Csontleves
Gyűlölöm ezt a hangot, annyira undorító. Nézem a kezét, ahogy megcsillan rajta a zsír, aztán lassan végigfolyik a karján, be a fehér ingujj alá. Csiklandozza, elmosolyodik, és én éppen rálátok a cafatra a két foga között. Lenyalja a zsírt, közben csámcsog, és megint jön az a szörnyű, cuppogó hang, ahogy a cafatot hátraszívja a garatba. Rám pillant, ismét mosolyog, csak most szeretettel. Én is mosolygok, minden rendben, ez csak egy szétfőtt csirkeláb, ő meg az idős nagyapám.
Könyökölni, a szalvéta egyazon oldalába kétszer törülközni, kés nélkül, túl gyorsan vagy túl lassan enni, másokat bámulni, szigorúan tilos, mit fog szólni az angol királynő. 32 éves vagyok, és még most sem merem megszegni a szabályokat. Arra is figyelek, hogy a karom és a testem között pontosan Hetvenhét magyar népmesényi távolság legyen. Nagyapámat már nem érdeklik a szabályok, és én nem bírom levenni róla a szemem. Undorít, és mégis csodálattal tölt el. Anyám idegesen oldalba lök, egyél. A tekintetemet a tányéromra szegezem, belekeverek a levesbe, az óramutató járásával ellentétes irányba. Kiemelem a kanalat, farkasszemet nézek a lével. Összeszorítom a számat, a testem megfeszül, a népmesék szerinti távolság elvékonyodik. Visszaeresztem a kanalat, sóhajtok. Nagyapám a csontokat az asztal közepére tett kistányérra dobja, a kezében ropog az ízület. Mennyit nevettünk azokon a régi ebédeken, most minden milyen csendes. Karácsony van, de nekem nincs mit ünnepelni.
Egyél. A húsleves szaga mélyen az orromba kúszik, a cimpák ütemes feszítésével próbálom megállítani. Félek a fájdalomtól, amit okozni fog, ha megeszem. Bámulok előre, a tányérba feledkezem, a buborékokat figyelem a lé tetején, a kanalammal ide-oda lökdösöm, egyesítem, majd szétválasztom őket, ez nem könnyű. A tésztát apróbb cérnákra vágom, és sikítok, gondolatban dobhártyaszaggatóan sikítok, majd elhallgatok, a szám megremeg. Nem is tészták ezek, hanem giliszták. Hosszú, vékony giliszták, és én nem szeretnék gilisztát enni. Szelem a kukacokat, kisebbre és kisebbre, mindig szigorúan félbe. Arisztotelész felfogása szerint az anyag folytonos, azaz levághatunk belőle egy darabot, és egyre kisebb morzsákra apríthatjuk, minden határon túl: sose találkozunk olyan anyagdarabkával, amely már nem osztható tovább. Szerintem a testem is ilyen.
Szivárványosra mosódnak a fények, halk zenévé oldódnak a cuppogással és szörcsögéssel vegyes ünnepi ebédzörejek. Csak a giliszták dermesztő kiáltása éles, csak a sírásod éles, a puffanás, ahogy csukódik mögötted az ajtó. Kérlek, ne! – rimánkodnak a tésztakukacok, egyre hangosabban, és én újra és újra lecsapok, egészen addig a koppanó hangig, amit a fém megkönnyebbülése ejt a porcelán falán. Egy darabig még ficánkolnak, de hamar belefulladnak a lébe.
Minden csendes, a hó egykedvűen szálldos az ablak előtt, vékony port hint az aszfaltra. Belepi a melegért esdeklő fűcsomókat, a háztetőket, belepi a csupasz ágakat, kötelességszerűen megolvad a kémények felett. Mit kellene most éreznem, nem érzek semmit. Az ajtó csukódik mögötted, hátra sem nézek. Csak állok az ablak előtt, csak nézem a fűcsomókat, a kopasz ágakat, a fehér háztetőket, az olvadó hópihéket. Mit kellene most éreznem. Minden csendes, és én messze vagyok innen. Egy sárga, nyúl alakú héliumos lufi belsejében vagyok, amit hétéves koromban kaptam a szüreti vásárban, és a törökméz közben kicsúszott a kezemből, mikor az a bácsi egy ötezrest nyújtott a bátyámnak, hogy elvihessen dodzsemezni. Most jégvirágos az oldala. A műanyagra lehellek, a párába pálcikaembert rajzolok. A kezem darabosan mozog, az ujjam megbicsaklik a jégvirágokon, a tekintetem akadozva követi a vonalak útját. Nem érzek semmit. Szilánkosra fagyok, belep a jégvirág, a lufi falába olvadok.
Felkanalazok a tányérból egy gilisztát. Már nem kiáltozik, némán, mozdulatlanul nyúlik el a sárga lében. Anyámra nézek, aki nem tudja, miért üres a teríték mellettem, én sem tudom. Semmit sem tudok, most is a jégvirágok között vagyok. A kezemre nézek, és elképzelem, ahogy a csontok helyén vonalak nőnek ki belőlem. Egyél.
Egyél. A szemem vékony csík, a szám, mint egy kör. A kanálra harapok, de a kanál visszapattan a fogamról, a tányérba csapódik, a giliszta a kék bársonyruhámra esik. Nagyapám álláról lecsöppen a zsír, nagyapám engem néz, anyám engem néz, a halott giliszták szemei kipattannak, engem néznek, az apró giliszta a ruhámon ficánkolni kezd, óbégat, mint egy buta csecsemő. Nagyapám előhúz egy csirkecsontot a szájából, a csontostányérra dobja, mosolyog. Én is mosolygok, minden rendben.
Borítókép: SnappyGoat
