Az időpont 1918 januárja, a helyszín egy Temesvár közeli falu. A műfajt pedig közösségi finanszírozású kampányukban Tuli Krisztián rajzoló és Varga Bálint Bánk író úgy határozták meg, hogy „a képregény, történelmi dráma, kaland és természetfeletti horror keveréke,” de folklórt és „gótikus (néhol kozmikus) horrort” is csempésztek bele. Elbírja ennyi zsáner súlyát egyetlen füzet?
A kampány 531%-osan teljesített, a huszáros horror világa az előzetes betekintések alapján nagyon sokaknak tetszett (anno a Nyugat+Zombik 232%-osan teljesített), így hatalmas várakozás előzte meg a több mint egy évet csúszó megjelenést. Az utolsó előtti huszár első füzetének, a Hamm, bekaplak!-nak ezért az is tétje persze, hogy a saját ígéreteit teljesíti-e.
A megjelenést a bemutatón kígyózó sorok, majd a molyos és facebookos kommentek szerint főleg elégedett olvasói hangok kísérték,
ámbár akadtak a(z extrák nélkül) bő negyven oldalas kiadványt rövidellők is. Az alkotópáros azonban füzetformátumú epizódokban gondolkodik. Első körben egy hatrészes ciklusra készülnek, melynek iránya egyértelműen kirajzolódik a megjelent kötetből. A szerzők meggyőzően sejtetik, hogy van még a tarsolyukban ötlet, és a koncepciót is kellően átgondolták.
A főhős ki más is lehetne, mint a csavaros eszű és az értelmetlen parancsoknak ellenálló csillagszemű juhász reinkarnációja, Rózsafalvi Áron, akit sebhelyének formája miatt hívnak Csillagszeműnek a huszárbrigádon belül. Büszke a munkájára, kellően ért is hozzá, bár feljebbvalói utasításait rugalmasan kezeli. Személyes missziója van; ez a családi háttértörténet hivatott mélységet adni alakjának, és valószínűleg a füzetek közötti átkötő sztoriként is ez szolgál majd. Bár kétséges, hogy mekkora meglepetést tud még okozni, ha a gyerekkora óta érintett hivatásos setétvadászt a személyes szörnyei kísértik – ezúttal nem csak átvitt értelemben.
Az első epizód cselekményét a kis gömböc láncmeséjének parafrázisa adja.
Az ismert motívumot, az ismétlődő eltűnéseket egy több panelen keresztül idézett levél beszéli el. Csak épp ez a mese nevén nevezi a padlás lakóját, az ördöggömböcöt. A lény úgy is viselkedik, ahogyan a neve sejteti: vérszomjas szörnyetegként. Megette az egész falut, ami a hátország éhezésének kontextusában értelmezendő motívum. Ahogyan a gömböc kezdi elveszíteni csupaszem, csupaéhség külsejét, úgy válnak – egyesével és kellően véresen – láthatóvá testében az áldozatai: nők és gyerekek, a háború pusztításának megtestesítői.
Elnyújtott bevezetéssel, lassúsággal nem vádolható a képregény. A Hamm, bekaplak! történetidejében csak a nagyra nőtt gömböccel kerülnek szembe a huszárok. A hangsúly így áttolódik a népmesei alapanyag láncként kapcsolódó elemeiről a természetfelettin való felülkerekedésre, az akciódús tetőpontra. A szerzőpáros minden más információadagolást megold a visszautalásokkal, melyek még sűrűbbé teszik a történetet.
A fekete mentések (akik tizenkettesek néven is ismertek, a hadseregen belüli pletykák pedig boszorkányosokként emlegetik őket) tehát egy faluban küzdenek az emberek életére törő népmesei lények ellen.
Olyan télbe érkeznek, ahol a színezésnek köszönhetően szinte ropog a hó.
Okosan mutatja meg Az utolsó előtti huszár a nyelvváltozatok különbségeit, vagyis hogy a dolgok hivatalos neve nem azonos azzal, ahogyan hívjuk őket. A természetfelettire vadászó egység „passzusában” a „Boszorkányt ne hagyj életben!” (4.) kifejezés szerepel, míg a huszárok a munkájuk során csak banyának hívják az ellenséget. Az alkotók további ízes szavakat adnak a katonák szájába (bagó, oszt, cudar), minden második oldalon elhangzik egy „Szentségit!”, „te átkozott!”, „az öreganyád!” vagy épp „a ragya verje ki!”. Ez a nyelv nem az 1910-es évekből szólal meg, a régiesre fűszerezett beszéd a képregényt átszövő nosztalgikus magyarságképpel áll összhangban.
A történet a fekete-fehér-vörös hármasra építi színpalettáját, és ez a kontraszt illik is egy ilyen kiélezett, jók a rosszak ellen típusú történethez. Látványosan vörösbe borulnak a horror felé hajló jelenetek zárópanelei. Alapvető jellemzője a műnek a jelenetszerű építkezés. Az epizódokat egy véres vagy szövegében csattanós, az oldal felét elfoglaló, sokszor a lapszélig is kifutó, akár más paneleket is körülölelő kép zárja le.
Szintén vörös hátteret kapnak a gyakran közbeékelődő fegyverbemutatások,
melyek úgy követelnek maguknak figyelmet, hogy egy pillanatra szinte kimerevítik a történetet. „A néma” lúdvércgránát, „Az irgalmatlan” lovastiszti szablya vagy Szent Imre maradványa mind megkapják a maguk egypanelnyi figyelmét. Mindez ráadásul része annak a hatásos alkotói szándéknak, hogy hagyják a képeket mesélni. A vizuális történetmondáson kívül sok a diegetikus hang is, például az „aucs” vagy a „ratatata”.
A képregény filmes hatásokról árulkodik. A jelenetezés, köztük a „nyugalmi állapotot” gyors váltásokban bemutató „snittek”, a „rendezői változat” és annak filmplakátszerű borítója mind-mind a mozgóképi jellemzők szándékos beemeléséről tanúskodnak. Mind a kevés, pattogós dialógusban, mind a hatékonynak ábrázolt katonai munkában érződik az alkotóknak a kalandtörténetek, és az inkább a tetteikkel, mint a szavaikkal ható akcióhősök iránti őszinte lelkesedése. A bináris világkép így alkot közös pontot a szuperhősök és a népmesei hősök között, és ez sikeresen működteti a crossovert.
Ha történetmesélésében a régi vágású elbeszélésekre hajaz is, naivitás lenne puszta hommage-nak tartani Az utolsó előtti huszárt,
hiszen a mű párbeszédre is lép ezzel a békebeli, legyőzhetetlen hősöket felléptető, ám ma már megkérdőjelezett örökséggel. A reflexiókészség legegyértelműbb megnyilvánulása az a jelenet, melyben a lánctalpasban maradt csapat fölveti, hogy Csillagszeműnek miért kell megint egyszemélyes mentőmisszióra indulnia, ha egyszer úgyis szükség lesz a többiekre is. És persze Áron valóban a segítségüket kéri, mert a dolgok szokásos rendje egy ilyen brigádban az, hogy pokolivá fajulnak.
Hogy hány részt fognak elbírni ezek az alapok, amelyekre Az utolsó előtti huszár építkezik? A veszély inkább abban rejlik, hogy a későbbi füzetek szépen kivitelezett iparosmunkává silányulnak. Ez attól is függ, hogy reflektálnak-e az alkotók a kínálkozó problémafelvetésekre. Például nem túl egyszerű megoldás-e a néphit és a vallás szembeállítása? Ráadásul a pogány népmesék szörnyei ellen egy közelebbről meg nem határozott „ősi sereg” nevében küzdenek, ami magyarázat nélkül egyelőre logikai bukfencnek tűnik.
A népmesei világot a nyugati gyökerű gótikussal, paranormálissal igyekszik modernizálni a füzet,
de így mitől maradna a történet sajátosan kelet-európai? Az azért kevés, hogy ízesen beszélnek a szereplők és székelykapura jellemző díszítés keretezi az előzéklapot. Az viszont ismerős helyzetkezelés (főleg a hazai közszférában dolgozóknak), hogy a rugalmatlan protokoll miatt küldenek ki csak két embert egy elveszett huszárszázad után, és hogy bár tudnak a banyáról, de nem kereshetik meg, mert nem kaptak rá királyi parancsot.
A mű feel-good magyarságot ajánl fel, olyan motívumok, ikonikus identitásképző elemek keverékét, melyek az alkotók személyes kedvencei lehetnek, és nem bontják szekértáborokra a potenciális közönséget. Arany János Vörös Rébékje, Petőfi Sándor Füstbe ment terve, Arany László és Jankovics Marcell Fehérlófiája (nemcsak egy szereplőnek kölcsönzi nevét, hanem az animációs filmből visszaköszön a beszélő ló és Hétszűnyű Kapanyányimonyók alakja is), Benedek Elek A csillagszemű juhásza, Mátyás király hollója, Kaszás Attila, Latinovits Zoltán és más színészek arca, a kackiás bajszok és a Monarchia-nosztalgia is olyan kultúraalapú magyarságképet táplálnak, amely könnyen játékba hozható. Az identitásválasztásban megmutatkozó egyéni szabadság egyértelműen, ám kimondatlanul kortárs attitűd. Pedig a történet ideje is milyen izgalmas terepe a nemzetiségi hovatartozás kérdéskörének!
Adhatnák magukat a Monarchia összetett identitásproblémái, azon túl, hogy a Geiszt nevű karakter bedob néhány német kifejezést…
A szereplők előképéül szolgáló színészek közül leginkább Garas Dezsőt ismertem fel Kiscsillagban vagy Geisztben, aki – mint azt a mellkasán tátongó lyuk egyértelművé is teszi – már nem ember. A szereplők között tehát szinte kötelezően ott van a szellem, a női karakter, illetve a különc figurája, Gábor úr. Utóbbi ugyan alig néhányszor tűnik fel, de megjelenése annyira karizmatikus, hogy mindenképpen megérdemli a saját történetszálát. A csapat tagjainak ábrázolásakor a képregény az olvasó popkulturális ismereteire támaszkodik, melyek segítségével továbbgondolhatóak a karakterek.
Sejthető például, hogy a huszárok a sérülékenységüket rejtik az erős visszaszólások mögé. Ezt a 144 oldalas „rendezői változatban” található novella bizonyítja is, az elbeszélő Csillagszeműről gyorsan kiderül, hogy sokkal többet gondolkodik, és érzékenyebb, mint ahogyan azt kifelé mutatja. Ez a tudás viszont csak a kellőképpen elszánt – és az érdeklődést meg is fizető – olvasóknak jár. A képregény e nélkül a viszonyrendszer-építés nélkül is érthető és élvezhető. Inkább azt jelzi az extra tartalom, hogy a szerzők okosan kezdték el felépíteni alapötletük és -termékük köré az univerzumot azzal, hogy a rajzolás folyamatába is betekintést nyújtanak, extra tartalmat biztosítanak, valamint alternatív borítókat is készítenek. Minden esély megvan rá, hogy a huszárok folklórhorrorja kikerekedhessen, csak az író és a rajzoló merjenek kellőképpen elrugaszkodni az alapanyagtól.
Varga Bálint Bánk – Tuli Krisztián: Az utolsó előtti huszár – Hamm, bekaplak!, 56 oldal, Hollóhegy, Budapest, 2020.