Képzeljük el, hogy Brad Pitt színészi karrierje mellett dalt ír Amy Winehouse-nak, amivel rögtön a toplisták első helyén végez, és ez generációja egyik legnagyobb dalszerzőjévé teszi őt. Képzeljük hozzá, hogy politikailag olyan aktív és szókimondó, mint Sean Penn. És képzeljük azt is hozzá, hogy mindemellett irodalmár Oxfordban, hivatásos helikopterpilóta és aranykesztyűs bokszoló – Ethan Hawke gondolatkísérlete jól érzékelteti, milyen hihetetlenül kivételes Kris Kristofferson karaktere és életútja. Az örökös outsider, úgy tűnik, bármihez nyúlt, arannyá változott. Ám az élete nem a szerencsés véletlenek és egymást érő sikerek, hanem a megalkuvást nem tűrő szabadságvágy és a saját út terhének története. A 84 éves Kristofferson 2021 januárjában bejelentette, nyugdíjba vonul.
Dalszerző körökben régi vicc a felkiáltás: Why Kris, Lord? Why?! [Miért éppen Kris, Uram? Miért?!], amely kiforgatja Kris Kristofferson Why Me, Lord? című dalát. És valóban, Kristofferson olyan jelenség, amelyre ha valaha is választ kaphatnánk, az csak odafentről érkezhetne.
Mintha a siker a génjeibe lett volna kódolva.
Bár tényleges sikerének kulcsa éppen abból fakadt, hogy visszautasított mindent, amit tálcán kínált neki az élet, és nemet mondott mindarra, amit tőle elvártak. Éppúgy utasította el a fényes egyetemi és katonai pályát, amelyre mintha determinálva lett volna, ahogy szembement a hatvanas évek dalszerzői konvencióival is – és végső soron ezek tették őt forradalmian korszakos alkotóvá.
Kristofferson fiatalon bármibe is kezdett, sikert aratott: amerikai focistaként és rögbijátékosként szerepelt a Sports Illustratedben, bokszolóként pedig Aranykesztyűt nyert. Mindeközben irodalmárként a rangos Rhodes-ösztöndíjjal Oxfordban diplomázott. Majd a családi hagyományokat követve bevonult a seregbe, ahol ranger- és helikopterpilóta kiképzést kapva századosi rangot szerzett, és – ahelyett, hogy Vietnámba küldték volna harcolni – állást ajánlottak neki a legendás West Point Akadémián.
A 29 éves, házas családapa Kristofferson azonban képtelen volt a számára kijelölt utat járni: a West Point-i kinevezést visszautasítva leszerelt a seregből, és elhatározta, hogy mindent eldobva Nashville-ben lesz countrydalszerző. 1965-ben Nashville-be költözve azonban az volt az egyetlen lehetősége, hogy a zeneipar közelében lehessen, ha elvállalta az RCA stúdió takarítói állását.
Hiába próbált a hamutálak kiürítése közben sündörögni az RCA zenészei között, azok rá se hederítettek.
Feltűnést egyedül akkor keltett, mikor híre ment, hogy – a gyerekét és újra várandós feleségét a takarítói állásából eltartani nem tudó – Kristofferson levelet kapott otthonról, amiben anyja kitagadta őt, és minden kapcsolatot megszakított vele, amiért otthagyta a hadsereget, hogy olyan erkölcstelen életet éljen, mint Johnny Cash. „Ugye, milyen jó otthonról levelet kapni?” – vetette oda neki Johnny Cash a stúdióban, de figyelemre eztán se méltatta.
Kristofferson nappal a stúdiót takarította, éjjel pedig a kocsmákat járva megismerkedett a többi eltökélt fiatal dalszerzővel, akik sehogy se illeszkedtek a nashville-i zeneiparba, de egy dologban biztosak voltak: művészetet akarnak csinálni. A hatvanas évek countryzenéjét az RCA mindenható producere, Chet Atkins határozta meg. Atkins, felismerve a countryban rejlő gazdasági potenciált, a popzene felé terelte a műfajt, kigyomlálva belőle mindent, ami a nagyközönség számára kicsit is felkavaró lehet.
Az évtized második felében azonban ezzel szemben elkezdett kialakulni Nashville-ben egy ellenkultúra,
ami a semmitmondó pop-dalszövegekkel szemben irodalmi megformáltságra és művészi értékek felmutatására törekedett. Olyan dalszerzők jelentek meg a színen, mint John Hartford a szokatlanul strukturált dalszövegeivel, Tom T. Hall a narratív elbeszélői stílusával, vagy Mickey Newbury az összetettebb emóciókat megjelenítő dalaival.
Kristofferson hamar támogatásra lelt a nashville-i underground dalszerzők között, akikkel esténként összegyűlve egy egészségesen kompetitív környezetben tanulta meg a dalszerzés mikéntjét. Az Oxfordban William Blake-et kutató és az európai művészfilmekért rajongó értelmiségi Kristofferson azonban még ebből a társaságból is kilógott.
Fittyet hányva mindenfajta dalszerzői konvencióra, a dalt a nyelvnek rendelte alá.
Így dalai sokszor nélkülözik a refrént, a hookot [a figyelmet megragadó zenei vagy szövegrészletet, ami „beakad” a hallgatónál – S. R. W.], vagy akár a rímeket is, így a hallgató nem kap kapaszkodókat: kénytelen arra odafigyelni, ami a szövegben történik. A formai újszerűség mellett azonban tartalmilag is újat nyújtott Kristofferson: dalaiban leplezetlenül bukkan fel a testiség és a szexualitás, ami már önmagában botrányosnak számított a hatvanas évek Amerikájában, a semmitmondásig stilizált countrydalok bukolikájához képest pedig kiváltképp plasztikusnak.
„Lay your head upon my pillow
Hold your warm and tender body
Close to mine
Hear the whisper of the rain drops
Blowing soft against the window
And make believe you love me
One more time
For the good times”„Hajtsd a fejed a párnámra
Meleg és lágy tested húzd
Közel hozzám
Hallgasd az esőcseppek suttogását
Hogy gyengéden verődnek az ablaknak
Hadd higgyem hogy szeretsz
Még egyszer
A szép idők kedvéért”
Az 1968-as For The Good Times pontosan megmutatja, mivel forgatta fel Kristofferson Nashville-t. A szakítást követő búcsúszex témája aligha volt elfogadható a konzervatív zeneipar számára. Ám a második világháború után felnövő generációk már ki voltak éhezve az őszinteségre, és arra, hogy valós élethelyzetükre és élményeikre reflektáljanak a dalok. Továbbá ugyanilyen újszerű volt a nyelvhasználat is. A For The Good Times, habár elveti azokat a szerkezeti elemeket, amiket egy slágertől szokás elvárni (tiszta rímstruktúra, egységes sorhossz, refrén stb.), mégsem esik szét: a nyelv érzékisége szoros kapcsolatban van a tartalmi mondanivaló testiségével, és ez az összhang tartja egyben a dalt.
Hogy mennyire volt botrányos és felszabadító Kris Kristofferson dalaiban a nyílt érzékiség és szexualitás, jól mutatja, hogy Scorsese 1976-os (!), Taxisofőr című filmjében a szerelemben és szexualitásban, valamint az erotikában és olcsó pornográfiában kiigazodni nem tudó Travis Bickle összeomlása egy Kristofferson-albumhoz kapcsolódik.
Kristofferson azonban hiába tűnt ki az underground dalszerzők közül, hiába sikerült elérnie, hogy egy-egy dalát felvegye néhány mérsékelten ismert előadó, az áttöréshez szüksége volt egy nagy slágerre egy híres énekessel. Ezért a takarítói állása mellett már helikopterpilótaként is dolgozó Kristofferson egy nap elrepült a korábban soha rá nem bagózó Johnny Cash-hez. A mítoszgyártáshoz jól értő Cash elbeszélése szerint, mikor kinézett a nagy robajra, meglátta a házuk kertjében leszálló helikoptert, amiből Kristofferson szállt ki egyik kezében egy doboz sörrel, a másikban egy szalaggal, amin a Sunday Morning Coming Down című dala volt. Kristoffersontól azonban tudhatjuk, hogy Cash aznap épp nem volt otthon, így feleségének, June Carternek adta át a szalagot, valamint a sörösdoboz kapcsán mindig megjegyzi: a helikoptervezetéshez két kéz szükségeltetik…
Mindenesetre évek elteltével sikerült elérnie, hogy Cash felfigyeljen rá és meghallgassa egy dalát. Nemcsak Kristofferson antréja volt annyira tökös, hogy lenyűgözze Casht, de maga a dal is. A Sunday Morning Coming Down ugyanis éppolyan súlyos normasértést követett el, mint Kristofferson szexualitást nyíltan megjelenítő dalai. Hogy a fiatal dalszerző országos figyelmet kapjon, Cash saját tévéműsorában, a Johnny Cash Show-ban adta elő a számot.
A másnapos depressziót (hangxiety) bemutató dalt az ABC csatorna cenzorai azonnal le akarták tiltani. Jóllehet alkoholfogyasztásról lehetett dalokat sugározni,
1970-ben kiverte a biztosítékot, hogy a dal elbeszélője még drogozik is.
A cenzorok végül egy feltétellel hagyták jóvá a dalt, ha a „wishing, Lord, that I was stoned” [Istenem, bárcsak be lennék tépve] sort kicserélik „wishing, Lord, that I was home”-ra [Istenem, bárcsak otthon lennék]. Cash a változtatásra rábólintva pedig kiment a színpadra, a refrén közben a karzaton ülő Kristofferson felé fordulva jól megnyomta: stooooned.
Johnny Cash verziója azonnal a toplisták első helyére repítette a dalt, amivel bebiztosította Kristofferson karrierjét. Nashville azonban továbbra is idegenkedve fogadta a dalaiban és megjelenésében egyaránt botrányos zenészt. Ugyanakkor a fiatal hippik körében túlságosan népszerűvé vált Kristofferson ahhoz, hogy figyelmen kívül tudják hagyni. Nashville ellenérzése pedig csak fokozódott, mikor az 1970-es Academy of Country Music díjátadón az év dalának a Sunday Morning Coming Downt választották, Kristofferson pedig az öltönyös résztvevők között farmerben, velúr bőrdzsekiben, hosszú hajjal jelent meg, és jól láthatóan gondot jelentett neki a beszéd vagy hogy egyenesen meg tudjon állni. (Hogy az ACM egyértelművé tegye, melyik oldalon is áll, ebben az évben három kategóriában is díjazta a drogos hippiket elítélő számával jelentkező Merle Haggardöt.)
Hiába vált Kristofferson nashville-i dalszerzővé, Nashville-t kívülről foglalta el. Még a Sunday Morning Coming Down sikerei előtt jelentette meg első, Kristofferson című lemezét, ami a 30 ezres példányszámával jelentős bukásnak számított, ám arra elegendő volt, hogy a zenélni kevésbé tudó dalszerző barátaiból verbuvált zenekarával elkezdhessen turnézni. Hiába aggódott amiatt, hogy nem tud énekelni,
hiába volt esetlenül gyenge a zenekara, a Los Angeles-i és New York-i hippiket azonnal levette a lábukról.
Ahogy Janis Joplint is, akivel rövid afférja is volt az énekesnő halála előtt. 1971-ben már posztumusz jelent meg Joplin feldolgozásában Kristofferson Me and Bobby McGee című dala, amit Fellini Országútonja ihletett, és amivel Kristofferson újra megszerezte a toplisták első helyét. Az egymást követő No. 1 slágerek (1971-ben Kristofferson Help Me Make It Through The Night című dala is első helyezett lett), valamint a hippik és Johnny Cash támogatása már túlságosan erős volt Nashville ellenállásának.
Míg két éven belül három No. 1 sláger sokaknak csak álom, addig Kristofferson pályájának ez csak a felívelése volt, közel sem a csúcsa. A Los Angeles-i dalszerzőszcéna központjaként működő Troubadurban való fellépései alkalmával ismerkedett meg Dennis Hopperrel, aki élete első filmszerepét ajánlotta neki az 1971-es Az utolsó mozifilmben. Ezt követően sorozatosan kapta a filmszerepeket, 2018-ig összesen 119 filmben szerepelt. A teljesség igénye nélkül a Csillag születik 1976-os feldolgozása mellett főszerepet játszott Scorsese Alice már nem lakik itt című filmjében, és szerepelt a Pat Garret és Billy, a kölyökben, valamint a Penge-filmekben.
Kristofferson dalaiban a kívülállás és a konvenciók elutasítása nemcsak a szexualitásról és drogokról való nyílt beszédben jelent meg, hanem politikai szerepvállalásában is. Kristofferson első kiadott dalával rögtön politikai állásfoglalást tett. Még katonaként írta, majd 1965-ben jelentette meg a vietnámi háborút és az amerikai kormányt támogató, a háborúellenes tüntetőket pedig elítélő dalát, a Vietnam Bluest. Katonaként sértette, hogy míg a bajtársai odaát védik a szabadságot és a vietnámi népet az elnyomó kommunista Kínával szemben, addig Washington D.C.-ben Ho Si Minht éltetik a hippik. Röviddel ezután azonban, ahogy szembesült a háború részleteivel, gyökeresen megváltozott a véleménye. A Vietnam Bluest azonban nem tagadta le, nem hallgatott annak létezéséről, nem magyarázkodott miatta: nyíltan elszámolt vele mint tévedéssel.
Leszerelésétől kezdve, ahogy a személyes döntéseiben is a legnagyobb szabadságra törekedett, politikai nézeteit is a szabadság kivívásának és védelmének igénye alakította, legyen szó a nicaraguai forradalmat agresszorként leverő amerikai kormány elleni fellépésről, vagy a szólás- és a lelkiismereti szabadság védelméről. Utóbbi megható példája Sinead O’Connor melletti kiállása, akit 1992-ben azért hurcoltak meg, mert kritizálni merészelte a gyermekzaklatásokat eltussoló katolikus egyházat.
Amennyire gazdag és nehezen átfogható Kris Kristofferson pályája és életútja, legalább annyira nehéz a hatását megfelelően megragadni. Sokatmondó azonban, ha valakinek a neve korszakhatárt jelöl.
Kris Kristofferson karrierjének indulásával ugyanis egészen máshova került a dalszerzői mérce Nashville-ben,
kimondhatjuk, hogy a poszt-kristoffersoni dalszerzésre egészen más kritériumok vonatkoznak, mint az azt megelőzőre: Kristofferson nyitotta meg az irodalmi teret a countryzene számára.
Kristofferson pályáját a szűnni nem akaró szabadságvágy alakította, ami egyben a vele szemben támasztott elvárások megtagadását vagy az azokkal szembeni folyamatos elbukást is jelentette. Kristofferson nem tudott megfelelni a családi és a családapai elvárásoknak, nem felelt meg a dalszerzői elvárásoknak és nem felelt meg az énekesi és zenészi elvárásoknak sem. Azonban éppen e meg nem felelések azok, amik átfoghatatlanul gazdaggá tették az életútját, és amikkel végül sikert sikerre halmozott. És ahogy Az éjszaka országai című filmhez írott dalában is énekli:
„If you want to, I warn you
You’re wasting your time
You don’t tell me what to do”„Ha akarod, szólok,
Csak vesztegeted az időd
Nekem nem mondod meg, mit csináljak”
A borítóképen Kris Kristofferson látható, amint az 1970-es Isle of Wight Fesztiválon játszik. Forrás: White Light TV.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.