Bár elsőre úgy tűnhet, hogy a 2020-as filmes évet térdre kényszerítette a világjárvány, azért idén is jócskán akadtak emlékezetes mozgóképek, melyek a rövid mozis hónapok során, esetleg fesztiválokon vagy streaming-felületeken keresztül találtak utat a közönséghez. A KULTer.hu évértékelőjében ezúttal 2020 tíz legemlékezetesebb filmjét vesszük sorra.
Volt tehát élet a Teneten túl is, bár kétségtelen, hogy az idei nagy stúdiófilmes termés tetemes része a világjárvány utánra halasztódott. Christopher Nolan legutóbbi munkája ugyan elég megosztóra sikeredett, és a „szerzői blockbuster” merész koncepcióját valóban nem tudta maradéktalanul megvalósítani az ismét az idővel zsonglőrködő rendező,
azért jó volt a nyári látszatidill alatt beülni erre a látványos agy- és fülzsibbasztó utazásra,
mely akár Nolan önfeledt trollkodásaként is értelmezhető. Persze a Tenet nem igazán került a 2020-as toplistánk közelébe sem, hiszen ennél sokkal koherensebb munkák szorultak ki a legjobb tízből. Fontos megjegyzés, hogy listánkra csak olyan filmek kerülhettek, melyek bármilyen legális forrásból voltak beszerezhetők 2020-ban, tehát hivatalos mozis forgalmazásba kerültek, esetleg fesztiválokon vagy streaming-szolgáltatások által jutottak el a hazai nézőkhöz.
A szemfülesebbek már idén elcsíphették Felméri Cecília első egész estését egy-egy premier előtti vetítés keretében. A Spirál vérbeli szerzői darab, melyet gazdag szimbolikája, fantasztikusan megkoreografált és fényképezett beállításai, valamint a remek színészi teljesítmények (Kiss Diána Magdolna, Borbély Alexandra és Bogdan Dumitrache) tesznek emlékezetessé, így érdemes lesz beülni rá, ha egyszer újranyitnak a mozik. Szintén a pandémia utánra ajánlott moziélmény a Sweat, mely egy fitneszmodell-influenszer életébe enged bepillantást, megmutatva,
mekkora áldozatokkal járhat, ha egy több százezres követőbázisnak kell folyamatosan szórakoztató tartalmat gyártani.
Még februárban, egy másik valóságban, a boldog békeidő legutolsó óráiban jutott el a hazai mozikba a Sötét vizeken, melyben Mark Ruffalo alakítja emlékezetesen a környezetvédő ügyvédet. Todd Haynes filmje megmutatja, hogyan nőttek az amerikai államapparátus fölé bizonyos óriásvállalatok, melyek onnantól kezdve büntetlenül garázdálkodhatnak, akár súlyos, visszafordíthatatlan ökológiai károkat okozva a nagyobb profit reményében.
Szintén nem volt könnyű menet az idei Cseh Filmkarneválon vetített Festett madár, melyet nem lenne túlzás az év legmegbotránkoztatóbb mozgóképének nevezni. Václav Marhoul háromórás regényadaptációja
a II. világháború szörnyűségeiről tudósít magától értetődő természetességgel és közönnyel,
miközben a Petr Kotlár által alakított zsidó kisfiú megpróbál túlélni a pokollá változott kelet-európai vidéken. A Festett madár nem kispályázik, a rendező közelről mutat szemkitépést, szexuális abúzust és válogatott kínzásokat kifogástalanul megkomponált, fekete-fehér képekben, miközben olyan színészek teszik tiszteletüket a kisebb szerepekben, mint Harvey Keitel, Stellan Skarsgård és Udo Kier.
2020-ban Charlie Kaufman is új filmmel jelentkezett. A befejezésen gondolkozom egy párkapcsolat lélektanába enged bepillantást, a rendezőtől megszokott módon fantázia és valóság összemosásával, vérbeli cinephil-párbeszédekkel és jó adag melankóliával. Jessie Buckley és Jesse Plemons remek párost alkotnak, az Ida és a Hidegháború operatőre, Łukasz Żal szép lassan szakmája egyik legjobbjává válik Hollywoodban, a forgatókönyv pedig pont olyan összetett, amilyenre Kaufmantól számítunk. Kár, hogy A befejezésen gondolkozom nem találta meg a magyar mozikat, de a Netflixen mindenképp érdemes tenni vele egy próbát.
10. Hajdu Szabolcs – Békeidő
Hajdu Szabolcs szkeccsfilmje váratlanul bukkant fel a tavaszi karanténidőszak alatt, így aztán ez lett az első egész estés magyar mozgókép, mely az online térben debütált és csak később, az újranyitás után került a mozikba. A Békeidő jobbkor nem is jöhetett volna: Hajdu ezúttal igazán dühös, a magyar közélet elmúlt évekbeli eseményeit szokatlan nyíltsággal megidéző, napjaink közhangulatát hitelesen érzékeltető gerillafilmet készített. A Békeidő fontos és minőségi független alkotás, mely tud és mer a minket körülvevő világról kritikusan értekezni, és ügyesen tematizálja a hétköznapokba leszivárgó, a magyar társadalmat a végletekig megosztó feszültséget.
9. Burhan Qurbani – Berlin, Alexanderplatz
Szintén égetően aktuális darab Burhan Qurbani nagyszabású regényadaptációja, mely Alfred Döblin 1929-es könyvének történetét ülteti át a mai Németországba. Qurbani főhőse egy afrikai menekült, Francis, aki, akárcsak a regény és az abból készült Fassbinder-epic Franz Biberkopfja megfogadja, hogy új életet kezd és becsületesen fog élni. Ám a jelen Európájában a vártnál nehezebbnek bizonyul az integráció: Francis, saját rossz döntéseitől és bűnös múltjának démonaitól vezérelve egyre mélyebbre kerül az alvilág üzelmeibe, a könnyebbik utat választja, mely szinte mindig a rosszabbik opciónak bizonyul. A háromórás Berlin, Alexanderplatz tehát hamisítatlan gengszterfilm, ráadásul olyan szépen kimunkált képi megoldásokkal és dinamikával, hogy akár Martin Scorsese is rendezhette volna. Qurbani biztos kézzel zsonglőrködik a zsáner elemeivel, miközben rendre olyan kérdéseket szegez a nézőnek, amelyek a társadalmi kontextust tekintve is érvényessé teszik a filmet. A Berlin, Alexanderplatz megrázó, stílusos eposz, mely műfaji filmként is megállja a helyét.
8. Mohammad Rasoulof – Nincs gonosz (Sheytan vojud nadarad)
A 2020-as Berlini Nemzetközi Filmfesztivál fődíját elnyert alkotás az Iránban mai napig érvényben lévő halálbüntetés morális kérdéseit boncolgatja. Teszi mindezt mikroszinten, négy szkeccsben, melyek főhősei azok a kisemberek, akiknek életét ilyen vagy olyan formában meghatározza a jelenség. Mohammad Rasoulof megdöbbentően erős társadalmi tablója végig hű marad címéhez: a gonoszság nem azokban lakozik, akik a munkájukat végzik, vagy akik egyszerűen csak boldogulni próbálnak, hanem a láthatatlan pallosként folyton felettük lebegő államapparátus romlottságáról van szó, amely a Nincs gonosz két és fél órája során nemcsak a szereplőkre, de a befogadóra is fullasztóan ránehezedik. Elkeseredett, mégis dühös és energikus kiáltvány e mű, mely egyén és hatalom viszonyát tematizálja hitelesen, maníroktól és erőlködéstől mentesen.
7. Ilja Hrzsanovszkij – DAU. Natasa
A DAU-projekt 2020 egyik legizgalmasabb filmes fejleménye. Ilja Hrzsanovszkij és Jekatyerina Oertel vakmerő projektje egyszerre értelmezhető művészeti, pszichológiai és szociológiai kísérletként is, nem mellesleg számtalan provokatív morális és etikai kérdést vet fel művészet és alkotó viszonyáról. Fontos tehát a kontextus: a rendezőpáros valahol Ukrajnában egy 50-es évekbeli szovjet kutatóbázis hű mását építtette fel, ahol a külvilágtól elzárva akár évekig éltek a munkát elvállaló színészek, méghozzá pontosan úgy, ahogyan a korabeli emberek. Az eredeti koncepció az volt, hogy a szovjet tudós, Lev Landau életéről szóló életrajzi alkotás készüljön, ám
az évek során összegyűlt hétszáz órányi nyersanyagból végül több film is született
a rövidebbektől egészen a hat és fél órás Degenerationig. Utóbbi két alkotás azzal keltett hírverést az idei Berlinálén, hogy ezekben a filmekben minden, amit látunk, valódi. Amikor a Natasa címszerepet játszó Natalja Berezsnaja takarít, lerészegedik, szexel vagy éppen öklendezik, mind-mind valóságos akciók és reakciók. A DAU. Natasát, ahogyan a projekt kevésbé sikerült darabjait is, egyfajta bizarr atmoszféra lengi körül, mely a 35 mm-es celluloidra rögzített képeknek és a finoman szólva is rendhagyó filmkészítői módszertannak köszönhető. A korhű díszletben élő zárt közösség tagjai között hamar megszilárdultak az alá-fölérendeltségen alapuló, toxikus viszonyok, melyek a Natasa narratívájának gerincét is adják: a hierarchiában relatíve alul elhelyezkedő címszereplő egyetlen beosztottján, Olgán vezeti le azt a megaláztatást, amit ő kénytelen elszenvedni a kutatóbázis magas rangú munkatársaitól. A film így egyszerű, szikár, mégis velőtrázóan hatásos és borzongató tanulmány a hatalmi viszonyokról és az elnyomó rezsimek működési mechanizmusairól.
6. Horvát Lili – Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre
Volt már szebb éve is a magyar filmnek, azonban Horvát Lili alkotása egy erősebb mezőnyből is könnyedén kiemelkedett volna. A rendező második egész estése egy éterien lebegő, különleges szerelmesfilm, mely kifinomultságával és érzékenységével vonja be a befogadót egy feszült nyomozásba. Az agysebész Márta (Stork Natasa) és kollégája, Drexler János (Bodó Viktor) között kibontakozó kapcsolat titkokkal, szorongással és rejtélyekkel teli, a történet mozgatórugója pedig a női főhős plátói szerelme.
A folyamatos bizonytalanságban tartó narratíva remekül működik,
a kiváló filmzene és a 35 mm-es celluloidra rögzített gyönyörű képek pedig segítenek abban, hogy át tudjuk érezni Márta pszichéjének rezdüléseit. A Felkészülés… „jó érzékkel megkomponált, költői filmalkotás, amely remek alakításokkal, gazdag szimbolikával megtámogatva kalauzol el a szerelem és a női lélek labirintusába” – méltattuk hazánk idei Oscar-nevezettjét kritikánkban.
5. Benny és Josh Safdie – Csiszolatlan gyémánt (Uncut Gems)
A Safdie-fivérek újabb kultgyanús alkotással jelentkeztek idén. A Csiszolatlan gyémánt a heist movie-k és a gengszterfilmek elemeivel játszik el, a rendezőpáros markáns stílusából fakadó lendületnek, az izgalmas formanyelvi megoldásoknak, valamint a jó értelemben túlírt forgatókönyvnek köszönhetően pedig különleges filmélmény kerekedik. A Csiszolatlan gyémántban szinte folyamatos a szövegelés, ráadásul a film első harmadában a cool aláfestő zene is megállás nélkül szól a háttérben, a szüzsé telítettsége így remekül rímel az Adam Sandler által alakított nagydumás ékszerész telhetetlenségére és mohóságára. Sandler nem mellesleg karrierjének egyik legjobb alakítását nyújtja, és eléri, hogy rokonszenvet érezzünk a simlis szerencsejáték-függő hedonista karakter iránt, megértsük esendőségét. Ja, és The Weeknd is tiszteletét teszi a filmben, egy pimasz cameo erejéig.
4. David France – Isten hozott Csecsenföldön (Welcome to Chechnya)
2020 egyik legfontosabb dokumentumfilmjét szállította az Oscar-jelölt David France. Az Isten hozott Csecsenföldön ráadásul egy hazánkban is egyre agresszívebben átpolitizálódó témát, a homoszexualitás megbélyegzését veszi alapul, így aztán különösen megrázó látni, hova fajulhat a kisebbségek elleni szervezett gyűlöletkeltés.
A Ramzán Kadirov vezette bábállamban főbenjáró bűnnek számít a másság,
az LMBTQ+ emberek pedig állandó üldöztetésnek vannak kitéve nemcsak a hatóságok, de saját családjuk részéről is. France és stábja egy orosz emberi jogi csoport aktivistáit követi, akik Csecsenföldről igyekeznek kémsztorikba illő módszerekkel kimenekíteni azokat, akik nemi identitásuk miatt bujdosni kényszerülnek saját hazájukban. Az Isten hozott Csecsenföldön nemcsak az orosz aktivisták által megszerzett, a melegek megalázását és megkínzását ábrázoló felvételek miatt különlegesen erős doku. A veszélyben lévő szereplők külső elváltoztatására használt deepfake technológia a mű zárlatában művészi eszközzé emelkedik, elegánsan és hatásosan aláhúzva az alkotók fő tézisét.
3. Jan Komasa – Hater: A gyűlölet új arca (Sala samobójców. Hejter)
Jan Komasa nem sokat pihent Oscar-jelölt drámája, a Corpus Christi után, a Netflixre forgatott Hater pedig legalább annyira aktuális darab, mint az álpap története. Az egyház után ezúttal a lengyel politika kerül Komasa célkeresztjébe, ismét egy törtető fiatal férfi főhős szemszögéből. Tomasz (a főszerepben remekelő Maciej Musiałowski), miután kirúgják az egyetemről, céges környezetben próbál érvényesülni: egy olyan PR-ügynökséghez szegődik, amelynek tagjai az éppen zajló varsói polgármester-választási kampányban dolgoznak, méghozzá az egyik jelölt lejáratásán. Az enyhén szociopatának tetsző főszereplő tökéletes manipulátornak bizonyul, és látszólag profin navigál saját hazugságainak egyre bonyolultabb útvesztőjében, ám eközben
egyre mélyebbre süllyed és minden morális értéke felszámolódik.
A Hater, amellett, hogy izgalmas problémákat tematizál az Y-generáció teljesítménykényszerétől és frusztrációitól kezdve a céges kultúra visszásságaiig, megmutatja, hogyan jönnek létre azok a politikai termékek, melyek nemcsak a lengyelek számára lehetnek fájdalmasan ismerősek. Egy fejlett európai nagyváros polgármester-választási kampányába PR-ügynökségek avatkoznak bele félelmetesen ravasz, manipulatív, alávaló eszközök és a közösségi médiában történő uszítás segítségével. A Hater így amellett, hogy letaglózóan erős dráma egy a siker érdekében minden méltóságát feladó, rögeszméssé váló huszonévesről, politikai kiáltványként is tökéletesen megállja a helyét.
2. Tamara Kotevska és Ljubomir Stefanov – Méz-királynő (Honeyland)
Az idei BIDFF keretében láthatta a hazai közönség Tamara Kotevska és Ljubomir Stefanov kétszeres Oscar-jelölt öko-dokumentumfilmjét, mely, akárcsak listánk másik két dobogós helyezettje, metszően aktuális darab. Hatidze Muratova macedóniai méhész, aki rendkívüli egyensúlyban él a természettel és szeretett állataival.
A Méz-királynő ezt a páratlan harmóniát mutatja be gyönyörű, szikár képeivel és meditatív lüktetésével,
miközben kifinomult hangnemben szónokol a Hatidze által képviselt alázat és odaadás mellett. A rendezőpáros ellentétekre építi fel a filmet: a Földanya-metaforaként is működő főhős mellé egy török vándor gazdálkodó család érkezik, akik Hatidzével szemben a természet kizsákmányolásában hisznek. Fájdalmas, egyben nagyon tanulságos látni a földművelés és állattenyésztés két, egymástól homlokegyenest különböző felfogását. Hatidze Muratova hosszú idő óta az egyik legszimpatikusabb dokumentumfilm-szereplő: a rendezők érezhetően közel tudtak kerülni hozzá, az isten háta mögött, nomád körülmények között élő nő meglepően természetes jelenség a vásznon, miközben árad belőle a bölcsesség és a munkájával, valamint a méheivel szembeni alázat és szeretet. A Méz-királynő páratlan dokumentumfilm, mely úgy ébreszt környezettudatosságra, hogy közben egy pillanatig sem erőlködik.
1. Jan Komasa – Corpus Christi
Ritka, hogy egy rendező két filmje is ugyanazon az évösszegző toplistán szerepel, Jan Komasa ráadásul mindkét, hazánkban idén megjelent alkotásával dobogóra tudott kerülni. A Corpus Christi szerencsére, ha kicsit megkésve is, de eljutott a hazai mozikba. Komasa a lengyel katolicizmust veszi célba, azonban nem abban a szellemiségben, mint például a közelmúlt hírhedt, az egyházi intézményrendszert meglepő nyíltsággal kritizáló lengyel filmje, a Klérus. A Corpus Christi valós eseményekre épülő történetének főhőse egy intézetis fiú, aki egy vidéki kisvárosban papnak adja ki magát. Ez a hazugságon alapuló kiugrási kísérlet aztán szép lassan átalakítja a zárt, hegyvidéki közösség dinamikáját, Daniel ugyanis progresszív szellemiségben kezdi meg papi karrierjét. Olyan problémákat ismer fel és old meg, amelyeket elődei vagy észre sem vettek, vagy pedig nem megfelelően kezeltek.
A Corpus Christi így a lengyel katolikus egyház képmutatását illeti kritikával,
miközben a Haterhez hasonlóan a kallódó huszonéves generáció szorongásairól is tud érvényesen szólni. A film motorja egyébként a főszerepet játszó Bartosz Bielenia, aki teljesen elmélyül a zűrös múltú, majd a hitét megtaláló, ám hazugságai miatt folyton szorongó fiú szerepében, tekintetében ott van a figura minden fájdalma és traumája. Jan Komasa gondosan megmunkált remekművet készített, mely megváltástörténetként is kifogástalanul működik. Az pedig sokat elárul a közép- és kelet-európai társadalmak állapotáról, hogy egy közösséget egy büntetett előéletű álpap mozdít ki a morális nihilből…
