Én vagyok Pagliacci

A Joker könnyen lehetne egy ócska, művészieskedő újrázása Scorsese magányról, fanatizmusról, elveszettségről és belső tébolyról szóló remekműveinek, hiszen ugyanazokat a mélységeket kémleli, mégis valami egészen mást hoz felszínre. Todd Phillips filmje egyszerűségében provokatív, zavarba ejtően jól működő karakterdráma a hétköznapi aljasságról és reménytelenségről.

Helyesbítek: a Joker elsősorban nem a rendező filmje. Egyértelműen Joaquin Phoenix lopja el a show-t a maga gyönyörűen bizarr alakításával. Már a The Masterben is zseniális visszafogottsággal hozta a megbomlás határán billegő, szánni való mániákust.

Arthur Fleck őrületét harsányabb, ugyanakkor aprólékosan kidolgozott színészi eszközökkel, manírmentesen ragadja meg.

Jack Nicholson rajzfilmszerűen komisz, valamint Heath Ledger anarchista mesterbűnöző Jokere után (Jared Letot hagyjuk) a karakter egy összetört, mentálisan zavart, komplex olvasatát nyújtja. Kontrollálhatatlan kacagása, betegesen sovány, torz alkata pusztán a felszín. Phoenix elcsigázott arcán ott ül minden visszafojtott frusztrációja, dühe és agresszív szeretetéhsége. De Phillips világában akkora a társadalmi közegellenállás, a mindennapi kegyetlenség, az intézményesített közöny, megvetés és arrogancia, hogy Arthur lassan fortyogó öngyűlölete végül erőszakban fut ki.

Phillips viszont nem az erőszak természetrajzát boncolgatja, hanem az ahhoz vezető utat térképezi fel.

A nyolcvanas évek lepattant, kiábrándult, patkányhordákkal teli utcáin járunk, ahol a szociális háló szétmállott, és az alsóbb társadalmi rétegek lerohadt bérházakban tengetik mindennapjaikat. Az enyészet kopott színei, a szerves mocsok beette magát a legutolsó sikátorba is.

Ez pontosan az a világ, ahol a Taxisofőr Travis Bickle-je is nagytakarítást tervezett.

A Jokert viszont nem a társadalmi, politikai igazságtalanságok és egyenlőtlenségek érdeklik, Arthur nem elitellenes mozgalmat, hanem pusztán közönséget akar magának. A szürkésbarna valóságot rivaldafénnyel bevilágítani. Phillips a film teljes cselekményét Joker perspektíváján keresztül szűri át. Ez a nézőpont pedig megrekedt a külvilág, a belső tévképzetek és a szórakoztatóipar egymást felülíró, kitakaró és elbizonytalanító narratívái között.

Így a filmi elbeszélés, a dramaturgia felépítése ugyanolyan instabil és megbízhatatlan, mint Joker elmeállapota.

Emiatt egyáltalán nem zavaró, ha épp logikátlan fordulatot vesz a szüzsé, ami azért előfordul. A film egyébként is veszi a bátorságot, és a kortárs tömegfilmek túlhajtott tempója, kötelező műfaji panelekből összehordott narratív szerkezete helyett egy lassan építkező, kitartott pillanatokkal, ismétlődésekkel és a hétköznapi pokol őrjítő állandóságával festi meg Joker portréját.

Hiszen a pokol az a többiek, ugye.

A film nagy részében Flecket látjuk, ahogy újra és újra természetellenes röhögésben tör ki. Elsőre ez egy nagyon hatásvadász rendezői döntésnek tűnhet, de voltaképp ez az egész karakter kulcsa.

Phillips ugyanis nem a megőrülés fázisait akarja megmutatni, hiszen eleve ez a film premisszája. A Joker Fleck fokozatos (ön)azonosulásáról szól. Arról az átcsapásról, különbségről, hogy Arthur – kóros állapota lévén – nem nevet, Joker viszont igen. A nevetés eleinte tünet, betegség, deviancia, végül inherens személyiségjeggyé válik. Eltűnik belőle a kényszeresség. Nem fizikai értelemben persze, de Fleck már nem fojtja el, hanem meglátja saját helyzetében a komikumot.

Az antik filozófiában Arisztotelész az emberi nevetést egy isteni csapásnak, büntetésnek vélte,

ami az alantas, társadalomtól eloldódott állati ösztönöket hozza felszínre, mivel a lélek által nem irányított (külsőleg ingerelt) testi mozgásról van szó. Ezzel szembe az istenek „ki nem oltódó” nevetését állítja, ami Zeusz esetében például saját önmeghatározásként funkcionál, amikor rájön önnön paradox létére, miszerint isteni lényként határtalan, de ezzel a lépéssel máris meghatározottá vált, és ezen a lehetetlen helyzeten elneveti magát.

A Joker ki nem oltódó nevetésmotívuma ehhez hasonlóan rajzol meg egy többrétegű, de alapvetően tragikus ellentmondások és véletlenek összjátéka által megszülető gonoszt. És ebből a nyugtalanító atmoszférából még a burleszk idézetek vagy Gary Glitter sem tudja kizökkenteni a nézőt. Utóbbi talán még sohasem szólt ilyen baljóslatúan.

A film végén részben emiatt Phillips inkább a szimpátiánkra játszik, főleg ha az Éjjeli féreg szociopata „hősével” vetjük össze Arthurt.

Viszont a lezárásban látni lehet a bizarr megdicsőülés véletlenszerűségét is, ugyanúgy, ahogy a Taxisofőrben Travis is puszta véletlenből lett (újságcikk)hős, nem pedig fanatikus merénylő.

A Jokerben viszont pont az a kényelmetlen és felforgató, hogy Fleck merénylővé züllik. Nem ment meg egy 14 éves prostit, vagyis egyáltalán nem lenne morálisan igazolható, hogy mellé álljon a tömeg, mégis ez történik. Ha a filmben van is társadalomkritika az nem a gazdagok-szegények tengelyén bomlik ki, hanem abban, hogy az elnyomott feszültségek miatt

a tömegnek látszólag kompetens, erős, valójában teljesen beszámíthatatlan bálványokra és vezetőkre van szüksége a racionális világmagyarázatok és józan fellépés helyett.

És ez teljesen benne van a mai populista korhangulatban. Ezáltal Phillips, bár leegyszerűsített, de pontos képet fest a társadalom és az ember jelen viszonyáról. Arról, hogy az egyik őrülete hogyan termeli ki a másikét.

Az egészben mégis az a szép, hogy a tablószerű olvasatot háttérbe szorítja Phoenix elképesztő mélységekbe merészkedő alakítása.

Azzal együtt, hogy a film vége nem ússza meg az üres, didaktikus (ön)magyarázatot, egy igazán kivételes, hatását lassan kifejtő műről van szó. A filmes univerzumok korában még ez a jól működő – épp ezért frusztráló – nihilizmus is frissítően hat, ami makacsul elzárkózik a futószalagon kitolt szuperhősfilmek franchise-logikájától. Ha maradt még Hollywoodban egy szemernyi jó érzés, akkor nem magát a filmet, hanem a szerzői filmes irányt folytatja.

Joker, 2019. Rendezte: Todd Phillips. Írta: Todd Phillips, Scott Silver. Szereplők: Joaquin Phoenix, Robert De Niro, Zazie Beetz, Brett Cullen. Forgalmazó: InterCom.