyi fílinget pakolt, mint más a komplett életművébe.
További dögös Motörhead-bluesok: Capricorn (Overkill, 1979), One Track Mind (Another Perfect Day, 1983), You Better Run (March ör Die, 1992), Lost Woman Blues és Dust and Glass (Aftershock, 2013).
Lemmy, az érzelmes: 1916 (1991) / Mama, I’m Coming Home (1991)
Amikor nemrég megkérdezték Angus Youngot, hogy melyik AC/DC-számmal nyúltak a leginkább félre, nagyon helyesen a zenekar egyetlen balladáját, a bámulatosan fantáziátlan Love Songot nevezte meg, amire még zöldfülűként beszélte rá őket a kiadó. Ha azt hinnénk, hogy a rock & roll bibircsókos Hókuszpókja, a speeden pörgő, whiskyt vedelő és híresen poligám Lemmy nem írt balladákat, vagy ha írt is, azokat a legrosszabb számai közé sorolja, akkor nem is tévedhetnénk nagyobbat.
Spinal Tapbe illő irónia, hogy a Motörheadet, amelyet a nyolcvanas évek legnépszerűbb rockzenekarai közé katapultált az Ace of Spades felülmúlhatatlan klasszikusa, majd onnan a klasszikus felállás szétesése, némi drogproblémák és a pocsék menedzsment következtében a harmadvonalba csúszott vissza az évad közepére, a kilencvenes évek elején épp egy ballada hozta vissza a sír széléről.
Az 1990-ben Los Angelesbe költöző Lemmynek sikerült megcsípnie egy nagykiadós szerződést a Sony alá tartozó WTG-nél, valamint egy turnét Ozzy Osbourne előzenekaraként, aktuális lemezük, az 1916 pedig egy Grammy-jelölést is begyűjtött. Részben annak köszönhetően, hogy Lemmy tökéletesen szembement azzal, amit vártak tőle, és szimfonikus balladát írt az első világháború egyik legvéresebb csatájáról, a somme-i ütközetről.
A szomorú szintetizátordallamokon úszó 1916-ban Lemmy tőle nem várt magasságokba kapaszkodva, megrendülten énekli meg az akaratuk ellenére besorozott, megölt és elfeledett gyerekkatonák sorsát. És bár a lemezfelvétel elején még gondolkodás nélkül rúgta ki Ed Stasium producert, amiért az a tudta nélkül tamburint csempészett a Going To Brazil című veretes rock & rollba, a gitármentes 1916-ban már a Motörheadben sosem hallható csellókísérettel tette méltóságteljesen emelkedetté a rekviemszerű hangulatot.
Lemmy máskor is írt balladákat, hogy nehéz témákat dolgozzon fel: pályájának egyik büszkesége a szintén az 1916-re felkerült, megrendítően szép Love Me Forever a 28 évesen, herointúladagolásban elhunyt nagy szerelméről szól, a Don’t Let Daddy Kiss Me pedig a gyerekmolesztálásról, méghozzá a segítségért könyörgő kislány szemszögéből. A kései, Phil Campbell-lel és Mikkey Dee svéd dobcsodával kiegészült Motörhead-felállás is egy balladával, a God Was Never On Your Side-dal alkotta meg az egyik legemlékezetesebb dalát, amelyben Lemmy lefegyverző iróniával vall ateizmusáról, és arról, hogy halála után nem várja őt se a pokol, se a menny, de jól van ez így.
Lemmy legismertebb líráját mégsem a Motörhead, hanem Ozzy játszotta el, miután az énekes rácsörgött barátjára, hogy írjon pár szöveget visszatérő lemezére, a No More Tearsre, amit Lemmy pár óra leforgása alatt meg is tett. Közülük az I Don’t Wanna Change The World Grammyt nyert, a rockturnék kokainhegyei közül a hitvesi ágyba visszavágyódó, Sharon Osbourne-hoz címzett Mama, I’m Coming Home pedig Ozzy talán legnagyobb slágere lett szólóban.
Az 1916 Grammy-jelölése és a négyszeres platinalemezzé vált No More Tears csúcsokat döntő eladásai után Lemmynek életében először (és utoljára) fejébe szállt a siker, és a rákövetkező March ör Die-on már nem kísérletezésből, hanem jól megfontolt befutási szándékból kormányozta a kommersz felé a Motörhead zenéjét, aminek természetesen tömegszerencsétlenség lett a vége. A Mama, I’m Coming Home receptjét újrahasznosító I Ain’t No Nice Guy a George Michael-dauert és -szakállat viselő Ozzy közreműködésével sem sikerült átütőre, és az Ozzy által már eljátszott, félig szintén Lemmy által írt Hellraiser sem állt igazán jól a Motörheadnek: a kiherélt March ör Die mindenestől megbukott.
További megrázó Motörhead-balladák: One More Fucking Time (We Are Motörhead, 2000), Till The End (Bad Magic, 2015).
Lemmy, a punk: R.A.M.O.N.E.S. (1991)
Vannak az emberiség történetében felemelően csodás pillanatok, amikor elhisszük, hogy bármi lehetséges: Neil Armstrong első lépései a Holdon, a berlini fal leomlása, vagy az a fél perc, ami alatt Lemmy kirázta csuklójából ezt a gyémánttömörségű punkslágert, amit régi barátai és pályatársai ihlettek. A dal nem több, mint másfél percnyi névsorolvasás, mégis benne van minden, amit a Ramonesról, a Motörheadről meg úgy általában a punkzenéről tudni érdemes. A R.A.M.O.N.E.S. tökéletes helyre került, amikor Lemmyék az eleve sokszínű 1916 című lemezükre vették fel, és akkor is, amikor 1996. augusztus 6-án, a Ramones utolsó koncertjén eljátszották közösen, ahol C. J. csaholta el Lemmyvel a számot.
A Motörhead később újravette a dalt Mikkey Dee-vel a doboknál, amitől nem lett jobb – igaz, rosszabb se. A R.A.M.O.N.E.S. így is, úgy is a pop-, a punk- és a rocktörténet legeslegfaszább tribute dala, amely arra is jól rámutat, miért csíphették rettenthetetlen imidzse mellett a zenéjét is a Motörheadnek a punkok, akik a hetvenes évek végén mindent utáltak, ami rock volt, a Led Zeppelintől a tízperces gitárszólókat eregető progrockzenekarokig, egyetlen bandát kivéve: a Motörheadet, akik utánozhatatlanul pároztatták össze a punkot, a metált és a rock and rollt.
További pöpec Motörhead-punkrockslágerek: Vibrator (Motörhead, 1977), Ridin’ with the Driver (Orgasmatron, 1986), Bye Bye Bitch Bye Bye (The Wörld Is Yours, 2010).
Lemmy, a rock & roller: Louie Louie (1977)
Lemmy haláláig ragaszkodott hozzá, hogy a Motörhead nem heavy és nem is thrash metalt, hanem szimpla rockzenét játszott. „Olyanok vagyunk, mint Little Richard speeden” – mondogatta, és ennél találóbb címkét nehéz rásimítani a Motörheadre. Már csak azért is, mert Lemmyt valóban a Good Golly, Miss Molly tévében látott felvétele győzte meg arról, hogy gitárt ragadjon, és mert az ötvenes évek rock & rolljának szeretete nélkül a Motörhead két év után egyszerűen feloszlott volna.
A foglalt lakásokban csövező, haveroktól kéregető („Lemmy [lend me] a quid!” – innen a becenév) Motörheadet már az első kiadója, a United Artists is átverte, miután borzasztónak ítélte és három évig ki sem adta az első albumát (On Parole). A próbálkozásba belefáradt trió már a búcsúkoncertjére készült, amikor egy producerismerősük felajánlotta, hogy vegyenek fel nála egy kislemezt, a kétnapos stúdiózást pedig arra használta a beamfetaminozott zenekar, hogy egy komplett albumot felrántson – ez pedig már meggyőzte a nívósabb Bronze Recordsot, hogy esélyt adjon nekik egy EP-re. A srácok úgy döntöttek, hogy egy 1955-ös Richard Berry-dallal próbálkoznak, és jól tették: a Louie Louie felkúszott a slágerlistákra, így a Motörheadet meghívták a BBC sztárcsináló popműsorába, a Top of the Popsba, ahol még úgy is taroltak, hogy Lemmy csak az első két verzét tudta fejből, a harmadikat helyben improvizálta.
Ezután nem volt megállás: elkészítették az Overkill című nagylemezüket, amely befuttatta a zenekart, Lemmy pedig azóta is szinte mindegyik lemezére írt egy bespeedezett rock & roll-slágert. 1991-ben David Letterman talkshowját is szétrockolta egy Chuck Berry-számmal, majd saját rockabilly-triót is alapított The Head Cat néven, amelyben a Stray Cats-es Slim Jim Phantommal és a The Rockcats-es Danny B-vel játszották a kedvenc (és kellően obskúrus) ötvenes évekbeli dalaikat.
További húzós Motörhead-rockandrollok: (I Won’t) Pay Your Price (Overkill, 1979), Going To Brazil és Angel City (1916, 1991), Don’t Waste Your Time (Sacrifice, 1995), Life’s A Bitch (Inferno, 2004), Christine (Kiss of Death, 2006), Don’t Matter To Me (Lemmy kiadatlan szólólemezéről), és még temérdek másik Motörhead-dal.
Lemmy, a feminista: Please Don’t Touch (1981) / Stand By Your Man (1982)
Nehéz elképzelni, hogy a híresen poligám, pajzán – és mai szemmel talán szexistának is tűnő – szövegeket író Lemmy a szó szoros értelmében feminista lett volna, de az tagadhatatlan, hogy a nőknek sok lehetőséget nem adó, erőteljesen maszkulin rock- és metálzenében Lemmy volt az első rocksztár, aki következetesen támogatta a női zenészeket. Lemmy, akit nők neveltek, miután tábori lelkész apja három hónapos korában elhagyta a családot, világéletében az erős nőkhöz vonzódott, s bár az általa felkarolt zenésznőket gyakran fel is szedte, egyenlő partnernek tekintette őket – ágyban és színpadon egyaránt.
Először menedzsere, a Girlschoolt is vivő Doug Smith hívta fel figyelmét a brit heavy metalos csajbandára, akiknek a kislemeze annyira megtetszett Lemmynek, hogy rögtön elhívta a Girlschoolt előzenekarnak a Motörhead első nagyszabású, önálló turnéjára, amit az Overkill megjelenése után adtak. Frontember a frontemberrel, gitáros a gitárossal jött össze a két bandában, amelyeknek a magánélete mellett a karrierje is összefonódott, amikor 1981-ben kiadtak egy kislemezt, amellyel mindkét zenekar addigi legmagasabb toplistás helyezését érte el. A Please Don’t Touch című Johnny Kid & the Pirates-dal átdolgozásával a Motörhead (és a Girlschool) újra felléphetett a Top of the Popsban, és bár a Girlschool egyes tagjai szerint hosszú távon nem tett nekik jót, hogy „Lemmy csajzenekarának” könyvelték el őket, a Motörhead frontemberének támogatása rengeteget lendített az addig szexista megjegyzésekbe vagy csak szimpla elutasításba botló zenekar karrierjén.
A St. Valentine’s Day Massacre EP sikere után a kiadó belehajszolta Lemmyt egy másik együttműködésbe is, amely már korántsem sült el ilyen jól, és végül szétrobbantotta a Motörhead klasszikus felállását. Lemmy a The Plasmatics nevű punkbanda énekesnőjével, Wendy O. Williamsszel adta elő a Stand By Your Man című countrysztenderdet, amit a gitáros „Fast” Eddie borzasztó ötletnek tartott már akkor is, amikor még nem tudta, hogy Wendy a sokadik nekifutásra sem tud kipréselni magából épkézláb hangokat a stúdióban. És mivel Eddie kénytelen volt zenei rendezőként dolgozni az anyagon (gitárosként nem is játszott rajta), miután az előző, Iron Fist című Motörhead-lemezt is ő keverte (időhiány miatt nem túl jóra), végül kiakadt, hogy a Motörhead ezzel a produkcióval eladja magát, és a felgyűlt ellentétek hatására otthagyta a zenekart. Lemmy ekkor is a barátnője és duettpartnere, Wendy mellett állt ki, és kivárta, amíg az úgy-ahogy felénekelte a dalt – ami így is inkább lenyűgözően pocsék, mint kuriózumszerűen érdekes lett.
Lemmy később is előszeretettel dolgozott női zenészekkel, a heavy metal német nagyasszonyával, Doróval elénekelte például a Love Me Forever című Motörhead-balladát, és nemrég előkerült egy fiókban maradt countryduettje is Lynda Kayjel. Legnagyobb álma az volt, hogy Janet Jacksonnal duettezzen annak Black Cat című dalában, ez ugyanis egy echte arénasláger volt Jackson merészen társadalomtudatos konceptlemezéről (Rhythm Nation 1814), amit ő maga írt, de a kiadója hallani sem akart a popzeneileg bizonyára nem túl előnyös kollaborációról.
Lemmy, a dallamrocker: Another Perfect Day (1983)
A Motörhead legmegosztóbb lemeze az Another Perfect Day, ami olyan, mintha Lemmy találkozott volna a Thin Lizzyvel – mert tulajdonképpen ez is történt. „Fast” Eddie kilépése (vagy kirúgása – attól függ, ki meséli a sztorit) után a dobos „Philthy Animal” Taylor javaslatára azt a Brian Robertsont vették be a zenekarba, aki a dallamos ikergitározásáról híres Thin Lizzy klasszikus lemezein játszott, és épp kéznél (a szomszédos városban) volt, amikor Eddie az amerikai turné közepén kikerült a bandából.
A hirtelen döntés a Motörhead legrövidebb életű felállását és egyik legkülönlegesebb lemezét szülte: a rendkívül technikás, de a zenekarból minden szempontból kilógó gitáros nem volt népszerű a motörheades B-középnél és végső soron Lemmynél sem, aki a koncerteken rendre cikizte az öltözködését, mert a sztárallűrt és a felsőbbrendűséget látta benne: azt, hogy Robbo nem hajlandó csapatban játszani. „Nem cserélhetsz le egy magas, hosszú vöröshajú és vékonylábú gitárost egy csávóra, aki selyemgatyát és topánkát hord” – mondta később Lemmy, aki azért is megorrolt Robertsonra, mert az nem volt hajlandó a zenekar régebbi slágereit (köztük az Ace of Spadeset sem) játszani a turnén, mondván, azok neki túl primitívek.
A gitáros egy évet se töltött a zenekarban, de azt egyik fél sem tagadja, hogy közösen a Motörhead egyik legjobb lemezét hozták össze, amin azelőtt és azután sem hallott dallamokkal (és rengeteg gitársávval) egészült ki Lemmyék reszelős rock and rollja. Már-már perverz élmény a Motörheadtől olyan, rádióslágernek is beillő számokat hallani, mint az Another Perfect Day vagy a Dancing On Your Grave, amelyekkel nem is annyira az előző lemez, az Iron Fist (1982) fiaskóját akarták kiküszöbölni és visszamászni az eladási listák élére, hanem egyszerűen nagyobb teret engedni a dallamosabban gondolkodó gitárosnak. És mivel zeneileg tökéletesen kiegészítették egymást a rockzenét a másik – súlyosabb – végéről megfogó Lemmyvel, olyan izgalmasan sokszínű lemezt írtak, amit idővel a rajongók is átértékeltek, és ma már a Motörhead legjobbjai között emlegetnek. Ahogy Lemmy is: „Imádom azt a lemezt” – mondta 2011-ben. „Csak Briant utáltam kurvára.”
Lemmy, a kísérletező Darth Vader: Orgasmatron (1986) / Nightmare/The Dreamtime (1991)
A nyolcvanas évek közepére szétesett power triót Lemmy egy merész húzással kétgitáros felállásban szervezte újjá. Phil Campbell és Würzel gitárosokkal, valamint a heavy metalos Saxonból ismert Pete Gill dobossal a zenekar karrierjének egyik legerősebb lemezét hozták össze. A Motörheadet mindegyik nagy kiadó elhajtotta, ezért kénytelenek voltak sajátot alapítani, hogy meg tudják jelentetni az Orgasmatront, amelynek címadójával egészen új színeket vittek a zenéjükbe.
Lemmy transzba ejtő, repetitív riffjét eredetileg még a zenekar is unalmasnak tartotta, de aztán hamar beültette őket a hintába. A Woody Allen azonos nevű, szexhelyettesítő orgiakabinja (Hétalvó) helyett a politikusokba, istenekbe vetett vakhit veszélyeit taglaló számot Lemmy másnapos Darth Vaderként dörmögi végig, bár ő ezt a vészjóslást egészen másfajta kísérletnek szánta: „Csak egyetlenegyszer, az Orgasmatron esetében fordult elő, hogy megpróbáltam rendesen énekelni. Azóta nem próbálkozom, szarok rá, úgy, ahogy korábban is.”
A legnagyobb kísérlet azonban a lemez keverése volt, amelyhez az inkább funk- és jazzkörökben ismert Bill Laswell rengeteg effektet és még korai hiphop-hangzásokat is használt, ami nagyon nem jött be a zenekarnak („ez is annak az esete volt, amikor a producer azt hitte, hogy ő a művész” – fanyalgott Lemmy), de ők épp Amerikában turnéztak, amikor Laswell elkészítette a végső keverést, így aztán beleszólni sem tudtak a dolgokba. És bár a nyers Motörhead-vadulások erejét valóban letompította Laswell keverése, az Orgasmatron zajosan pszichedelikus remekművéhez rengeteget hozzáadott a dobokra és gitárokra pakolt effektrétegeivel.
Lemmy máskor sem riadt vissza a kísérletezéstől: a 2001. szeptember 11-e utáni letargiában írt, elmebetegekről és sorozatgyilkosokról szóló Hammered utolsó számával, a Serial Killerrel vérfagyasztó spoken word tracket készített, és azt a lehetőséget sem hagyták veszni, amikor Michael Palin, a híres Monty Python tévedt le a stúdiójukba a Rock ’N’ Roll felvételei közben, akivel rögtön lemezre is vettek egy poénos intermezzót.
De a legizgalmasabb kísérletük kétségkívül a Nightmare/The Dreamtime volt az Orgasmatron után, amire Lemmy szintén a gonosztörpe-hangját vette elő. A súlyos szintetizátoralapokra épülő dal mintha csak a Hawkwind space rockját gondolná újra a Rémálom az Elm utcában kísérőzenéjeként. A horrort a későbbi alelnök, Al Gore felesége által alapított Parents Music Resource Center szállította, amely a nyolcvanas években cenzúrázni próbálta a populáris zenei szövegeket. A legenda szerint a dalvégi, visszafelé elmondott szöveggel Lemmy Tipper Gore-nak üzent, ami állítólag így szól: „Ti rohadékok, soha nem fogjátok megmondani nekem, hogy mi a faszról énekelhetek.” Létezhet ennél lemmysebb mondat? Aligha.
További hipnotikus Lemmy-dörmögések: March ör Die (March ör Die, 1992), Assassin (Snake Bite Love, 1998), Brotherhood of Man (The Wörld Is Yours, 2010).
A borítókép Eamonn McCabe fotója.
