Lelkes hangú meséivel milliókat gyűjtött magának és maga köré. Béketűrésről és elfogadásról beszélt szüntelen, miközben alkotótársaival folyton-folyvást pereskedett. Lehetőséget kapott rá, hogy példakép legyen, és kellően opportunista volt, hogy éljen vele. A Marvel-márka lett az ő szuperhőskosztüme. Danny Fingeroth kötetének lapjain Stan Lee a saját képregényalakjaihoz hasonló, küldetéses, esendő fazonként áll elénk.
A boomer-nemzedéknek a Kennedy-gyilkosság a Kacsamesék-sztorija. De számos II. világháború után született amerikai számára generációs vakuemlék alighanem az első Pókember-füzet beszerzése is. Hogy egy tizen- vagy huszonéves, kíváncsi és jól szituált tengerentúli fiatal számára Vietnám és Muhammad Ali mellett a hatvanas évek a rajzolt szuperhős-történetekről is szóljon, arról az akkor a negyvenegyedik életévében járó, H. G. Wellsért, Sir Arthur Conan Doyle-ért, Mark Twainért és William Shakespeare-ért rajongó Stan Lee gondoskodott. Egy, a dzsesszkorszak és az alkoholtilalom idején született alak, aki fogta magát, és 1963 májusában meghirdette „a képregények Marvel-korát”.
Hat évvel korábban kis híján földbe állt az a nem különösebben jelentős cég, amelynek két évtizede dolgozott, úgyhogy a kijelentése meglehetősen ambiciózusnak tűnhetett. De akárhogyan is, igaza lett. A hatvanas évek első felében útjára indult Fantasztikus Négyes-, Pókember–, Bosszúállók- és X-Men-füzetek elképesztő eladásokat produkáltak, azóta pedig Hollywoodot is gyarmatosították, ugye. Federico Fellini és Alain Resnais mindenesetre már a „Marvel-kor” hajnalán Stan Lee irodájába látogatott, a Princeton angol tanszékén pedig egyre többen kezdték nemzedéke Homéroszának nevezni őt. „Az én nevemet mindennel kapcsolatban emlegetik” – mondta egy fél évszázaddal későbbi pódiumbeszélgetés alkalmával az akkor kilencvenegy éves Lee, és az a helyzet, hogy nem túlzott túl sokat. Úgyhogy Danny Fingeroth A hihetetlen Stan Lee – A Marvel igazi szuperhőse című, magyarul a HVG Könyvek gondozásában a boltokba került kötete
nem kevésre vállalkozik, amikor címszereplője hosszú és ellentmondásokkal teli pályafutását kísérli meg áttekinteni.
És bár számos érdekességgel szolgál, elgondolkodtat, illetve a tanulságoknak sincs híján, Stan Lee életrajzi könyvének elolvasása engem elsősorban arról győzött meg, hogy Stan Lee életrajzát üdvösebb lett volna másként megírni.
Stanley Martin Lieber szegény, romániai zsidó bevándorlók gyermekeként, New Yorkban látta meg a napvilágot. Akárcsak Jack Kerouac, Jake LaMotta és Kurt Vonnegut, 1922-ben született. Mivel kölyökkorában megtapasztalta a gazdasági világválság nélkülözéseit, mintha élete végéig attól tartott volna, hogy mindene odalehet. Tényleg rezgett párszor a léc, de karrierje delelőjére Lee-ből éppolyan ismert márka lett, mint a cégből, amelyet hét hosszú évtizeden át képviselt.
A Marvel Comicsot Lee rokona, Martin Goodman alapította, a frissen érettségizett Stanley pedig egyből a kiadóhoz került. A középiskolai évek alatt Dumagép volt a beceneve, úgyhogy a megélhetés mellett választásában minden bizonnyal a történetmesélés iránti olthatatlan vágy is közrejátszhatott. „Mindenhez úgy állt hozzá, hogy meg tudja csinálni” – mondta róla a Mad alkotójaként elhíresült Al Jaffee, és bár Stan Lee íróként, szerkesztőként, művészeti vezetőként, kiadóként majd igazgatóként is dolgozott képregényeken, ő maga nem rajzolt sosem.
Évtizedeken át hajtogatta, hogy ideje elhagyni a képregényipart, ehelyett azonban inkább a saját képére formálta azt.
Élvezte a reflektorfényt, és élt is vele. Alkalmasint a sárm volt a legfontosabb szuperereje. Na meg a fáradhatatlan robotolás. Fénykorában heti rendszerességgel állt elő karakterötleteivel, később pedig hosszú éveken át kitartóan kilincselt filmstúdióknál a terveivel. Még ha ez néha barátságokba került is, a legtöbbször sikerült érvényre juttatnia az akaratát. Egy munkatársa pitbullként írta le őt, de még találóbb a forgatókönyvíró Tony Puryear megfogalmazása, aki a süketelés Mozartjaként hivatkozott rá. Na igen, a világhírű Dumagép.
Stan Lee karrierje sikerekkel és fiaskókkal, konfliktusokkal és bírósági ügyekkel volt tele.
Danny Fingeroth könyve – a szerző minden tisztelete és érezhető szeretete ellenére is – egy kétségkívül zseniálisan kommunikáló, időről időre sziporkázó ötletekkel előrukkoló, izgága, ám roppant nehezen kezelhető, összeférhetetlen és ellentmondásos figura kontúrjait rajzolja ki. A kötet erénye, hogy a könnyed elegancia, a megnyerő modor és a Stan Lee-re jellemző, jól megválasztott társadalmi-iparági szerepvállalás mögött megmutatja hőse kevésbé szerethető oldalát: a pénzéhes nárcisztikust, aki ha úgy diktálta az érdeke, simán hátba szúrta az egykori harcostársakat.
Lee kedélyes, élére vasalt, humoros és harcos beatnikként kel életre a könyv lapjain,
aki bár a közvetlen közelében dolgozók életét nem könnyítette meg, mégis egy nemzedék példaképe lett.
A hihetetlen Stan Lee szerzője mintha felajánlaná nekünk azt az olvasatot, hogy Lee az őt naggyá tevő képregényalakokhoz hasonló fazon. Elvégre – akárcsak az általa kreált maszkosok – ő is az emberiség történetének új irányba terelésén munkálkodott, de azért, ha a nap végén tükörbe kellett néznie, nem mindig lehetett elégedett. Azzal pedig, hogy az emberfeletti kalandok tolmácsolójáról ennyire emberi portrét fest, Fingeroth mintha Stan Lee-nek a Marvellel sikerre vitt receptjét kísérelné meg a biográfia műfajára adaptálni. (És ez pompás ötlet, még ha – mint látni fogjuk – a kosztüm túl szűknek is bizonyult.)
Hogy mi ez az emlegetett formula?
A középkorú, kopaszodó kertvárosi apuka, Stan Lee azt ismerte fel, hogy a képregényolvasók számára a hibátlan izomzatú és tévedhetetlen értékítéletű héroszok viaskodásánál érdekesebb a hozzájuk hasonlóan tökéletlen és traumatizált figurák megküzdési stratégiáinak színrevitele. A fontos döntéseket hozó, a környezetükre hatást gyakorló, de nem ritkán el is botló jelmezesek vergődéseinek epizódjait így saját, mindennapi harcaikkal azonosíthatták a frissen egyetemre kerültek és a tinik. De ez nem lett volna még elég.
A Marvel sikerének talán az előbbinél is fontosabb eleme, hogy Stan Lee sosem hagyta magukra az olvasóit.
A mából már kissé modorosnak ható, de félszáz éve még kétségkívül merész újítást jelentő szerkesztői kommentárjaiban vagy a levelezési rovatok hasábjain újból és újból biztosította őket ugyanis, hogy nincsenek egyedül. Vagányságnak nevezte a nerdségüket, a kiválasztottság privilégiumát adta nekik. Elnéző volt ügyefogyottságukkal kapcsolatban, és fontosnak láttatta a véleményüket.
Azt hirdette: képregényt olvasni menő.
Közösséget kínált tehát. És megértő, lezser, szellemes apafiguraként ő maga volt ennek a közösségnek a feje. Megkockáztatom, ez is szerepet játszhatott abban, hogy a Marvel-univerzum éppen akkor nőtt még hatalmasabbra, amikor Lee rajongóinak a szava elkezdett számítani a film-, a reklám- és a divatipar területein.
A Marvel-figurák gyarlók, önteltek és mi tagadás, olykor kimondottan szar alakok. Épp olyanok, amilyenek az őket megalkotók és a kalandjaikat követők. Stan Lee legnagyobb dobása a képregénykészítés mitizálása mellett az volt valószínűleg, hogy a füzetei vásárlóinak is biztosított helyet a maszkos igazságtevők posztmodern Olümposzán. A tűz köré hívta Amerika fiataljait. Lényei és olvasói napról napra igyekeztek meghaladni korábbi önmagukat. Felteszem, ezzel maga Stan Lee is így lehetett. Képregényeinek protagonistái úgy váltak a kalandok végén hőssé, hogy sikerült a múltbéli traumáikon és hibáikon felülemelkedniük. Innen nézve Danny Fingeroth kötete korántsem katartikus. Hiszen Stan Lee története a csillogáson túl sértettséggel, haraggal és gáncsoskodással van tele.
Lee nem rajzolt, így természetesen nem ő tervezte a mára minden idők legnépszerűbb és legjövedelmezőbb franchise-ai közé emelkedő karaktereket.
Jack Kirby és Steve Ditko voltak az alkotásban a legfontosabb társai.
Előbbivel a Fantasztikus Négyesen, utóbbival a Pókemberen dolgozott együtt többek között. Ha minden igaz, Lee egy-egy rövid szinopszisa alapján készültek a karakterek, de a rajzi kidolgozásukért, valamint a vizuális történetmesélésért (olykor pedig a konkrét sztorikért is) Kirby, valamint Ditko felelt, még ha Lee igyekezett is magáénak tulajdonítani a milliók által magasztalt sorozatokat. Szó mi szó, mindkét eredettörténetben jócskán vannak kérdőjelek. És tény az is, hogy a siker haragot szült, gáncsoskodást, melynek eredményeként elfordultak egymástól a korábbi munkatársak, szövetségesek. Ditkónak és Kirbynek csalódniuk kellett Lee-ben. Így, ha belegondolunk, az volt Stan Lee pályájának legnagyobb paradoxona, hogy bár történeteiben mindig volt valaki, akire számíthattak a szereplők, ő sokszor hátat fordított harcostársainak.
A kötet igyekszik ugyan fel-felvillantani ezen bonyolult kapcsolatok jogi és emberi aspektusait,
de hát miután évtizedek hercehurcáiról van szó, amelyek önmagukban is önálló feldolgozás után kiáltanak, nem csoda, ha nem ismerünk meg minden részletet.
Térjünk vissza most az elsőre tán túl sommásnak ítélhető kijelentéshez. Ahhoz, hogy Stan Lee életrajza szerintem másként lett volna sikerrel megírható. Amiatt gondolom ezt, mert a pályakép vizsgálatán túl – amely területen Fingeroth munkája többé-kevésbé jól teljesít –, Lee jelentőségének megismertetéséhez és megértetéséhez meggyőződésem szerint A hihetetlen Stan Lee című kötetnél alaposabb kultúr- és médiatörténeti háttér felvázolására lett volna szükség. Ha már a tények – mint láttuk – számos esetben alig-alig kitapinthatók, fontos kapaszkodót jelentettek volna a Marvelt (Stan Lee bitang jó kommunikációs húzásain túl) az egekbe emelő szociológiai-társadalmi körülmények és együtthatók ismertetései.
Lee élettörténete a cég- és iparágtörténettől alig elválasztható,
sőt megkockáztatom, Mr. Marvel karrierjének kacskaringóira csupán a 20. századi Egyesült Államok frusztrációit, sikerét és populáris kultúrájának hosszmetszetét megismerve kaphatnánk igazán érvényes válaszokat. Danny Fingeroth ezekkel adós marad. Ezért, bár kétségkívül következetes, ahogy négyszáz oldalon át csupa közelikben láttatja főszereplőjét – egykori munkatársaként mi mást ígérhetne, ha nem a bennfentességnek legalább a látszatát –, története elmeséléséhez megítélésem szerint nem jól választ plánozást.
Rengeteg szó esik a kötetben a karakterek körüli vitákról, az alkotók egymás közötti, illetve a képregény médiumának elismertetéséért folytatott harcairól. Akár a comics-oldalakon, a cselekmény párbeszédekből építkezik. Látjuk például a szűk irodákban gürcölő csodabogarakat, de az életüket és művüket fontossá tevő véletlenekre és törvényszerűségekre a szerző alig-alig tér ki. Fingeroth kronologikus közelképek sorával rohan végig egy évszázadon, de a képregény médiatörténeti előtörésének facilitátorairól szinte szót sem ejt. Jó szolgálatot tett volna pedig néhány csomópont és nagytotál.
Nem könnyíti meg a dolgunkat az egyenetlen fordítás, és úgy vélem, a szerkesztő is lehetett volna alaposabb
(két szembeötlő, bosszantó hiba: A New York Giantsre baseballcsapatként [25.], az Alfred Hitchcock bemutatja című televíziós sorozatra drámaantológiaként [92.] utal a szöveg), de az előforduló képregény- vagy dalcímek tipográfiája sem egységes, ahogy az idézetek tördelése sem az. Kár. De ezek egy esetleges utánnyomás előtt orvosolhatók. Fontosabb, hogy alig egy évvel a tengerentúli megjelenést követően magyarul is olvasható a Stan Lee-ről készült monografikus igényű kötet. Mert számos hibája, és koncepciójának elhibázottsága dacára is sokat tanulhatunk belőle.
Megérthetjük például, hogy Stan Lee azzal előzte meg a korát, hogy gyarló hősök történeteit mesélte el.
És alighanem maga is gyarló hős volt. Azt viszont pontosan ismerte fel, hogy nekünk, gyarló hősöknek gyarló hősökre van szükségünk. A képernyőinken, a szobánk falán, az alsóneműinken és a mindennapjainkban is. És ez a szecskabajszú pasas, akinek akkor kezdett el számítani a szava, amikor a legtöbben már, azt hiszem, abbahagyták volna rég, addig-addig mondta, amíg profán mitológia szövődött a szemünk előtt a szavaiból. Olyan, aminek Novoszibirszktől Nyírcsaholyig, New Yorktól Nairobiig ismerik a történeteit. Mesélt. Élte az álmait. Átdumált és átformált egy évszázadot. És azért az nem kis dolog.
Danny Fingeroth: A hihetetlen Stan Lee – A Marvel igazi szuperhőse, ford. Rusznyák Csaba, HVG Könyvek, Budapest, 2020.
A borítófotót Matt Sayles/AP Photo készítette.
