Számvetés a nem kívánt szülői örökséggel, szüntelen szembesülés évtizedes emlékekkel és traumákkal, elhagyatottság és kétségek. Terék Anna Háttal a napnak című 2020-ban megjelent verseskötete a múlt jelenbe hozásával, kendőzetlen, vallomásos beszédmóddal közvetít olyan megrázó élményekről, mint az alkoholista apa, bántalmazó párkapcsolat vagy a teljes magány, üresség létérzése. Az aposztrophé és prosopopeia alakzatait mozgósító versnyelv egy dialógus illúzióját keltő közvetlenséggel jelenít meg összetett viszonyrendszereket.
A főszöveget kísérő textusok között olvashatjuk az „Apámnak” ajánlást, illetve a mottót. Előbbi már a versek befogadása előtt megjelöli azt a másikat, akinek személyével, örökségével a kötet számot vet. Utóbbi pedig egy bibliai idézet Izajás könyvéből: „Nézd, a tenyeremre rajzoltalak; / falaid szemem előtt vannak szüntelen.” (Iz. 49., 16.) Ez jelentéses lehet a dialogikusság szempontjából, hiszen felveti az Istenhez intézett beszéd lehetőségét.
A kötet egyik kulcsfontosságú mozzanata az odafordulás.
Az összes verset meghatározza az a pragmatikai szituáció, hogy a versbeszélő látszólag dialógust folytat valakivel, akihez nagyrészt az „uram” megszólítással fordul. A másik kilétének felfedni akarása különböző asszociációkat mozgósíthat: gondolhatunk például Istenre, az apára vagy a szerető alakjára is, amíg meg nem szünteti ezt a lehetőséget a Szabolcsként való megnevezéssel. Viszont nem beszélhetünk valódi párbeszédről, sokkal inkább az állandó jelenlétű alany monologikus, prózafolyamszerű megnyilatkozásairól. Az emlékek felidézésében és felszínre törésében a prosopopeia alakzatára ismerhetünk. Ennek révén válaszadásra képes létezőként hozza létre a megszólítottat (van, hogy a személyes, egyidejű jelenlétükre is utalnak szöveghelyek), aki a faggatásra mégsem felel. Egyoldalú, aszimmetrikus a kommunikációs folyamat, amelynek szerepe részben az, hogy létrehozzon egy olyan közvetlen, vallomásos beszédhelyzetet, amelyben a lírai én konzisztenciája beszédaktusokkal megteremthető.
A versek így a gyász és a traumák feldolgozásának nyelvi eseményei lesznek.
A versbeszélő jelenléte tehát állandó, de e konzisztencia egyedülléttel jár. A másik ugyanis a nyelvi események révén képződik meg, nem tekinthetjük hús-vér létezőnek, csakis alkotáson belüli, beszédaktusokkal létrehozott figurának. Mindez olyan értelmezési lehetőségeket nyithat, melyekben a másik alakját a versbeszélővel ellentétben nem csupán egyetlen figurához, nyelvi létezőhöz társíthatjuk.
Maga az odafordulás aktusa állandó, a megszólított pozíciója azonban nem egyértelmű.
A napfényre vissza című versben mutatkozik meg ez az érdekes kettősség. Egyrészt bekövetkezik egy sajátos tipológiai váltás, másfajta betűtípust használva a lírai én először nevezi meg Szabolcsként a párját. Másrészt ez az egyetlen eset a kötetben, amikor egy versen belül két(féle) megszólított is szerepet kap. Az eltérő karaktertípust használó egységekben a lírai én az apjához szól, szemrehányásokat tesz az elhibázott párkapcsolati párhuzamok miatt: „Talán könnyebb lett volna, / könnyebb lenne a testem, / és Szabolcs dolga is velem, / ha te annak idején / megvédesz magadtól, apa.” Ezt követően visszavált az eredeti betűtípusra, és érzékelhetően nem az apától, hanem ismételten a másiktól kérdez: „Most mondja meg, mégis / hogy kell kikaparnunk magunkból / az apánkat, uram?” Közvetíti a korábbi versekben felszínre törő fájdalom lehetséges okait és ezek következményeit, hogy a sokszor intim viszonyt sugalló részletek én és a másik között miért telítettek félelemmel, elszakadni vágyással.
Továbbá A napfényre vissza verscím szembeállítható a Háttal a napnak kötetcímmel. Utóbbiban a pozíció kijelölése az árnyékba, sötétbe helyezi a lírai én fókuszát, rögtön megjeleníti az év- és napszak-metaforikát, melyek a kötet egészében rendkívül hangsúlyosak. Ugyanakkor a nap szó homonímiája kétféle értelmezést is lehetővé tesz: utalhat az égitestre, ezzel megfosztva magát a fénytől, világosságtól, vagy a 24 órás időegységre, indikálva az idő múlását, amely ugyancsak az enyészet megjelenítője. A költemény címe szintén ezt az újra és újra visszatérő napfényhiányt jeleníti meg. A pozitív minták, érzések hiányáról lehet szó, ennek oka viszont már összetettebb. Az említett versben így fogalmaz: „Kitakartad előlem a napot / nem láttam soha, merre kéne / mennem.” Ezzel az apát okolja, aki életében befolyásolta a lírai én korai éveit, és halála után még emlékképként is képes hatni felnőtt létére: „Mióta megtudtam, hogy / te mindennap ittál, / csak állok egy helyben / és hagyom, hogy bántsanak.”
A lírai én megnyilvánulásai az élőbeszéd hatását keltik, s ennek megfelelően a strófák is egyenlőtlen hosszúságú sorokat tartalmaznak. A kötet sajátossága, hogy gyakran él a metaforák, megszemélyesítések, hasonlatok ismétlésével és variációival.
A láttatásban leginkább a természetszimbolika hangsúlyos:
visszatérő elemek a nap, tenger, eső, fagy, amelyek gyakran a versbeszélő lélekállapotát vagy a felidézett emlékekhez társított érzéseket közvetítik. Mivel ezek az időjárási elemek az idő múlásának toposzai is, tovább erősítik a korábban említett, címben is kifejezésre juttatott hiányt. Sokszor az ellentétes napszakok, időjárási elemek egyszerre jelennek meg: „Látod, itt ér véget az éjjel / arra lejjebb, már csúszik / előre a reggel.” (Reggel) Ezek még inkább hangsúlyossá teszik az ambivalens érzéseket, a múlt és jelen közötti különbségeket.
A hagyományos toposzokon kívül önpusztítást idéző, ismétlődő elemek az alkohol, gyógyszer, cigaretta, összekapcsolódva a fulladással, fájdalommal. Ezek az apai örökség részét képezik, és a lírai én belső vívódásairól tesznek bizonyságot. Kifejezik ugyanis, hogy hiába szeretett volna eltávolodni ettől a hagyatéktól, végül mégis hasonlatossá vált hozzá. Van még egy kiemelt fontosságú, sokszor visszatérő motívum: a repedés.
A repedések a traumatikus élmények eredményei.
A trauma szó etimológiáját vizsgálva a következő definíciót találjuk: „trauma – ‘(lelki) sérülés’. – traumatikus: ‘(lelki) sérüléssel kapcsolatos’: traumatikus élmény. – traumatológia: ‘baleseti sebészet’; ‘a sebészetnek a sérülésekkel foglalkozó ága’. Orvostudományi szakszócsalád a görög trauma, traumatosz (‘seb, sérülés’) nyomán.” A seb jelentés tovább árnyalja ennek a meghatározó motívumnak a jelentőségét, hiszen a repedések megjelennek nemcsak az égen, a földön, a falban, hanem magában a lírai énben is: „De ha nem jut alkoholhoz / ez a bennünk lévő állat, / talál más utat, repedéseket, / ahol kibújhat. És kibújik belőlünk. / Mert tele vagyunk résekkel, uram.” (Állat)
Általában a törést szimbolizálják egy ideális képen, egységben, vagy azon az álarcon, amit a versbeszélő magának konstruált.
Szembesülünk a lírai én démonjaival, fájdalmaival, melyek próbálnak felszínre törni a sebeken keresztül.
A kötet utolsó versében úgy tűnik, az apa emlékétől végre elszakadni képes versbeszélő hangját halljuk: „Apám már a Déli-sarkon áll / lóg a feje, nézi a cipőjén a jeget. / Nem néz utánam, / én meg már nem keresem.” (Reggel) Talán változtatásra szánja el magát Szabolccsal kapcsolatban is, felsejlik a valódi lezárás és elengedés reménye: „és ha lehet, ezek után már / többé ne vigyél haza.”
Terék Anna tanúság- és vallomástevő kötete egyszerre vezet a múltba az emlékek felidézésével, és egyszerre közvetíti ezek traumatikus hatását a jelenben. Egyszerre érzékelteti az idő múlását, és egyszerre teremti meg a megrekedtség, kilátástalanság állapotát. Mindezt olyan összetett érzéseket és értelmezési lehetőségeket feltáró pragmatikai megalkotottsággal, mely bevonja az olvasót, és elkerülhetetlenné teszi az érzelmi érintettséget.
Terék Anna: Háttal a napnak, Kalligram, Budapest, 2020.
A borítófotót Weiner-Sennyey Tibor készítette.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.