A svéd Amaranthe majdnem egy évtizede áll a metálmédia és a rajongók kereszttüzében. Könnyed, popos, diszkójellegű hangzásuk igen sok vitát gerjeszt, a kérdés pedig mindig az, hogy ez metál vagy sem? Hogy válaszoljunk rá, a produkciót legutóbbi, Manifest című lemezén keresztül bontjuk elemeire, és az eredmény talán nem is lesz annyira meglepő, mint ahogy elsőre tűnik.
Az autentikus, érdekek kiszolgálását mellőző alkotás igényként és/vagy elvárásként valószínűleg minden művész lelkében ott él, dolgozzanak akár a szépművészetek, akár a populárisabb műfajok világában. De nemcsak az alkotók, a befogadók számára is legalább ennyire fontos kérdés, hogy az adott művész és munkája hiteles-e. A hitelesség követelménye fakadhat műfaji elvárásokból, (szub)kulturális normákból, vagy akár világnézeti meggyőződésből is. Nincs ez másként az extrém és a heavy metal szubkultúrájában sem, amelynek sajtójában és közbeszédében folyamatosan az autenticitás diskurzusába botlunk.
Ennek megfelelően, valahányszor felbukkan a göteborgi Amaranthe neve, azt kisebb-nagyobb mértékben, de mindig a hitelességet övező vita kíséri, amely a leghevesebb szélsőségeket, a végtelen imádatot és a megvetéssel párosuló gyűlöletet is képes életre hívni. A 2008 óta működő zenekar eddig hat nagylemezt adott ki, a legfrissebbet (Manifest) tavaly októberben a nagy múltú Nuclear Blast gondozásában. Ez önmagában még nyilván nem vitaindító jelenség, de megnézve akár csak egy klipjüket is, talán még a metál világában kevésbé járatos hallgatók számára is azonnal világossá válik, hogy miért gerjeszt viharokat a zenekar az autentikusságot piedesztálra helyező szubkultúrában.
De vajon a felszíni benyomások a mélyben is igazak?
A továbbiakban arra teszek kísérletet, hogy a Manifesten és annak kísérőtartalmain keresztül elemeire bontsam a metálszíntér autenticitás-eszményét, és megtaláljam azon pontokat, amelyek sérthetik azt – hangsúlyosan nem arra fókuszálva, hogy az Amaranthe jó zenét csinál-e, hanem hogy alkotásuk „eléggé metál-e”.
Ugyan sok kutató és újságíró érintette már ezt a kérdést, én most a két legjobban megragadható keretre fogok támaszkodni. Deena Weinstein amerikai szociológus három évtizede írt alapműve, a Heavy Metal: The Music and Its Culture világos körvonalakat húz a metál hangzásbeli, vizuális és verbális követelményei köré, míg Dayal Patterson Black Metal – Evolution of the Cult című kötete interjúkon keresztül mutatja meg a hitelesség határait. Fontos leszögezni, hogy mivel a metálzene is egy alulról szerveződő mozgalom, ennek megfelelően belső elvárásai és keretei nincsenek írásba foglalva, nincs felülről szerveződő mérték, amely meghatározná a szabályokat, ezért úgymond a látottakat és hallottakat elemeire bontva juthatunk el az azt mozgató erők megismeréséhez.
Weinstein keretrendszerében a zenei alapkövetelmények között az agresszív hangzást és a hangosságot találjuk,
és ha az album nyitódalát, a Fearlesst ilyen füllel hallgatjuk, akkor ezt a kritériumot máris kipipálhatjuk: zakatoló, igen erőszakos alapon, sokszor kemény vokállal is kiegészített dalt kapunk, amely követeli, hogy minél nagyobb hangerőn hallgassuk.
Kiegészítő kritériumként a zene agresszivitása mellett annak komplexitása is fontos szerepet játszhat. A feltételes mód erősen hangsúlyos, hiszen a 80-es évek közepi verseny a thrash metalban, hogy ki tud gyorsabb lemezt készíteni (amelynek győztese végül a Slayer Reign in Blood albuma lett 1986-ban) és a death metal forradalma valóban a technikásabb zeneiséget helyezte a középpontba, azonban Weinstein könyvének megjelenése után zajlott le a black metal térhódítása, amely bebizonyította, hogy
kevésbé komplex zenei kifejezésmódokkal talán még agresszívabb és erőteljesebb hangzás érhető el.
Természetesen ez nem oldja fel és nem is helyettesíti a metálosok körében népszerű versengést, amely a kedvelt zenekarok komplexitásán és virtuozitásán alapul, és igen gyakran a saját, rajongói hitelesség megerősítését is célozza. Számunkra talán elég, ha a Do or Die című zárótételt meghallgatjuk, amelynek albumverziójában Jeff Loomis, a Nevermore-ral híressé vált, most az Arch Enemyben dolgozó „gitármágus” szólózik – ergo a zenei dimenzió minden alapelemét, ha esetleg még ilyen érintőlegesen is, de megtaláltuk eddig a zenekar munkájában.
A vizuális, képi dimenzióban legalább ennyire meghatározó követelményekkel találkozunk. A fentebb látható albumborító egyszerre idézi fel a svéd zászló színeit és arányait, valamint a zenekar logóját a középpontba helyezve science fiction hangulatot ébreszt, a sötét és világos színek kontrasztjával teremtve elsősorban feszültséget.
A zenekarok által képviselt dress code legalább olyan fontos, mint a lemezeket kísérő illusztrációk.
A lenti, a Manifesthez kapcsolódó zenekari kép ezt a kritériumot is teljesíti: a férfiak haja hosszú és szabadon leengedett, sötét ruhákat viselnek, amelyek nem nélkülözik a bőr- és farmerelemeket, tetoválásaik és izmaik jól láthatóak és elégséges módon megfeszítettek, tekintetük elszánt és erőteljes – mindezekkel megtestesítve az alapvetően hipermaszkulin metálideálokat.
Egy ennyire túlértelmezetten férfias világban a nők megjelenése és aktív szerepe nem olyan egyértelmű, mint elsőre gondolnánk. Hosszú évtizedeken keresztül a nők csak a rajongói körbe tartozhattak, ott is lehetőség szerint mint a férfi rajongók kiegészítései, de nem önálló személyek. Voltak persze elszórt példák a 80-as években is kiemelkedő női metálzenészekre, mint mondjuk Doro Pesch, de a nők tudatos és trendszerű beemelése a zeneipar e szegmensének alkotói oldalába még majd’ egy évtizedet váratott magára. (E témában érdemes átolvasni Rosemary Lucy Hill 2016-os kötetét [Gender, Metal and the Media], amelyben a szerző a metálszubkultúra reprezentációjának egyik elsődleges platformján, vagyis annak sajtóján keresztül mutatja be a diskurzuselemzés módszereinek segítségével a nők szerepét a színtéren. Munkája szerint a példaértékű női zenészek jelenléte ellenére sem beszélhetünk arról, hogy az emancipáció végbement volna a közösség életében.)
Mindenesetre a helyzet a 90-es évek gothic metaljával lassanként átalakult, amelyben elsősorban énekesi szerepet kaptak a nők, amennyire lehet, a belső viszonyok szerint tárgyiasított formában. Ebben a vonatkozásban
az öltözködési elvárások és trendek kiemelendőek, amelyek a női testet szexuális tárgyként kívánják bemutatni.
Ennek ékes példája a fűző viselése, amely alapvetően alsóruha, tehát világosan alkalmas ilyesfajta célokra. És bár ma már van egy sor ellenpélda a női szerepek átalakulására a metál szubkultúrájában, az alapvető tapasztalatok szerint továbbra is a fentiek szerint beállított és viselkedő énekes marad a női metálzenész archetípusa. Ebből a szempontból sem találunk semmi kirívót az Amaranthe munkájában, Elize Ryd az előbbiekben leírt trendhez igazodik, némileg átalakítva a repertoárt mainstreamebb, de továbbra is a testet hangsúlyozó ruházattal, amelyet a fenti zenekari kép és alant látható Archangel című dal videója is világosan illusztrál.
A Viral videójában további szokásos elemek is megjelennek, amelyekben a fizikai fittség, felkészültség, erőteljesség mutatkozik meg, kiegészítve a metálzene egyik legfontosabb színterével: a színpaddal és az élő megszólalással. A vírushelyzetre aktualizált dal és klip persze a bezártsággal szemben kísérli meg felvillantani a lehetőségeket, de ebben a zenei teljesítmény bemutatása és a rajongók jelenléte a banda életében ugyanúgy megjelenik, mintha ezt egy félig rendezett, félig élő koncertklippel szemléltetnék.
Weinstein rendszerében az utolsó dimenzió a verbális, vagyis elsősorban a szövegek szintje. Két fő típust különböztet meg a metálszövegek között, a dionüszoszit és a kaotikust. Előbbiek az élet élvezeteivel foglalkoznak (Ace of Spades), míg utóbbiak a társadalom és az egyén belső és külső világával, küzdelmeivel. Utóbbi kategóriába tartozik igen sok dal a Manifestről, amelyek között találunk ökotudatos tematikát (Do or Die), de a személyes mentális egészség (Fearless), a veszteség fájdalma (Crystalline), némi nyitás a spiritualitás felé (Archangel) vagy a világgal szembeni elégedetlenség (Boom!1) is megjelenik. A dionüszoszi típusra példa az Adrenaline, amely az adrenalin okozta eufória megragadására tesz kísérletet.
Az impozáns, a metál világában bevett kiadó (Nuclear Blast) és a felvonuló vendégzenészek sora (Noora Louhimo – Battle Beast; Perttu Päivö Kullervo Kivilaakso – Apocalyptica; Elias Holmlid – Dragonland; Heidi Shepherd – Butcher Babies; Jeff Loomis – ex-Nevermore, Arch Enemy; Angela Gossow – ex-Arch Enemy) szintén szépen elhelyezik a kortárs metálzene polcaira az Amaranthe-ot. De akkor mégis hol a probléma?
Miért lehet csak a feltétlen imádatot vagy a végtelen utálatot kifejező kommenteket találni a zenekar YouTube-csatornáján?
Az első és leginkább szembetűnő jegy a sokszor popzenei vagy diszkóalapokra épített zene, amely esetenként nem nélkülözi a hip-hop/r&b elemeket sem. A három énekeses felállás (tiszta férfi, kemény férfi és tiszta női) szintén a hagyományosabb popzenekarok kereteit idézi fel, mindezek pedig a konformizmus ellen harcoló metálszíntér számára lehetnek az árulás és a kiárusítás jelei. A Dayal Patterson által felrajzolt „underground etika” szerint az egyedi és/vagy a bevett mintákat is alkalmazó hangzásnak alapvető igénynek kell lennie a metálban (bár ő csak a black metalról ír, ennek alapvonalai kiterjeszthetőek általános szintre is), amelynek az Amaranthe is megfelel. Ha pedig kivesszük az említett elektronikus töltelékeket, akkor kapunk egy a power és a dallamos death metal eszköztárából szemezgető zenekart.
Pontosan úgy, ahogyan azt a svájci Eluveitie esetében is látjuk. A keltafolk-elemekkel dúsított, alapvetően göteborgi jellegű, kevéssé forradalmi, dallamos death metalt játszó Eluveitie ennek ellenére mégis bevett, úgymond kanonikus zenekar. Továbbmegyek: az extra hangszerek beemelése egy metálzenekar munkájába a legritkább esetben veszi el a zene metálságát, így a világsztár Nightwish szimfonikus/szintetizátoros futamai, amelyek gyakran teljesen rátelepednek egy-egy dalra (szerepüket és hangulati értéküket tekintve)
sokban nem különböznek az Amaranthe diszkóritmusaitól és -alapjaitól.
A kép még érdekesebbé válik, ha megnézzük, hogy a The Metal Archives nevű internetes lexikon hasábjaira a fentiek ellenére sem fér be az Amaranthe. A Metal Archives egy moderátorok által karbantartott, de az olvasóközösség által szerkesztett enciklopédia, amely a Wikipedia elvei szerint működik, és annak szerepét tölti be a metál szubkultúrájában mint információszerzési és elsődleges hivatkozási pont. Tovább fokozódik a helyzet, ha felidézzük, hogy a ma már popzenét játszó norvég Ulver és a neofolkban utazó Wardruna helyet kap ezen a felületen.
Előbbi szerepeltetése persze a korai black metal eredményei miatt érthető, a Wardruna esete azonban nem ennyire egyértelmű. A Wardruna életre hívója és főzenésze, Einar Selvik ugyan rövid ideig a norvég black metal életben is részt vett (dobolt például a Gorgorothban), zenekara azonban sosem használt metálhangzást, míg az Amaranthe tagjai szinte mind megfordultak korábban bevett metálzenekarokban. A vikinges neofolk persze tematikáját és hangulatát tekintve lehet, hogy metálabb, de más zenekarok, például a norvég-dán-német neofolk szupersztár, Heilung is elférne az oldalon.
Hasonló kérdéseket vet fel, hogy az önmagát néha túlságosan is komolyan vevő metálszíntér hogyan tud megtűrni, sőt éltetni olyan zenekarokat, amelyek világosan parodizálják annak kifejezésmódjait (például a brit Gloryhammer, amely a power metal hipermaszkulin heroikusságát forgatja ki, vagy a finn Belzebubs, amely a black metalnak tart görbe tükröt).
Talán ott találjuk meg a választ, hogy a parodisztikus zenekarok belülről közelítik meg a témát,
vagyis szintén rendelkeznek kanonikusnak mondható metálzenekari múlttal, ergo a hitelességük csorbítatlan, „tudják, mit parodizálnak”, ezért nem csúfolkodásnak, hanem autentikus, értő humorforrásnak számítanak. Miközben az Amaranthe azzal, hogy komolyan gondolja a popos hangzását, mintha ki is lépne a gyökerei közül. A népzene, a paródia és a diszkó mind olyan határterületek, amelyek az egyediséget célozzák meg, ezzel tágítva az eddigi kereteket, vagy éppen azok merevségére reflektálnak. A popos hangvétel mégis a kommerszséggel kerül közös nevezőre, holott a könnyű hangzás is takarhat tartalmas zenét (lásd Ulver), valamint a siker nem egyenlő a kiüresedettséggel és a kiárusítottsággal. A határokat a legmerevebben értelmezők számára is szükséges elfogadni, hogy a 80-as évek óta a metálzene diverzebb lett, és nem zárhatók ki az újabb és újabb külső hatások, amelyek egyébként a műfaj organikusságát is adják.
Mint írtam, se méltatni, se kárhoztatni nem akarom az Amaranthe-ot, de szeretném felhívni rá a figyelmet, hogy a metálszíntér hajlamos arra, hogy a végtelen hitelesség fetisizmusában elfelejtse, hogy
az egész mozgalom alapjaiban arról szól, hogy aki a metál világában van, az jól és biztonságban érezze magát.
Így az Amaranthe teljes munkássága és a fentiekben tárgyalt lemeze nemcsak, hogy elég metál, de elég bátor is ahhoz, hogy a határátlépésekről is ismert metálszcéna befogadja, és a maga helyén kezelje.
Amaranthe: Manifest, 2020, Nuclear Blast.
A borítókép Patric Ullaeus fotója.
