2020 a magyar irodalomban az élet más területeihez képest egész jó év volt. De talán túl nagy volt a zaj és túl kevés a személyesség, ezért sem jutott sok újonnan megjelent irodalmi műnek igazán nagy figyelem. Pedig a kortárs költészet és próza sok kötetnyi kiváló alkotást tud felmutatni. (A drámákról nem tudok nyilatkozni.) A legjobb könyveket azonban most nem a legnagyobb presztízsű íróktól olvashattuk: ők általában vagy hozták a megszokott tisztes minőséget, vagy nem jelentek meg új kötettel. Több debütáló vagy második kötetes szerző is úgy állt elénk, mint aki rég túl van az „ígéretes” jelzőn, mégsem robbant be a pályakezdők közül senki, ők inkább szép lassan érkeztek meg.
A listára azokat a köteteket gyűjtöttem, amelyek most, december közepén számomra a legmaradandóbbnak tűnnek az idén kiadott kortárs magyar szépirodalomból. Jó néhány mű csak a korlátozott férőhely miatt nem szerepel rajta. És biztos, hogy van olyan regény vagy verseskötet is, ami elkerülte a figyelmem, még nem került a kezembe, esetleg más körülmények között másképp értékelném. Ez a vállalt kockázat persze minden listaállítás sajátja, de jó már az elején szembenézni vele. A sorrend ezért természetesen csak jelképes.
10. Zoltán Gábor: Szép versek 1944 (Kalligram Kiadó)
Az előző (vagy az adott) év vers- és novellaanyagát több mint ötven éve szemléző Szép versek és Körkép antológiák idén szégyenszemre nem jelentek meg. (De jövőre, mint kiderült, mindkettő a boltokba kerül, igaz, rendhagyó módon két év anyagából fognak válogatni a szerkesztők.) Talán 2020 lelassuló, körülményekkel számot vető jellegét erősíti ironikus módon, hogy ennek ellenére nem maradtunk Szép versek nélkül, csak épp egy olyan esszékötet formájában kaptuk meg, amelyik az 1944-es év költészeti termését szemlézi.
Zoltán Gábor egy kivételesen remek regény, az Orgia, valamint a Szomszéd – Orgia előtt és után című naplóregénye után ezzel a könyvterjedelmű esszével koronázta meg az 1944–45-ös budapesti nyilasterror irodalmi feldolgozhatóságának módjait kutató nagy projektjét.
A három kötethez eltérő nézőpontok és kifejezési formák társulnak,
de egymást keresztbe-kasul behálózzák motívumaikkal, szereplőikkel, nyelviségükkel.
A Szép versek 1944-ben nem az a legérdekesebb, hogy a reprezentatív válogatás verseinek többsége igen rossz; még csak nem is az, hogy tényleg azok írták akkor a legjobb verseket – két-három meglepő kivétellel, méltatlanul elfelejtett költővel kiegészülve –, akiket ma is a leginkább kanonikus szerzőknek tartunk. A legérdekesebb inkább az, hogy ezek az emberek egy időben, egy helyen éltek, és ennyire különböző dolgokat tudtak írni. Zoltán Gábor célja vállaltan ennek bemutatása volt; ez maradéktalanul sikerült is neki. Radnóti Miklós, Weöres Sándor vagy a fiatal Nemes Nagy Ágnes remek verseit magukban szoktuk szeretni, és nemigen tesszük őket kizárólag a keletkezés éve miatt egymás mellé. A szerző ezt megtette, és kommentálta is az antológia mindegyik darabját. A koncepció, a válogatás és az elrendezés is elismerésre méltó – egyedül a kommentárokat érezhetjük olykor túl hosszúnak, túlságosan egy kaptafára húzottnak, ami az olvasást monotonná teszi. Ám az ilyen pillanatokban hirtelen elénk lép egy lenyűgözően primitív náci csasztuska, egy valóban szép, megrázó vagy újra ismerőssé válni tudó vers, amely nem engedi, hogy rossz szájízzel tegyük le a kötetet.
9. Bereményi Géza: Magyar Copperfield (Magvető Kiadó)
Az elmúlt években a magyar próza legkedveltebb, leggyakoribb műfajává vált az önéletírás, az önéletrajzi regény, a memoár. (Ezek nem szinonimák, hanem külön műfajok. De közös bennük, hogy az elbeszélő és a főszereplő a szöveg sugallata szerint ugyanaz, és a köztük lévő referenciális távolság a nulla és a nagyon kevés között van.)
A hetvennégy éves Bereményi Gézának a Magyar Copperfield (csak[?]) a harmadik regénye (az első, a Legendárium 1978-ban jelent meg), de filmjeit, dalszövegeit hosszan sorolhatnánk. A művész életének – egyszerre több művészeti ágban és műfajban is fikcionalizált – eseményei végül sikeresen álltak össze „életregénnyé”, ahogy az alcím hívja ezt a könyvet. Mint a nevelődési életregények általában, a gyermek- és kamaszkor végéig követi hőse útját. Hatalmas expresszív erővel, egy-egy aprónak látszó esemény vagy életepizód emlékezetes körbeírásával és többrétegű reflexiójával tárul így elénk a nagyszülőknél felcseperedő kis Géza ellentmondásos viszonya nevelőapjával, valódi apjával, továbbá anyja iránti őszinte rajongása, első írásainak létrejötte, a háború után éledező-újraépülő-pusztuló Budapest és még sok minden más. Számomra
a legemlékezetesebbek az 1956 októberéről szóló megrendítő részek,
illetve a nyelvi invencióival is magasan kiemelkedő, Balatonnál eltöltött hatvanas évekbeli nyár leírása voltak.
Bereményi hetvennégy évesen az irodalomban még rangosabb helyet vívott ki magának, mint amilyet más műfajokban már régóta elfoglalt. (Nem csoda, hogy gyorsan meg is kapta a Nemzet Művésze díjat, és a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai közé is felvették. A magyar irodalomban a valaha volt leghosszabb ideig tartó regényírói [újra]befutás az övé.)
8. Tompa Andrea: Haza (Jelenkor Kiadó)
Két legutóbbi nagy történelmi regénye után jelenkori elbeszélőhöz és mai – pontosabban az emberiséggel egyidős, de mindig aktuális – kérdésekhez nyúlt Tompa Andrea a Haza című regényében. A Fejtől s lábtólban és az Omertában kidolgozott, nagy fejezeteken át is mindig feszült és izgalmas, tudatfolyam és belső monológ közötti elbeszélésmódot szilánkjaira robbantja, és annak aprólékaiból valami újat kezd összerakni.
Kis fejezetek, esszéisztikus gondolatfutamok, epizódok, emléktöredékek, amelyeket két ügy köt össze. Az egyik narratív: az a kissé erőltetett kerettörténet, amelyben az író főhős hazautazik egy másik országba, gimis osztálytalálkozóra. Minden gondolat az út alatt fogalmazódik meg benne. A másik tematikus vagy ideológiai kapocs: minden kisebb-nagyobb epizód, teoretikus felvetés vagy gondolatmenet az otthonosság-idegenség, elutazás-hazatérés, saját nyelv-idegen nyelv kérdéseivel függ össze, azoknak bontja ki újabb és újabb – mindig valakinek a személyes élettörténetére vonatkoztatott – rétegeit. És teszi mindezt úgy, hogy az önismétlő retorikai és elbeszéléstechnikai eszközök ellenére sem laposodik el egy pillanatra sem, mert minden mondatról azt érezzük, a helyén van, jó ritmusban lélegzik a szöveg; másképp mondva
többnyire kiváló ritmusérzékkel és szerkesztésmóddal van összeállítva az elsőre szétesőnek látszó anyag.
Még ha a gondolatmenetek egyike-másika fárasztó is, összességében meggyőző benyomást kelt a kötet.
Ilyesmit jósolni mindig naivitás, de azt hiszem, a Haza később visszatekintve is kulcsfontosságú darabja lesz az életműnek, mert nagy fordulatot jelez, illetve sok ígéretet rejt magában: van már honnan jönni és van még hová tovább.
7. Bartók Imre: Majmom, Vergilius (Szépmesterségek Alapítvány)
Bartók Imre Jerikó épül című regényéről (2018) még nem sokan tudják, hogy az elmúlt évtized egyik – ha nem – legfontosabb, legjelentősebb könyve. De ne legyünk türelmetlenek, az ilyesmihez idő kell. Amennyire grandiózus volt az az önéletrajzféleség (még egy!), annyira karcsú és mértéktartó a szerző legújabb kötete, a Majmom, Vergilius című verseskönyv. (Amit valószínűleg szintén kevesen fognak észrevenni, mert kis kiadónál jelent meg kis példányszámban, a miskolci Műút-könyvek sorozatban.)
A Majmom… a haldokló/halott Vergilius fejében sorjázó, bekezdésnyi hosszúságú egységekre bontott, de valójában egyetlen nagyon hosszú mondatot kiadó szöveg. A költő végig főnökéhez, Augustus császárhoz beszél, akinek a propagandistájául szegődött, de hát közben megírta az Aeneist (is). De közben mindenhová kalandozik, Róma múltjába és jelenébe. Róma persze nemcsak Róma, hanem – mint irodalmi toposz – minden város, minden állam, minden birodalom örök jelképe. Bartók szövege is sokfelé nyitja meg a város értelmezhetőségét. A beszélő költő és a császár is rendkívül összetett figurák, a sodró tudatfolyam-vers pedig egyáltalán nem akarja eloszlatni bizonytalanságainkat, kételyeinket.
Mert a kötet karcsúsága becsapós: magát sokszorosan újraburkoló, sűrű szövésű, feszes vers ez, igen, egy hosszúvers (tán inkább eposz),
hatalmas – de nem kérkedve használt – háttértudással és nyelvi teremtőerővel. Felemel, aztán ledob, ha vele megyünk. A végére már azt sem tudjuk, ki kinek a majma, azaz ki utánoz kit, ki az eredeti, ki a hasonmás. A költő vagy a császár a nagyobb balek, a nagyobb opportunista, a szánalmasabb jampec. A Majmom, Vergilius a kortárs magyar költészet kimagasló, rejtőzködő, de rendkívül nagy teljesítménye.
6. Szaniszló Judit: Leli élete (Magvető Kiadó)
„Egy fotó leírása következik. Egy családregény következik” – jelenti be a mesélő a könyv első oldalán. Ez a két állítás azonnal feszültségbe kerül a címmel, felvetődik a kérdés, hogy most akkor kiről, kinek az életéről is van szó ebben a könyvben.
Az elbeszélő (ma élő fiatal nő), az apja, anyja, nagyszülei, mozgássérült testvére mind főszereplők, és a gyakori, éles, de nem montázs-, hanem asszociációalapú nézőpontváltások révén mindegyiküket közelről mutatja a szöveg: az arcukat, a testüket, a félelmeiket, az életük történetét. És nem a főhős van a hálózat középpontjában: Szaniszló minden szereplőt a többi szereplőhöz képest ábrázol. Így jöhet létre az a bonyolult, rétegzett narratíva, amely nem azért töredékes, mert a jelenhez képest valaha a múltban vagy a jövőben kerek egész lenne, hanem mert a regény előfeltevése szerint szükségszerű, hogy egy család vagy egy egyén történetét maximum csak ennyire lehet összerakni. És még ez is milyen nehéz: a szöveg egyik rétege a nehezen kiküzdött íráskészség állandó elvesztését és megtalálását viszi színre. Nincsenek ok-okozati viszonyok, mert az érzelmek és a külvilág hatásai mindig kiszámíthatatlanok, váratlan helyekre viszik el az embert és akaratlanul másokat is. A regénybeli család története csak annyira tipikus, amennyire minden magyar családé, de mint tudjuk, minden boldogtalan család a maga módján az.
Olvasás közben csak néha-néha kapunk észbe, hogy tényleg fotóleírással állunk szemben,
ahogy az első oldal megelőlegezte, de ez azért is meglepő felismerés, mert a szereplők mindig mozgásban vannak. A fotó tehát valójában nem narrációs technika, hanem az elbeszélés magára vetített metaforája: ahogyan egy bonbonosdobozban az évtizedek alatt összekeveredik a sok-sok családi fénykép, és nincs már, aki mindenkiről tudná, ki az, és miért van a képen, hol készült – így építi fel önéletrajzi és családregényét Szaniszló Judit, tele tragikummal és játékossággal. Mintha csak a posztmodern próza nyelvkritikai hagyományaiba igyekezné beszuszakolni minden mondatával a személyességet, a történelem iránti intenzív önismereti érdeklődését. A szerző második kötete – egyben első regénye – kevés figyelmet kapott, pedig minden bizonnyal leendő nagy prózaírót avat.
5. Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásai (Jelenkor Kiadó)
Téreynek minden könyve egy kicsit más fénytörésbe állítja az összes megelőzőt: amikor verses regényt kezdett írni, feltűntek korábbi verseinek epikus vonásai; amikor drámáit olvasták, kitűnt, hogy annak is ott voltak már a nyomai. Most pedig úgy írta meg „memoárját”, hogy az nem egyszerűen a korábbi munkáinak keletkezését vagy a szerzői szerepfelfogás kialakulását magyarázó szöveg. Nem dokumentum tehát elsősorban, de nem is önéletrajz. Talán előtanulmány önéletrajzhoz, vagy inkább a szövegszerű önismeret kimunkálásának naplóregénye, egyszerűbben mondva, ahogy az alcím is teszi: vallomás.
Úgy ír családja történetéről, saját gyermekkoráról – és ez a szöveg egyik nagy erénye –, hogy nagyon különböző műfajokat játszik állandóan egymásba: helytörténeti, szociográfiai, urbanisztikai, művelődéstörténeti, családtörténeti vagy nevelődési fókuszú szövegrészek, fejezetek váltakoznak állandóan és kavarognak át egymásba. Az élettörténet elbeszélése persze nem lineáris, hanem mindig több nézőponttal, időszemlélettel operál. Közben pedig
a mélyben csörgedeznek azok a folyamok, amelyek mégis egységes szövegmonstrummá fűzik össze az anyagot
(és amelyekre az eltérő típusú szövegrészek mind ráakaszthatók). Ilyen például a földhöz (metaforaként is értve: a tulajdonhoz) való viszony, egyes házak, városrészek története, vagy a várostörténeti, városrendezési és közlekedési kérdések iránti érdeklődés. Az irodalomról meglehetősen kevés szó esik benne, de hosszú fejtegetéseket kapunk a Depeche Mode zenei világáról, amelyben a kamasz Térey (akkor még Tóth) János élményeihez húsz évvel későbbi reflexió is párosul. (A szóban forgó zenekar nyolcvanas-kilencvenes évekbeli jelentőségével szemben szkeptikus fiatalabb olvasók számára ez nem haszontalan.)
Sokan írnak arról – és többnyire eltérő dolgokat –, hogyan fejezte volna be Térey ezt a könyvét, és mit írt volna még ezután. Úgy alakult, hogy a Boldogh-ház… a nagy életmű zárlata lett, és ebben a formájában lett az. Örüljünk neki, hogy van, olvassuk kíváncsi örömmel!
4. Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj (Magvető Kiadó)
Kiss Tibor Noé harmadik regényében van egy elég nagy felismeréssel járó csavar vagy inkább meglepetés, amit az amúgy semmitmondó fülszöveg ormótlanul elspoilerez. (A spoiler tényére Kőrizs Imre hívta fel a figyelmet a Magyar Narancs sikerlistájához írott kommentárjában. Szerencsére a fülszöveget utólag olvastam csak el: innen tudom, hogy ráismerés-jellege van ennek a jó helyen és eléggé rejtjelezve elhelyezett információnak.)
A cím némileg a regényt magyarázza: sokáig áttekinthetetlen az elbeszélők és a külön szálon futó eseménysorozatok egymáshoz való viszonya. De nem zavaróan áttekinthetetlen, hanem rendkívüli kíváncsiságot meg izgalmat ébresztő módon az. A szöveg különböző életkorú, nemű és iskolázottságú elbeszélők monológjaiból áll össze, amelyek nyelvileg – néhány kellemetlen kivételtől eltekintve – pontosnak, hitelesnek tűnnek, és ellátják feladatukat, nevezetesen azt, hogy külső nézőpont vagy szájbarágós leírások nélkül bemutassák a szereplők gondolatait, észjárását, érzelmeit („jellemét”).
Az egyik szólam – ne féljünk a szótól – szabadversben íródott, és szerintem ezek a regény legszebb részei.
A tulajdonképpeni történet a narrátorok elkülönülő szövegfolyamaiból bomlik ki szép lassan. Ezzel a narrációs módszerrel Kiss Tibor Noé regénye radikálisan tagadja a mindentudás vagy legalább a megközelítőlegesen átfogó tudás lehetőségét: itt csak és kizárólag az van, amit valaki valahogy megél, illetve a maga számára fejben megfogalmaz. Ami kívülről nézve „ugyanaz”, az két embernek gyökeresen eltérő élmény és reprezentáció lehet. (És hülyeség a felvetés, mert nincs kívülről nézve semmi.)
Ritkán találkozni lélektanilag, elbeszéléstechnikailag, szerkezetileg és nyelvileg is ilyen kompakt módon megalkotott nagyprózával, ami ráadásul nem is akar több lenni, mint ami: jól megírt, ötletgazdag, megrázó, emlékezetes regény.
3. Borsik Miklós: Átoknaptár (Jelenkor Kiadó) és Kállay Eszter: Kéz a levegőben (Magvető Kiadó)
Két első versesköteté a következő hely. Közös bennük, hogy a Telep-csoport és Kemény István poétikai szemüvegén keresztül olvasott Petri-líra helyett (ami a fiatal költészet anyanyelve volt az elmúlt 10-15 évben, és talán még most is meghatározó) egészen másfelé tájékozódnak, máshonnan merítenek. Irodalomtörténetileg nézve mindketten József Attilához nyúlnak: egy-két helyen átvételek révén is, de szóhasználatukban és a kicsinységeket a kozmikussal összekötő képalkotásukban is hozzá kapcsolódnak. Közös bennük a debütkötetekhez mérten igencsak kicsiszolt költői hang egyedisége.
Mindkét könyv versbeszélője ellenséges, idegen világban keresi a biztonságos helyet, a pozíciót, ahonnan megszólalhat.
De eltérő utakra indulnak: Borsik versei inkább befelé néznek, a gyakran önmegszólító és nagyon is szövegöntudatos sorok önelemző, önkínzó mentális folyamatokat tárnak elénk. Kállay nézőpontja a felemeltebb tekinteté: a számára is alapvetően hangsúlyos és sokszor igen érzékletesen közvetített személyes élmények könnyen váltanak személyközi, közösségi dimenzióba a verseiben. Borsik szövegei a tartalomjegyzékben az évszakok szerinti sorban szerepelnek, de magában a kötetben ehhez képest más rendben állnak, azaz már eleve két egyenrangú szerkezetet alkotnak. Az egyes versek is mindig duplafenekűek, váratlan megoldásokkal teliek, el is lehet veszni bennük, de a kimért versnyelv olyan mértéktartó, ami nem engedi, hogy önérdekű szürrealista kísérletekké váljanak. Kállay kötetének darabjai a naptárbarkácsolásnál finomabb, rejtettebb módon kapcsolódnak egymáshoz, de néhány olvasás után szépen sejlik fel a versek sorának szerkezeti íve. Maguk a versek sem annyira elemezni, szétszedni-összerakni akarják a világ dolgait, hanem minél jobban átlátni, együttérezni és befogadni, és ezeket az affektusokat megörökíteni. Az álmok összeérnek az ébrenléttel, az utazások az egy helyben állással, a gyász a szeretettel, az én a másikkal.
A két verseskönyv egymás mellé állítása nem sokban indokolt. De külön-külön is nagy értéket képviselnek, és kiemelt helyet foglalnak el az idei évi magyar szépirodalmi kötetek között.
2. Szilasi László: Kései házasság (Magvető Kiadó)
Szilasi László könyvei mindig jó nagyot durrannak, aztán egy-két éven belül teljesen elfelejtődnek. Hogy ez az általában remekül megírt, szinte patikamérlegen kimért, kreatívírás-projektes, szétdarabolt és összerakott, de mindig izgalmas történetelbeszélő formák kiismerhetősége vagy éppen a regények erős zsánerjellege miatt van így, azt nem tudom eldönteni.
Mindenesetre legújabb regényével Szilasi rehabilitálta a szerelmi történetet a magyar prózairodalom számára,
és ez igen nagy dolog. Korábbi műveiből is tudhatjuk, hogy a lélektannál biztosabb kézzel nyúl a testi működések érzékletes, néha megrázó vagy felemelő leírásához, mindig ebben a legjobb – ez itt sincs másképp. De a nézőpontok váltakozása, a külső és belső perspektívák variációi, párbeszéde és egymásba íródása már komoly érzelmi folyamatok érzékeny leírására is lehetőséget ad, emiatt a szerelmi történet sem válik hiteltelenné a keze alatt.
A nem vaskos kötet magánál igazából százszor nagyobb anyagot mozgat. Ha elképzelünk egy igazi nagy regényt (amilyen persze nincsen), annak minden hosszú fejezete egy bekezdéssé, sőt egy mondattá tömörül itt.
A Kései házasság a sűrítés legmagasabb fokával dolgozik, de a történetnek nem a vázát tárja elénk,
hanem a vázra helyezett élő anyag fontosabb részeit. Sokszor úgy sorol egymás után eseményeket, érzéseket, mintha bevásárlólista lenne, de mire észbe kapunk, szinte észrevétlenül elmeséli egy férfi és egy nő, egy város, egy ország ötven-hatvan évnyi történetét. És mivel hihetetlen atmoszférateremtő erővel teszi ezt, néha már mintha erőszakot követne el az olvasóján (itt hívom fel a figyelmet Darvasi Lászlóra, aki Szilasi regényét szerkesztette), ezért nemigen érdemes mást tenni, mint végigmenni vele a két szerelmes útján.
1. Terék Anna: Háttal a napnak (Kalligram Kiadó)
Terék Annáról nem lehetett volna megmondani, hogy pontosan mikor is vált korosztálya talán legjobb költőjévé. Lehet, hogy az előző és a mostani, legújabb kötete között? A Háttal a napnak versei sok éve készültek, de a szerző megvárta, hogy úgy álljanak össze, hogy a legjobb arcukat mutathassák.
A leegyszerűsítő ismertető számára a versek a beszélő apjának alkoholizmusát és halálát akarják – feldolgozni? megírni? láthatóvá tenni? Már itt megakad a leegyszerűsítés. Ráadásul ez az apa világmetaforává, életmetaforává tágul, épp mint a többi férfiszereplő, és mint a minden versben többször is megszólított „uram” (és ők néha egymással is felcserélhetőnek tűnnek). A lüktető nyelvi ritmusú, rímtelen, hosszú versek majd’ mindegyike egyedül is kivételes, de összejátszásaik és közös, dinamikus motívumhálójuk révén olyan egésszé állnak össze, amelyről az az érzésünk, hogy egy sort sem lehetne benne megmozdítani. Semmilyen radikális követelése, ajánlata vagy önmagában nagyon újszerű nyelvi megoldása nincsen a kötetnek, és mégis
egyszerre újítja meg a magyar nyelvű istenes költészetet, vallomásos és élménylírát, gyászköltészetet.
(Százötven évvel ezelőtt a kötet címe Elégiák lett volna.) És primer arisztotelészi értelemben tud katarzist okozni, ami verseskötettől, valljuk be, szintén nagy teljesítmény.
Lehetne talán szakszerűbben, elfogultabban is írni róla. Valahogy így: a Háttal a napnak szerintem a kortárs magyar irodalom megkerülhetetlen alkotása, a 2020-as év legkiemelkedőbb könyve.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.