George Clooney új filmjével az utóbbi évek legkelendőbb science fiction hullámának fősodrát célozta meg, de végül csak egy csalódást keltő produkciót sikerült összehoznia. Az éjféli égbolt alapanyagában megvolt a lehetőség, hogy filmre adaptálva könnyedén felvegye a versenyt az olyan érzelemközpontú sci-fikkel, mint a Csillagok között vagy az Érkezés, de helyette a feledés ködébe vezető utat választotta.
Ahogy más műfajokban, úgy a sci-fiben is időről időre megfigyelhetők olyan trendváltozások, amelyek aztán jó időre meghatározzák a zsánert. Ez a tudományos fantasztikum területén az elmúlt nagyjából tíz évben az érzelmek, a melodráma beemelésében érhető tetten. A látvány- és akcióorientált giga blockbusterek mellett az emberiségről, a jövőről filozofáló vonalban
megjelent az igény a science fiction érzelmi töltetének magasabb szintre emelésére és alaposabb kihasználására.
Így válhattak fontos narratív elemmé a párkapcsolatok és a családi kötelékek az olyan meghatározó filmekben, mint a már említett Csillagok között és az Érkezés, az Utazók vagy a közelmúltból az Ad Astra, az Ígérem, hogy visszatérek, A távolban című sorozat és a cikk tárgyát képző filmmel sok mindenben rokonítható, IO. Az éjféli égbolt szintén ebbe az áramlatba kívánt becsatlakozni, és bár alapanyagát tekintve jó esélye volt hivatkozási ponttá válni, erős a gyanú, hogy nem fog.
2049-ben, egy bolygóméretű kataklizma után egy északi-sarki kutatóállomáson Augustine Lofthouse (Clooney) a reggelijét fogyasztva bámul ki az ablakon. Könnyen elképzelhető, hogy ő az utolsó élő ember a Földön. Szélsőségesen karrierista múltján és az elszalasztott lehetőségeken töprengve rója az állomás folyosóit, hol alkoholmámorban, hol a testét emésztő ráktól gyötrődve. Nem mellesleg elkeseredetten próbálja felvenni a kapcsolatot a csillagközi küldetéséből visszatérő Aether űrhajóval, amelynek legénységét éppen a férfi kutatásainak eredményeképpen küldtek a Jupiter egyik lakhatónak vélt holdjára.
Át kell adnia az expedíciónak a rossz hírt, miszerint a Föld már nem alkalmas a fogadásukra, nincs értelme a visszatérésnek.
A halálba belenyugvó tudós utolsó napjainak azonban új értelmet ad, amikor az állomás konyhájában rábukkan egy véletlenül ottfelejtett kislányra, Íriszre (Caoilinn Springall).
Az éjféli égbolt szó szerint és képletes módon is fokozatosan egymás felé közelítő két, minimalista cselekményszála bántóan kevés érdekességet rejt. Nem azért, mert nincsenek ott azok a gondolatok, érzelmi töltet vagy látványvilág, amelyekből egy kicsivel jobb filmet is össze lehetett volna rakni. Hanem azért, mert amikor meglenne a lehetősége egy kicsit jobban, fókuszáltabban elmerülni a történetben rejlő erőteljesebb drámában, akkor éppen másra kezd koncentrálni.
Augustine kálváriája már önmagában is elég erős lenne egy túlélőhorrornak beillő kamaradrámához, és
Clooney alakításában is megvan a kellő muníció a múltján merengő tudós tragédiájának megelevenítéséhez.
A sorsfordító pillanat bekövetkezte után azonban a forgatókönyv vajmi kevés teret hagy azoknak a kötelékeknek a kialakulására, amelyek igazán hitelessé, érdekessé tennék Augustine és Írisz kapcsolatát. Amikor egy jelenetben lehetőség nyílna a kapcsolatuk elmélyítésére, váltás következik (és még a két karakter összecsiszolódását összefoglaló zenés montázs is elmarad). A gyanús, átlátszó sugalmazásokat rejtő rövid monológok egyedül nem képesek megteremteni a kellő drámai feszültséget. Ugyancsak nem segítenek a helyzeten az Augustine fiatalabb éveit felelevenítő, szépiaeffektes flashbackek sem.
Ha a dráma el is marad, egy utazás olyan mennyiségű akadályt gördít a főhősök elé, amely kellő akcióval ruházza fel az északi-sarki szálat. A zord tundrán még világvége nélkül is rengeteg veszély leselkedik a gyanútlan túrázókra, így Augustine és Írisz kénytelenek szembesülni a vadon kegyetlenségével. Az obszervatórium elhagyását követő szekvenciákban találkozhatunk a legfeszültebb pillanatokkal és talán a legjobban tető alá hozott képsorokkal is.
Mert jelenetek szintjén nagyon is működőképes Clooney produkciója.
Nem úgy az Aether fedélzetén játszódó cselekmény összessége. A hajó legénységét fájdalmas papírmasé karakterek alkotják, blőd, üres, szintén átlátszó sugalmazásokat tartalmazó párbeszédeik pedig olyanok, mint a személyzet a hajó folyosóin: súlytalanok. A suta viccelődéseket, az érzelemkiváltónak szánt honvágyó mondatokat pedig a színészek sem képesek semmilyen tartalommal feltölteni. A köztük lévő kapcsolat így nemcsak felszínes és hiteltelen, de teljesen érdektelen is. Ez egészen a sok szempontból furcsa, kérdésekkel teli lezárásig nem változik, ami a regény eredeti befejezésétől elrugaszkodva magában hordozza egy új genezis, a paradicsomi lét ígéretét is.
A film látványvilága azonban dicséretre méltó. A kütyükkel teli obszervatórium magányossága, a jeges tundra szikár tájképei, vagy az Aether és a világűr CGI-kavalkádja éppen eléggé látványosak ahhoz, hogy valami pozitívumot mégis rejtsen Az éjféli égbolt.
Mert Clooney filmje nemcsak önmagában áll rozoga lábakon, de Lily Brooks-Dalton könyveredetijét is cserben hagyja.
Nehéz feladat visszaadni egy lényegében cselekménymentes, lírai, érzelemdús, kevés párbeszédet, de annál több önmarcangoló belső monológot tartalmazó regényt. De a rendező nem is igazán kíván élni a kötet nyújtotta lehetőségekkel. Nem az a legnagyobb probléma, hogy a cselekményt és a gondolatvilágot érdemben nem befolyásolóan változtatott az alapanyagon, hanem az, hogy a könyv legértékesebb gondolatait hajította ki. A kilúgozott végeredményt pedig jól vászonra vitt, de üres akciójelenetekkel kívánta pótolni. Ha egy picivel szorosabb kapcsolat alakult volna ki az adaptáció és a regény között, ha a film valamivel csendesebb, atmoszférikusabb kívánt volna lenni úgy, hogy a szereplők kapcsolataira is nagyobb hangsúlyt fektet, akkor talán jobb film lenne a végeredmény.
Mindezek ellenére sem teljesen élvezhetetlen Az éjszakai égbolt, ha valaki szereti a nagyszabású blockbusterek és az intimebb, minimalista produkciók közti vékony sávban elhelyezkedő sci-fiket. Szimplán csak üres, felszínes, kiszámítható, bizonyos pontokon hatásvadász, és semmi olyan eleme nincs, ami igazán kiemelkedne.
Az éjféli égbolt (The Midnight Sky), 2020. Rendezte: George Clooney. Írta: Lily Brooks-Dalton regénye alapján Mark L. Smith. Főszereplők: George Clooney, Felicity Jones, David Oyelowo, Caoilinn Springall, Kyle Chandler, Demián Bichir, Tiffany Boone. Forgalmazza: Netflix.
Az éjféli égbolt a Magyar Filmadatbázison.
