David France amerikai dokumentumfilmes legújabb rendezése a csecsen LMBTQ-közösség tagjainak kegyetlen üldöztetését és az áldozatokon segíteni próbáló aktivisták emberfeletti erőfeszítéseit mutatja be. Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy amit látunk, távoli és elszigetelt eset.
„Nálunk nincsenek melegek. Ha mégis lennének, vigyétek őket Kanadába. Vigyétek el őket jó messzire innen, hogy megtisztuljon a vérünk” – feleli Csecsenföld teljhatalmú ura, Ramzán Kadirov az HBO riporterének, Bryant Gumbelnek, mikor
az újságíró a csecsen hatóságok melegek elleni hadjáratával kapcsolatos vádakat firtatja.
Az interjú, amit látunk, 2017-ben készült, abban az évben, amikor a rendőrség több száz meleg férfit tartóztatott le, vetett börtönbe, kínzott vagy gyilkolt meg Oroszország észak-kaukázusi tagköztársaságában. A szakállát simogatva nevetgélő, talpig melegítőbe öltözött diktátor szájából elhangzó cinikus lehetetlenségek hallatán már fel sem kapjuk a fejünket; mire eljutunk eddig a jelenetig, sokkal hihetetlenebb dolgokat is láttunk már David France dokumentumfilmjében.
A többek közt az idei Verzió Filmfesztivál legjobb emberi jogi filmnek járó díját is elnyerő alkotás olyan történetet mesél el, amivel kapcsolatban nincs mivel nyugtatnunk magunkat;
nem régen, nem tőlünk messze történt, a mai napig nem ért véget, a bűnösök élik világukat, az áldozatok pedig azóta is rettegnek.
Hogy az Isten hozott Csecsenföldön mégsem fullad nyomasztó és reménytelen fájdalomtengerbe, arról a film de facto főszereplőinek bátor és áldozatos munkája gondoskodik – az Orosz LMBT-hálózat nevű szervezet aktivistái, Olga Baranova és David Isztejev, illetve a szervezet titkos moszkvai menedékházában élő pártfogoltjaik elbeszélései adnak keretet a filmnek. A hálózat gyakran kémfilmekbe illő akciók során menekíti ki az üldözött közösségek tagjait Csecsenföldről, majd rövid moszkvai tartózkodás után Oroszországból is, hiszen ha valami rögtön nyilvánvalóvá válik, az a Kadirovot fontos politikai szövetségesének tekintő Vlagyimir Putyin rendszerének cinkos hallgatása és állandó fenyegetése.
A reklámszakember Olga és az újságíró David nem mozivászonra írt hősök, hanem nagyon is hétköznapi emberek,
akik igazságérzetüktől hajtva lettek aktivisták, és időnként ugyanúgy félnek, ugyanolyan fáradtak és elkeseredettek, mint bárki más. A velük készült „beszélő fejes” interjúk klasszikus dokumentumfilmes hangulata kissé talán ki is zökkent az alkotásban sorjázó rejtett kamerás felvételek állandó feszültségéből, de az ilyen hullámvölgyeknek funkciójuk van: lehetőséget adnak, hogy megpihenjünk két szörnyűség között. Mert szörnyűség bőven akad.
A térfigyelő kamerák vagy az elkövetők által rögzített kegyetlenkedések felvételei előtt France megteszi nekünk azt a szívességet, hogy minden alkalommal jelzi: az LMBT-aktivisták birtokába került videó következik.
Ezek talán a film legnehezebb pillanatai, nem is feltétlenül a felvételeken látható kínzások miatt,
hanem mert ezeket a bűncselekményeket nem a politikai-hatalmi érdekek bábjaként cselekvő hatóságok követik el, hanem úgynevezett normális emberek, esetenként az áldozatok családtagjai, akik meggyőződésből teszik, amit tesznek. Hogy mi a normális, azon a katonai parádékat, oszlopban vonuló tankokat és egyéb „férfias” szimbólumokat ábrázoló vágóképek, illetve a moszkvai menedékházban élők házimunkával, beszélgetéssel és tervezgetéssel teli hétköznapjait bemutató jelenetek összevetésekor magunk is elgondolkodhatunk. Nem nehéz összefüggést találni a suhogós melegítőben súlyokat emelő Kadirov rajzfilmgonoszokat idéző macsó Instagram-posztjai és a félmeztelenül lovagló, Harley Davidsonon pózoló Putyin nyers erőt és konzervatív férfiasságot sugárzó karaktere között. Kadirov üzenete egyszerű: egészséges, izmos, hithű, agresszív harcosokra és tisztességes családanyákra van szükségünk, mert
aki másmilyen, az nem normális, tehát nem csecsen. Aki pedig nem csecsen, azzal a hatalom bármit megtehet.
A férfiakat erővel tünteti el, a konzervatív iszlám befolyás miatt az országban sokszor eleve tulajdonként kezelt nőket pedig a megszégyenüléstől tartó családtagokra bízza, akik gyakran a rendőröknél is kegyetlenebbek. A lakosság vallási-nemzeti lózungokkal való feltüzelése a bűnbakká tett, védtelen csoportok ellen régi trükk, amelyet működésében látni minden körülmények között hátborzongató – hát még manapság, hát még mifelénk.
Az Isten hozott Csecsenföldön egyik legformabontóbb megoldása, hogy a nyilvánosság elé lépéstől okkal tartó szereplők arcát nem a hagyományos módszerekkel teszi felismerhetetlenné, hangjukat nem mélyíti és torzítja el, hanem a legmodernebb CGI segítségével, tulajdonképpen deepfake-technológiát alkalmazva ad új arcot és hangot a megszólalóknak.
A végeredmény egyrészt meglepően hiteles, másrészt több szempontból is szimbolikus.
A mesterségesen kicserélt arcok itt-ott nyugtalanítóan valószerűtlen hatást keltenek, utalva arra a nyugtalanító és valószerűtlen helyzetre, amelyben ezek a megszokott élet lehetőségétől talán örökre megfosztott emberek találták magukat. A „maszkok” emellett egy sokkal univerzálisabb igazságra is emlékeztetnek: arra, hogy az LMBTQ-közösség tagjainak nem csak az autoriter államokban és hibrid rezsimekben élve kell időnként vagy állandóan bujkálniuk, álarc mögé rejtőzködniük; számukra ez a mindennapok valósága.
Ettől is válik igazán katartikussá az a pillanat a film vége felé, amikor az egyik szereplőről szimbolikusan és a valóságban is lehullik a maszk. Addig viszont hosszú út vezet. Amikor az egyébként orosz, de a csecsen rendőrség által elfogott és megkínzott Grisára a vele több mint egy év után találkozó barátja szól rá a reptéren, hogy nyilvánosan ne csókolja meg, az könnyen átélhető, bárhol is járunk. Az már kevésbé, hogy
az őket ért halálos fenyegetések miatt végül Grisa egész családját külföldre kell szöktetnie a csapatnak,
az egyik pártfogoltjukat a reptérről rabolja el a saját családja, egy népszerű csecsen popénekes a húga esküvőjéről tűnik el nyomtalanul, az öngyilkossági kísérlete után kábultan fekvő fiúhoz nem mernek mentőt hívni, a huszonegy éves, leszbikus Ányát pedig azzal fenyegeti a nagybátyja, hogy ha nem fekszik le vele, akkor elárulja a titkot a lány apjának, aki a csecsen törvényhozás befolyásos tagja. Utóbbi esetet a kezdetektől végigkövethetjük, ez adja a tényleg akciófilmbe illő feszültséget nyújtó rejtett kamerás felvételek gerincét is. Kellemes izgalom helyett azonban csak egy gombócot érzünk a torkunkban, mert tudjuk, hogy amit látunk, valóban megtörtént.
Mondhatnánk, hogy ilyesmi csak a legelmaradottabb országokban eshet meg, de az egyik szereplő szomorú kérdésében végtelen igazság rezonál: ha ezek a dolgok megtörténtek az elvileg szekuláris Csecsenföldön, Dél-Oszétiában és Dagesztánban, miért ne történhetnének meg Moszkvában, Szentpéterváron vagy Vlagyivosztokban? És máshol? Ha végül az üldözötteken segítő aktivista is menekülni kényszerül,
ha az ügyészség indoklás nélkül söpri le a feljelentést az asztalról, miben reménykedhetünk?
Talán abban, amiben az életét egy idegen országban újrakezdeni kényszerülő Grisa – hogy egyszer félelem nélkül hazatérhet majd. Hiszen a filmben látható emberek nagy része szereti a hazáját, csak a hazájukban uralkodó hatalom nem szereti őket. Az Isten hozott Csecsenföldön ezért nem egyszerűen dokumentumfilm, hanem az Orosz LMBT-hálózat létfontosságú projektjének bemutatása is: a film honlapján támogathatjuk is a tevékenységüket, hogy egyszer talán sikerüljön elérni a vágyott változást. Addig pedig – ahogy David mondja – csinálni kell tovább.
Isten hozott Csecsenföldön (Welcome to Chechnya), 2020. Rendezte: David France. Forgalmazza: HBO GO.
Az Isten hozott Csecsenföldön a Magyar Filmadatbázison.