Mára globálisan is megkerülhetetlen jelenség lett a K-pop: a Dél-Koreából érkező fiú- és lánycsapatok a nemzetközi toplisták stabil szereplőivé váltak, sorra nyerik a díjakat, és egymásra licitálva döntenek meg újabb és újabb nézettségi rekordokat a YouTube-on. Októberben a Blackpink albuma tarolt világszerte, az év végét pedig a BTS uralja az aktuális, Be című nagylemezével. De honnan jön a K-pop-őrület? Miért pont Dél-Korea vitte sikerre világszerte a popzenéjét? És miért pont most?
A nagy áttörés nem a semmiből jött, hanem a koreai szórakoztatóipar 2007-2008 környékén beindult, eleinte Hallyu Wave néven emlegetett új hulláma ért most a csúcsra, de ha meg akarjuk érteni a folyamat hátterét, ennél sokkal régebbre kell visszamennünk.
A II. világháborút Koreában nem békés újjáépítés és gazdasági fellendülés követte, hanem az ország kettészakadása,
a többmilliós emberáldozattal járó koreai háború, valamint közel két évtizednyi politikai instabilitás.
A 80-as évek végéig tartó, brutális diktatúrákkal, felkelésekkel, elnökgyilkossággal terhelt időszakban a gazdaság egész jól teljesített, de a körülmények nem kedveztek a szórakoztató- és a zeneipar szabad fejlődésének. Elszórtan voltak persze izgalmas zenekarok, de ezek a perifériára szorultak, miközben a nagyközönség számára a tömegével gyártott romantikus, szomorkás, sokszor népdalhatású balladákban és
az idejétmúlt hangzásvilágú, táncdalfesztiválos hangulatú számokban kis túlzással ki is merült a zenei élet.
A fiataloknak nem igazán volt igényük ezekre a zenékre, de velük nem törődtek a mindmáig a helyi mainstream zene szűrőjeként és egyik legfőbb csatornájaként funkcionáló tévés kvázi-revüműsorok urai. Így azon se nagyon van mit csodálkozni, hogy amikor 1992-ben az egyik ilyen adásban felbukkant egy bizonyos Seo Taiji & Boys nevű, táncos-éneklős, hiphop és dance pop elemeket keverő együttes a Nan Arayo című dallal, ami élesen szembement az addigi normákkal, akkor a mindenható zsűri rekordalacsony pontszámokkal szórta meg őket.
Ez viszont nem akadályozta meg a fiatalokat abban, hogy azonnal közkedvenccé avassák az állóvizet felkavaró triót: az első albumukból hetek alatt elkelt másfél millió példány, és a nyomukban hamarosan sorra bukkantak fel a hozzájuk hasonló csapatok.
És ezzel meg is született a máig használatos K-pop-recept: éneklés közben néha akrobatikus elemekkel megszórt tánckoreográfiákat előadó csapatok, Taijiék nyomdokait követve ekkor még elsősorban a populárisabb hiphopot a központba helyező hangzással, ami mellé később bejött szinte az összes, a nemzetközi mainstreamben elfogadott műfaj a balladáktól az R&B-n és a pop legkülönfélébb irányzatain át egészen a soft rockig.
Az idolgyárak első aranykora és bukása
Eleinte lelkes fiatalokból alakultak újabb csapatok, amelyek továbbvitték a Taijiék által lefektetett alapokat, de ennek a trendnek a helyi zenepiac átalakulásával pár év alatt vége lett. Miután a tinik váltak a fő célközönséggé, felbukkantak az őket megcélzó tehetséggondozó ügynökségek, mint a S.M. Entertainment, a DSP Media vagy a szintén ez időben indult, de fontos szerepet csak később kapó YG és JYP Entertainment, és átvették a zeneipar irányítását. Az ügynökségek egy az egyben lemásolták a Japánban hasonló csapatokat futtató Johnny & Associates boyband-monopólium évtizedek óta bevált receptjét, és az eleinte innen-onnan toborzott, később viszont elsősorban célzott tehetségkutatókon kiválogatott,
10-13 éves fiúkat és lányokat bentlakásos iskolákban oktatták éveken át az éneklés, a tánc és a színészet rejtelmeire,
vagy épp arra, hogy hogyan viselkedjenek a sajtóval és a rajongókkal. A cégekhez gyakran aggályos szerződésekkel kötött fiatalok hónapokon vagy akár éveken át előkészített promózás után debütáltak egy-egy fiú- vagy lánycsapatban, hogy a közönség igényeit maximálisan kielégítsék, és később a szórakoztatóipar bármely más szegmensében is eladhatóak legyenek.
Ezzel létrejött az idol néven emlegetett énekes-táncos sztárokat futószalagon gyártó, alapjaiban igazából mindmáig változatlan helyi ipar.
A 90-es évek második felétől kezdődő első aranykor két legikonikusabb képviselője a hisztérikusan sikeressé váló boyband, a H.O.T., valamint az S.E.S. lánytrió lett. Mindketten az S.M. alá tartoztak, amivel az ügynökség megalapozta mindmáig tartó elsőségét a helyi popgyárak közt. A többi cég is sorra rakta össze az újabb és újabb formációkat, amelyek közül a fiúk részéről a Shinhwa és a Sechskies, a lányok közül pedig a Fin.K.L és a Baby V.O.X ment nagyon nagyot, de a később egyre inkább ritkaságszámba menő vegyes felállású csapatok is értek el komoly sikereket (Koyote és S#arp).
Otthon teljes volt a diadal, Kína is egész jó piacnak bizonyult, és nemzetközileg is sokan figyeltek fel a dél-koreai zenékre, elsősorban a helyi, ázsiai közösségeken belül, valamint azok közt, akik amúgy is érdeklődtek az ázsiai popkultúra iránt, és a japán zenéken vagy az ekkoriban felfutó dél-koreai filmgyártáson keresztül ráakadtak a K-popra. De aztán kipukkadt a lufi, és pár éves felfutás után elfogyott a lendület. A nemzetközi érdeklődés gyakorlatilag nullára zuhant, aminek oka jó eséllyel az volt, hogy az emberek rájöttek, hogy
az akkori előadók igazából nem nagyon tudtak újat mutatni, csak sokéves késéssel átemelték Koreába a nemzetközi trendeket,
többek közt a legrosszabb fajta eurodance hagyományokat, valamint a rágógumipopot kicsit bizarr, kissé suta és sokszor fájdalmasan olcsó kivitelben. A koreai producerek fő célpontja külföldön már ekkor is a világ második legnagyobb zenei piaca, a szomszédos Japán volt, de az első K-pop-generációból a szólóénekesnő BoA volt az egyetlen, aki be tudott ott futni. Gyakorlatilag csak az ő karrierje élte túl ezt a korszakot: 2001-től sorra estek szét a kulcsformációk, a nyugati közönség számára pedig Dél-Korea hosszú évekig teljesen lekerült a térképről.
Hallyu Wave
Az országon belül is érezhető volt, hogy válságban van az idolipar, de az ügynökségek tanultak a korábbi hibáikból, és az évtized második felére lezajlott egy generációváltás, ami a nemzetközi áttörés közvetlen előzménye lett. A cégek az újabb csapatokkal, mint a Super Junior, a Big Bang, a SHINee, a Wonder Girls vagy a Girls’ Generation sokkal jobban ráéreztek az aktuális globális trendekre, és olyan formációkat raktak össze, amelyek zeneileg és külsőségeikben is sokkal eladhatóbbnak bizonyultak nemzetközileg. És innen indult el az a folyamat, aminek manapság láthatjuk a végeredményét, és amihez három dolog kellett: tudatos marketing, mázli és egy, a globális popgyárosok által sokáig csak kerülgetett piaci rés.
Az elsődleges cél továbbra is a japán piac volt, és az első generáció csúfos kudarca után most sikerült is megvetni a lábukat a szigetországban. Ez először két fiúcsapatnak, a (TVXQ néven is ismert) DBSK-nak és az SS501-nek jött össze, akiknél
mintaként a korszak legnépszerűbb japán boybandjeit használták, hogy az ő rajongóikat is meg tudják szólítani,
de azért kellően különböztek is tőlük ahhoz, hogy ne tűnjenek szimpla másolatoknak. Nehézkesen indult, de végül működött a dolog, és pár év alatt elsősorban a DBSK vált arénákat megtöltően népszerűvé, az ő áttörésük pedig megnyitotta a kaput a többiek előtt, akik jöttek is egymás után az ottani piacra szánt, japán nyelvű lemezeikkel. Az évtized végére már egyre nagyobb szeletet hasítottak ki a K-pop-előadók a japán piacból, sőt olyanok is akadtak, mint a Kara nevű lánycsapat, akik odaát nagyobb karriert futottak be, mint otthon.
Azzal viszont valószínűleg nem számoltak, hogy
a japán piac jelenti majd a fő ugródeszkát a nemzetközi közönséghez.
Ekkorra nagyrészt az animéknek köszönhetően már óriási, globális közönsége volt a japán popkultúrának, és a japán pop és rock rajongói is felkapták a fejüket a hirtelen mindent ellepő koreai csapatokra, akik a mindig is különutas J-poppal ellentétben sokkal inkább az aktuális nemzetközi trendeket követték. Ehhez jött még az is, hogy a nagy japán lemezkiadókat soha nem érdekelte igazán a nemzetközi közönség: bőven elég volt nekik a gigantikus hazai piac, és egy-két kósza kísérletet leszámítva meg sem próbálták a popelőadóikat nyugaton promózni, az egyre sikeresebb és ennek köszönhetően egyre nagyobb pénzekből gazdálkodó koreai ügynökségek ellenben azonnal ráharaptak a lehetőségre.
A közösségi média lehetőségeit is maximálisan kihasználva egyre jobban becélozták a potenciális nyugati rajongókat, és ebbe hamarosan beleállt az egész koreai szórakoztatóipar, sőt a gazdaság és a turizmus képviselői is, akik hamar rájöttek, hogy ha sikerül a K-popot világszerte népszerűvé tenni, azzal ők is jól járnak. Ebből olyan fura gerillaakciók születtek, mint amikor a külföldi piacra szánt Samsung tévékhez a gyártó a megszokott természetfilmes bemutatóvideók helyett K-pop-klipeket mellékelt, de a szintén ekkoriban egyre népszerűbbé váló koreai tévésorozatok is rengeteget segítettek abban, hogy a koreai popkultúra pár év alatt globálisan is egyre meghatározóbbá vált.
2010 körül, amikor már egyre intenzívebben dübörgött a Hallyu Wave-ként, azaz koreai hullámként emlegetett folyamat, a K-pop-előadók elkezdtek kimozdulni Ázsián túlra is. Eleinte még csak óvatosan, egy-egy elszórt koncerttel, de ezeket hamarosan hosszabb kiruccanások is követték. Európában ebben a Teen Top játszott úttörő szerepet, akik – 2013-ban – elsőként jöttek nemcsak egy koncertért, hanem ténylegesen turnézni a kontinensre; ezt egy évvel később megismételték immár Budapestet is útba ejtve és bő ezer embert behúzva a Petőfi Csarnokba.
Hamarosan a műfaj szinte összes aktuálisan felkapott képviselője útra kelt:
a VIXX, a Nu’est, az Infinite, a B.A.P, az UKISS, a 4Minute, a MBLAQ, a GOT7, a Block B, a rockosabb vonalat képviselő F.T. Island és CNBLUE, valamint a korszak legsikeresebb csapata, a Big Bang, így az évtized közepére gyakorlatilag a világ minden szegletében rendszeresek lettek az ezreket megmozgató K-pop-koncertek.
Ennek ellenére globális szinten a K-pop ekkor még mindig csak főleg online csatornákon, azaz a hagyományos tévés-rádiós vonalat teljesen kikerülve terjedő, nagyrészt zárt szubkultúra volt, és ezen az sem változtatott sokat, hogy 2012-ben PSY a Gangnam Style-lal letarolta a világot. Ha másra nem is, arra mindenképpen jó volt ez a dal, hogy végleg betolta a köztudatba azt, hogy Dél-Koreában történik valami, amire figyelni kell. De az áttörést nem PSY hozta el, hanem az, hogy folytatódott a már megindult folyamat, ami egyre inkább túllépett az első körben meghódított közönségen. És itt jött a képbe a már emlegetett piaci rés vagy inkább…
Piaci szakadék
A fiú- és lánycsapatoknak a 90-es években volt egy nagy felfutása nyugaton, amikor a Backstreet Boys, a Spice Girls, az ‘N Sync és még egy sor hasonló csapat uralta a toplistákat, de ennek a hullámnak a lecsengése után nem jött rendszeres utánpótlás, csak sokéves kihagyásokkal bukkant fel egy-egy komolyabban megpromózott formáció. És ezek is inkább alkalomszerűen, tévés tehetségkutatókból nőttek ki,
a lemezcégek mintha nem akartak volna pénzt és erőfeszítést pazarolni arra, hogy összerakjanak egy soktagú popcsapatot,
pedig a közönség részéről az igény erre nyilvánvalóan megvolt.
Ebbe a vákuumba érkezett meg a sokéves munkával maximálisan közönségbarátra polírozott K-pop, a sokszor a legfelkapottabb nemzetközi popipari dalszerzők által írt és a globális trendeket naprakészen követő zenékkel, valamint a stylistok serege által felügyelt fiúkkal és lányokkal. Zeneileg is mindenki találhatott magának valamit: a hagyományosabb poptól és balladáktól a kommerszebb rockon és hiphopon át a döngölősebb EDM-ig akad a K-popban minden, sokszor egyazon csapat diszkográfiáján belül is.
Az első körben még inkább online terjedt a K-pop híre, amire sokszor véletlenszerűen akadtak rá az emberek, de utána ők megmutatták az ismerőseiknek – a műfaj fő célközönségének számító tinik pedig körbemutogatták az iskolában az új kedvenceiket –, így a zene terjedésében a főszerepet átvette a személyes kontakt, és kialakultak a helyi K-pop rajongói közösségek. Abban, hogy a Korea-mánia évről évre egyre gyorsabban és látványosabban terjedt, a közönség régóta csillapítatlan boyband/girlgroup rajongási igényeinek kielégítésén túl az is szerepet játszott, hogy
a K-pop közösségteremtőnek is nagyszerű:
közös témát, sokszor közös nyelvtanulást, az online fórumok és híroldalak követését, rajongói projekteket hoz magával, no meg persze a csapatok által előadott táncok tanulását, amikből nagyon komoly helyi és nemzetközi versenyek is kinőttek.
Ez mind jól hangzik, de a rajongásnak megvannak a súlyos árnyoldalai is:
az ügynökségek kezdettől fogva a rajongók lehető legteljesebb fanatizálására törekednek, hogy azok a végén szinte bármit hajlandók legyenek megtenni a kedvenceikért – főleg persze pénzt kiadni értük. És ezt maximálisan ki is használják az egészen irreális árakon (20–80 ezer forintért) árult koncertjegyekkel, merch termékekkel, három-négy verzióban megjelenő mini-albumokkal és nagylemezekkel, amiket csak a bennük levő fotóalbum, kártya és egyebek különböztetnek meg egymástól, de persze aki igazi rajongó, annak mind meg kell hogy legyen…
A cégek a csapatok elkötelezett követőit sokszor gyakorlatilag kifogyhatatlan pénzpumpaként kezelik,
és ebben a zene, de még maguk az idolok is inkább csak szimpla eszközök. De nem csak ebben ütközik ki a fanatizáltság: az aktuális K-pop-klipek alatt már évekkel ezelőtt is rendszeresek voltak az arról szóló posztok, hogy hogyan lehet kijátszani a YouTube számlálóját, és a legrövidebb idő alatt a legjobban felpumpálni a nézettséget, arról nem is beszélve, hogy a rajongók vérebként bújják az internetet és támadnak le mindenkit, aki nem feltétlen rajongással emlegeti a kedvenceiket. Utóbbi sokáig inkább a koreai fanokra volt jellemző, de a jelenleg legnépszerűbb K-pop fiúcsapat, a BTS rajongótábora kivitte a jelenséget nemzetközi szintre is.
Persze nem csak a rajongói bázisban vannak komoly problémák. Már az első generáció óta rendszeresek és máig sem fogynak a pereskedéssé fajuló botrányok a cégek és az idolok közt, melyek hol a pénzügyek, hol az énekeseket szinte rabszolgaként kezelő szerződések miatt robbannak ki.
Az idolok közül sokan bele is rokkannak a nyomásba és a dél-koreai szórakoztatóipar gyakran embertelen jellegébe,
ami az utóbbi években több öngyilkossághoz is vezetett. Másoknak viszont inkább a fejébe száll a siker, és úgy érzik, mindent megtehetnek, mint a tavalyi nemzetközileg is nagy visszhangot kapott, prostitúcióval, drogokkal, nemi erőszakkal és korrupcióval övezett Burning Sun-botrány főszereplői, akik közt jó pár K-pop-sztár is akad.
Globalizáció
Ezek a balhék azonban csak kis bukkanót jelentenek a dél-koreai popipar számára, amely megállíthatatlanul dübörög tovább. Az utóbbi két-három évben ért el oda végleg a K-pop, hogy a nemzetközi mainstreamnek is megkerülhetetlen részévé vált az eladásoknak, az egymásra licitáló YouTube-rekorddöntéseknek, az ezekből következő díjaknak és a milliósra duzzadt rajongói bázisnak köszönhetően. Mindebből – és az ezzel járó, végtelen pénzügyi lehetőségekből – következik az is, hogy dél-koreai előadók a legnagyobb nyugati popsztárokkal dolgoznak együtt, mint Lady Gaga, French Montana, Steve Aoki, Selena Gomez vagy éppen Charli XCX.
Ráadásul Dél-Koreából továbbra is folyamatosan érkezik az utánpótlás, mindig igazodva az újabb és újabb trendekhez. A nagyobb cégek is előállnak két-három évenként egy-egy újabb formációval, és mellettük ott van még a megszámlálhatatlan kis ügynökség is, akikkel együtt minden hónapra jut pár debütáns… melyek közül persze jó pár szinte azonnal el is bukik a népszerűségért folytatott harcban, de még így is sokan maradnak talpon és futnak be komoly karriert. Szükség is van az utánpótlásra, nemcsak a közönség folyamatos növekedése miatt, hanem mert a régebbi csapatok sem húzzák a végtelenségig.
Vannak persze fix pontok, mint a 2013-ban indult BTS, akik pont jókor, a nemzetközi áttörés kellős közepén alakultak, és annyira ráéreztek a közönségigényekre, hogy a népszerűségért folytatott harcban pár év alatt annak ellenére köröztek le mindenkit otthon és globálisan egyaránt, hogy egy kisebb cég állt mögöttük. A többi igazán stabil csapat viszont inkább a nagyobb cégek, azon belül is elsősorban az S.M. előadói közül került ki. Ilyen a már veterán kategóriás Super Junior és SHINee vagy éppen a 2012-ben debütált EXO, utóbbiakon kívül azonban a 2010 és 2015 közti korszak meghatározó nevei közül szinte már mind a múlté.
Hol botrányok vezettek a széteséshez, hol lejáró szerződések, amit eszük ágában sem volt megújítani a tagoknak,
hol pedig egyszerűen csak a lojalitásukról nem mindig híres rajongók pártoltak el a régi favoritoktól újabb, fiatalabb debütánsok kedvéért. A K-pop-jelenség sikerének egyik kulcsa pont ez a folyamatos változás, és az, hogy az újoncok mindig a korábbi sikercsapatok tapasztalataiból és az aktuálisan felkapott trendeket továbbgondolva építkeznek.
2010 környékének felkapott sok-soktagú lánycsapata, a Girls’ Generation helyett manapság ott a szinte ugyanazt a vonalat képviselő Twice. A YG Entertainment a korábbi lánycsapatát, a 2NE1-t egy elég szemét módon megoldott, de kétségtelenül nagyon taktikus és jól sikerült húzással lecserélte az ugyanazt az irányt még nyugat-kompatibilisebben továbbvivő Blackpinkre. A másik régi nagy favoritjuk, a Big Bang helyett is régóta keresik a fiatalabb pótlékot, igaz, eddig sem az iKON, sem a Winner nem tudott a nagy előd nyomába érni.
A többi régebbi kedvenc helyett pedig jelenleg olyanok uralják a színteret, mint az NCT, az Ateez, a Monsta X, a Mamamoo, a Stray Kids, az ITZY vagy a japán-koreai Iz*One. De már ott toporognak mögöttük az újabb és újabb trónkövetelők, és egyelőre úgy tűnik, hogy kicsit sem gyengül a világszintű K-pop-invázió lendülete.
A Blackpinket ábrázoló borítófotó forrása a YouTube.
