Egy meghasonlott nemzedék rendezője

A Veri az ördög a feleségét és még inkább a Dögkeselyű azon filmklasszikusok közé tartoznak, amelyeket nemcsak kritikusok és filmtörténészek emlegetnek, de a nagyközönség tagjai is ismerik őket. Mindkettőt András Ferenc rendezte, aki ugyan Jancsó Miklósnál, Fábri Zoltánnál, Makk Károlynál vagy Bacsó Péternél kevésbé kanonizált alkotó, de munkássága hasonlóan izgalmas és elismerésre méltó. Az MMA Kiadó 2020 végén egy sokszínű kötet megjelentetésével tisztelgett András Ferenc művészete előtt.

A hatvanas évekre különleges korszakként tekintenek az idősebbek Nyugaton és Keleten egyaránt, hiszen ebben a forró évtizedben társadalmi, politikai és kulturális értelemben is forradalmi változások történtek.

Magyarországon Herskó János Párbeszéd című filmje nyomán ezt a korszakot a „párbeszédek korá”-nak is szokás nevezni,

hiszen a kádári diktatúra puhulni kezdett, és látszólag nyitott volt a társadalom- és múltkritikus filmekre, irodalmi művekre. Ha sokat vegzálták is a rendőrök a koncertekre járó fiatalokat, a beatkultúra itthon is gyökeret eresztett. Plusz a gazdasági reformok és a jóléti állam kiépítésének szándéka miatt úgy tűnt, a szocializmus reformálható, emberarcúvá tehető. Ebben a hitben indultak el a magyar filmrendezők a hatvanas években.

Kósa Ferenc filmrendező hitvallását („Őrizd az embert”) András Ferenc az egész korszellemre általánosította, derül ki a könyvből, a Barabás Klára által készített életműinterjúból, amely találóan azt a címet kapta, hogy „Nekem állandó vesszőparipám a »nagy generáció«”. A Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A nagy generáció és a Vadon alkotójának korosztálya, az 1940-es években születettek nemzedéke már nem igazán tudott az 1930-as években születettek (Kósa, Sára Sándor, Gaál István és Szabó István) „romantikus modernizmusával” azonosulni. És az 1968-as történéseket követően egy kicsit sem tudtak hinni abban, hogy az ember, vagyis az erkölcsi tartás megőrizhető. Kósa Ferenc emblematikus, két évre betiltott Tízezer napjának a történelem viharaiban sziklaszilárdan helytálló paraszthőseivel szemben

András Ferenc antihőseinek egy része jellemzően megalkuszik,

adaptálódik a fennálló rendhez (Veri az ördög a feleségét, A nagy generáció), vagy ha makacsul ki is tartanak elveik mellett, zsákutcába futnak, patthelyzetbe kerülnek, elbuknak (Dögkeselyű, Vadon). Az 1968-as prágai tragédia és a szocialista blokk minden országát érintő konzervatív brezsnyevi fordulat után képtelenség és őrültség volt tovább hinni a hatvanas évek romantikus eszméiben. A hetvenes években beköszöntött a kiábrándultság kora, a nyolcvanas években pedig bár érződött, hogy jönnie kell valamilyen változásnak, de a kádári puha diktatúra egyre dohosabbá vált. Menni vagy az elveinket feladva a „jég hátán is megélni” – ez a fő kérdése Gothár Péter Megáll az időjének és A nagy generációnak is.

András Ferenc tulajdonképpen minden filmjében korosztálya tragédiájával foglalkozik, amely nem látványos tragédia, hiszen a Veri az ördög a feleségét, A nagy generáció vagy Az utolsó nyáron hősei szó szerint is habzsolják az életet. Nem, a hozzájuk hasonló emberek a középszer csendes, lassan kibontakozó tragédiáját élték meg.

„Még mindig ott lebeg valahol az ideiglenesség állapota, hogy még nem jött el az én időm, az én nagy dobásom,

és közben nem veszi észre, hogy azért valami módon betagozódott. Elmegy az élete, sőt, elmegy azok élete is, akiket ő teremt” – idézi Barabás Klára Kéry László 1986-os fejtegetését A nagy generációról (249.) A Végkiárusításban többször megemlítődik olyan nagyságok sorsa, mint Magyar Dezső (az Agitátorok és a Büntetőexpedíció rendezője), valamint Bódy Gábor (a Psyché és a Kutya éji dala alkotója). Mindketten az 1968-as generációhoz tartoztak, és a magyar filmművészet megújulásában vezető szerepük volt, mégsem tudták végigvinni a reformjaikat. Magyar Dezső filmjei betiltását követően az Egyesült Államokba disszidált, de a tengerentúlon már nem tudott érvényesülni. Bódy pedig sok megpróbáltatással és ügynökmúltjával a háta mögött 1985-ben öngyilkos lett.

A Magyar Művészeti Akadémia kiadójának könyve azért is izgalmas olvasmányélmény, mert mindezt, amiről eddig értekeztem, egy markáns, meghatározó, de Jancsóhoz, Gothárhoz vagy Tarrhoz képest „csendesebb” alkotó életművén keresztül képes megmutatni. A Sára Sándor, Kósa Ferenc vagy Huszárik Zoltán munkásságát taglaló kötetekhez hasonlóan a Végkiárusítás sem homogén mű, mert az életinterjú mellett számos értékes anyag kapott benne helyet.

A 280 oldalas könyv második fele már-már izgalmasabb az elsőnél.

Érdekes és merész koncepció, hogy a 280 oldalból csak 130-at tesz ki az „exkluzív tartalom”, azaz a 2020-ban készült András Ferenc-beszélgetés és Barabás Klára Nincs hőskor című tanulmánya, a többi melléklet és függelék, előbbiben pedig a „hozott anyagoké” a főszerep.

A Melléklet azért is rendkívül érdekes, mert itt nemcsak korabeli interjúkat, beszélgetéseket, kritikákat olvashatunk (különösen értékes a Cserhalmi Györggyel, Eperjes Károllyal és Koltai Róberttel, A nagy generáció főhőseit alakító színészekkel készült 1986-os interjú), hanem részleteket András Ferenc műveihez kapcsolódó forgatókönyvekből és filmnovellákból, valamint a rendező meg nem valósult műveiből.

Igazi ínyencség a Gion Nándor regényei, a Virágos katona és a Rózsaméz alapján írt forgatókönyv, a Latroknak is játszott,

amely egy történelmi témájú kisrealista, „csehes” dráma lehetett volna. Az osztrák ZDF is támogatta a tervet, de a mű ugyanazért nem készült el, mint Sára Sándor és Csoóri Sándor szintén ígéretes Gyászba öltözött csillagja: magyar részről nem tudtak vagy nem akartak pénzt adni rá. A Végkiárusításban teljes egészében olvasható forgatókönyv alapján sejthető, hogy egy Veri az ördög a feleségét-kaliberű alkotás születhetett volna belőle.

Természetesen a könyv lényegi része maga a friss András Ferenc-interjú, amely következetesen végighalad az életművön. Egy kalandos, érdekes, fordulatokban gazdag életutat ismerhetünk meg, amely tulajdonképpen a magyar filmművészet aranykorában tipikus alkotói pályának tekinthető.

András Ferenc szerzői világlátását egyrészt családja múltja, másrészt saját történelmi tapasztalatai formálták.

A Veri az ördög a feleségét című filmet, bár csehes szatíra, a rendező bevallottan egy „így jöttem”-filmnek szánta. Abban az értelemben, hogy saját nagyszüleiről, szüleiről mintázta a történet főszereplőit. Emellett meghatározó volt számára a cselekmény helyszíne, a Balaton-felvidék is, mivel bár Budapesten született, Sümegen nőtt fel, ide kötődnek gyerekkora legszebb emlékei. András Ferenc annak ellenére szívesen emlékszik vissza gyermek- és kamaszéveire, hogy az 1945 után kialakuló kommunista diktatúra meghurcolta édesapját, és mivel a családot kuláknak minősítették, nagy szegénységben éltek. Mint általában az 1930-as és 1940-es években született, majd a következő évtizedekben alkotó rendezők életében, úgy

András Ferencében is kulcsfontosságú volt az 1956-os forradalom, amelyet tizennégy éves korában élt meg Budapesten.

Édesapja elvitte magával több, azóta történelmi jelentőségűvé vált helyszínre, így szemtanúja volt sok katartikus pillanatnak és borzalmas mészárlásnak, például a Kossuth téri eseményeknek is. András Ferenc így emlékezett vissza az intenzív, örökre a fejébe égett ötvenhatos élményre: „Az érzés olyan, mint a szerelem. Nem tudsz róla, de jön egy kirobbanó érzés, ami mindent elsöpör, elveszti mindenki a fejét, és megy valami után. […] Irgalmatlan gyenge, túlérzékeny volt az idegrendszerem. Láttam a halottakat mindkét oldalról. Egyszerűen irtóztam, féltem, taszított a látvány. Borzalmas érzés volt, hogy leverik a forradalmat. Valahol mélyen forradalmár voltam, és úgy éreztem, ezt nem lehet kibírni. Teljes szívemből hittem, hogy győzni fogunk. De vesztettünk, és letapostak minket. Megviselt a kegyetlen megtorlás, ami nem volt igazságos.” (17.)

András Ferenc generációját, illetve filmes kollégáinak gondolkodásmódját és művészetét 1956 és 1968 egyaránt formálták, meghatározták. 1956 nagy megrázkódtatás volt, de András Ferenc is elmondja az interjúban, hogy a hatvanas évek szabad(nak tetsző) atmoszférája és pezsgő kulturális élete új reményt adott számukra.

Ő maga is folyamatosan járt a reformszellemű, illetve ellenzéki értelmiségieket tömörítő közösségi találkahelyekre

(például a Muskátli presszóba). Ezek miatt lett olyan intenzív A nagy generáció vagy Az utolsó nyáron, amelyeket egyúttal áthatott az 1968-as eseményeket követő kiábrándulás is. 1956 után még lehetett újrakezdeni, még volt remény, és megszülethettek az olyan emblematikus, beszédes című alkotások mint az Oldás és kötés (Jancsó Miklós filmje), az Álmodozások kora (Szabó István első nagyjátékfilmje) vagy a Feldobott kő (Sára Sándor első, saját rendezésű nagyjátékfilmje), amelyekben ugyan eleinte bizonytalanok a hősök, de csak megtalálják a maguk útját. A Dögkeselyű vagy A nagy generáció viszont már a kiúttalanságról és az eszmék bukásáról szól. Az András Ferenc által bevallottan 1956- és 1968-allegóriának készült Vadon pedig a forradalom utáni újabb forradalmi kísérlet meghiúsulását mutatja be. A rendező hősei általában túlesnek egy-egy „második csalódáson” is, amely végképp demotiválja, reménytelenné teszi őket.

A Dögkeselyű szellemi folytatásának szánt, a rendszerváltás csődjére, a „vadkapitalizmusra” reflektáló Törvénytelen pedig abban az értelemben „posztapokaliptikus film”, hogy

megmutatja: hiába omlott össze saját terhe alatt az államszocializmus, a rendszer már egészen új korában is bűzlik,

és tulajdonképpen más formában, de a régi folytatása. „Akkoriban még az volt az elv, hogy bezzeg a szocializmusban nem úgy van, mint a kapitalizmusban, ahol a pénz az isten. Azt próbáltam a filmjeiben körüljárni, hogy dehogynem, csak a szocializmusban a pénz egészen másképpen torzítja el az emberi lelket, és másképpen teszi tönkre az emberi sorsokat, mint a kapitalizmusban” – foglalta össze András Ferenc filmjeinek lényegét (46.).

Természetesen az interjú során fókuszba kerül, hogyan jutott be András Ferenc a filmszakmába. Herskó János Két emelet boldogságában statisztált a hatvanas évek elején, majd asszisztensként helyezkedett el a televíziónál, ahol őrületes tempóban dolgozott. A filmgyárba akkoriban igen nehéz volt bekerülni külsősként, de szerencséjének és tehetségének köszönhetően felfigyeltek rá. Többek között Fábri Zoltán (Utószezon), Ranódy László (Aranysárkány), Kovács András (A magyar ugaron) és Mészáros Márta (Örökbefogadás) mellett dolgozott, mielőtt elkészítette első nagyjátékfilmjét. András Ferenc csak később, 1969 és 1973 között végezte el a filmfőiskolát, de a filmgyárban szinte folyamatosan dolgozott, és mellette családja is volt.

Mai kifejezéssel élve igazi munkaalkoholistának számított, akinek szó szerint életszenvedélye lett a film:

reggel négykor kelt, hatkor már általában intézkedett a forgatásokon, igen keveset aludt, és irritálta, ha szabadságra kellett mennie. Így emlékezett vissza az Utószezon forgatására, illetve Fábrira, akitől rengeteget tanult: „Akkoriban gyakran álmodtam azt, hogy valamit elrontok forgatás közben, és ő rám néz szigorúan, hogy na, de Ferikém! Libabőrös lett a hátam, és fölriadtam álmomból! Reggel kimentem a forgatásra, és jött mosolyogva, átölelt. Leesett, hogy az egész csak egy rossz álom volt, és iszonyúan megkönnyebbültem. Szóval teljes lelkemből átéltem a forgatást.” (28.) Ilyen anekdotákkal tarkított az interjú, amely rendkívül élvezetes és informatív olvasmány. Kiderül belőle, miért nem rendezhetett nagyjátékfilmet a Veri az ördög a feleségét után öt éven keresztül, hogyan lett köze Bereményi Gézának (a Megáll az idő és A nagy generáció forgatókönyvírója, A tanítványok és az Eldorádó rendezője) ehhez a filmhez. Vagy miért ellenezte Dobai Péter, hogy nagyregényéből Vadon címmel film készüljön. De szó esik arról is, hogy mely forgatókönyvterveit, illetve miért nem tudta megvalósítani András Ferenc.

Az életműinterjút követi Barabás Klára Nincs hőskor című tanulmánya, amelynek elméletileg ki kellene egészítenie a beszélgetést, és teoretikus szempontok szerint összefoglalnia ezt a nem kizárólag nagyjátékfilmekből, hanem izgalmas tévéfilmekből (például a kötet címét adó Végkiárusítás) és dokumentumfilmekből (Dózsa népe) is álló életművet. Sajnos a tanulmány létjogosultságát megkérdőjelezhetjük, mert nem teljesíti ezeket az elvárásokat. Barabás az interjú szerkezetét követi, ami arra predesztinálja az elemző szöveget, hogy megismételje a beszélgetésben olvasottakat. Sőt, a szerző gyakran idéz az interjúból, amelyben András Ferenc maga is elemezte a filmjeit. És mivel ezekhez az állításokhoz Barabás Klára nem akart vagy nem tudott új információkat, elemző megállapításokat fűzni, így a tanulmány funkciótlanná válik a könyvben. Félreértés ne essék,

a szerző jól ír, bár helyenként (például a Vadont taglaló alfejezetben) nem elemez, hanem elmeséli a cselekményt,

illetve inkább szép, elemző kritikákat közöl, semmint tudományos igényű értelmezéseket. Így kérdéses, hogy jogos-e tanulmánynak nevezni a Nincs hőskort, amely tisztességesen végigmegy az összes nagy András Ferenc-filmen, de közöttük nem igazán fedez fel összefüggéseket, azaz túltagolt az írás, az egyes elemzések elválnak benne egymástól. Egyrészt érdemesebb lett volna itt inkább az ismeretlenebb, az interjúban csak röviden említett tévéfilmekre bővebben kitérni. Másrészt jobban mutatott volna ebben a kötetben Kelecsényi László írása, amelyet az MMA weboldalán olvashatunk András Ferenc pályájáról – ez egy rövid, de komolyabb szöveg, amely persze szintén csak a nagyjátékfilmekkel foglalkozik.

Ettől függetlenül a Végkiárusítás erősen ajánlott olvasmány nemcsak azoknak, akik szeretik és tisztelik András Ferenc munkásságát, hanem azoknak is, akik eddig még csak ismerkedtek vele. Az izgalmas interjút és a forgatókönyv-részleteket olvasva garantáltan megjön a kedvünk még azokhoz az alkotásokhoz is, amelyekből végül nem készült film.

Végkiárusítás – András Ferenc filmrendező (Az interjút készítette, a bevezető tanulmányt írta, a melléklet szövegeit válogatta: Barabás Klára), MMA, Budapest, 2020.

A borítóképen a Dögkeselyű című film egy kockája látható.