Minden zenei műfaj fennmaradásának és virágzásának az a kulcsa, hogy mennyire képes megújulni, miként képes úgy új arcot ölteni, hogy közben ne tagadja meg saját múltját, és megőrizze azokat az elemeket, amelyek megkülönböztetik a többitől. Míg például a blues műfaji és infrastrukturális rigidsége miatt mára perifériára szorult, addig a folyamatos megújulásban élen jár az utóbbi negyven évben a hiphop, az elmúlt közel száz évben pedig a 15-20 évente új hangzást kialakító country.
Ha alaposabban megfigyeljük, óriási a különbség az 1920-as évek Carter Family, a ’40-es évek Hank Williams és a ’60-as évek Chet Atkins nevével fémjelzett countryzenéje között, és ez a változás azóta sem állt meg. Az első mindent felforgató, forradalmi elmozdulás a ’60-as évek végén indult el, hogy a ’70-es években megszülessen az úgynevezett outlaw country. Az addigra lassan popzenévé polírozott műfajjal szemben radikális váltást jelentett az elsősorban Texasból érkező ellenkultúra, amelynek zászlajára az egyik legnagyobb outlaw sztár dalának címét lehetett tűzni: „Are you sure Hank done it this way?” Waylon Jennings 1975-ben megjelent dalával nyíltan beleállt a kor kommersz, nashville-i countryjába, feltéve a kérdést, hogy vajon Hank Williams is ezt csinálta-e volna.
„Lord, it’s the same old tune, fiddle and guitar
Where do we take it from here?
Rhinestone suits and new shiny cars
It’s been the same way for years
We need a change”
[Istenem, ugyanaz a régi nóta, hegedű és gitár
Innen hova tovább?
Flitteres öltönyök és vadonatúj kocsik
És ez megy már évek óta
Ezen változtatnunk kell]
A 2000-es évek óta újra felerősödött az a tendencia, ami a hatvanas években is elindult. A country műfaji útkeresése az aktuálisan trendi műfajok összeházasításával egészen bizarr kentaurokat – rosszabb esetben szörnyszülötteket – eredményezett, amivel szemben egyre nagyobb ellenérzés támadt a countryrajongók és -zenészek részéről. Némiképp túlzott, de találóan fogalmazott a texasi outlaw, Steve Earle, amikor a mainstream countryról azt mondta, az nem más, mint „hiphop olyanoknak, akik félnek a feketéktől”. Amikor már minden sajátosságát, megkülönböztető jegyét levedli egy műfaj, nem marad más eszköz a zeneipari gépezet számára, mint hogy
identitáspolitikai kérdésként pozicionálja azt, hogy ismét eladhatóvá váljon.
Nashville-ben pedig a mamutkiadók igazgatói és marketingesei úgy döntöttek a 2010-es években, hogy a lehető primitívebb közhelyekkel próbálják meg piacképessé tenni a countryt: hirtelen megjelentek a saját redneck és vidéki eredetüket bizonygató sztárok, akik nem győzik hangsúlyozni, hogy ők bizony pickup truckkal járnak és sört isznak. Aki pedig esetleg kritizálja ezt az üzleti modellt, arra azonnal rá lehet sütni, hogy valójában a nép egyszerű gyermekét, a derék redneckeket támadja, így máris az identitáspolitikai harcmező közepén találja magát.
Természetesen a válasz sem maradt el,
már a mainstream előadók között is sokaknál kihúzta a gyufát, hogy identitásbeli kérdéssé tették a countryt ahelyett, hogy zenei műfajként és formanyelvként kezelnék. Az identitáselemek dalszerzői szempontból nem túl eredeti listázása (traktor, redneck, sör, whiskey stb.) pedig sokakból egyértelmű haragot váltott ki. Ennek leginkább szembeötlő példája a mainstream countrysztár Eric Church Stick That Into Your Country Song című dala, amely a listákról éppen azt hiányolja, amiről a countrynak valóban szólnia kéne: a hétköznapi valóságot és valós problémákat.
Waylon Jenningsék és a ’70-es évek outlaw hagyományát folytató texasi Paul Cauthen éppen ebbe a vitába szállt be legújabb lemeze első single-jével – méghozzá egy outlaw-hoz illően páros lábbal. Már a cím is sokatmondó: Country as F***.
Cauthen szintén listába szedi, mitől is lesz valaki igazán „country”, és ki az, aki nem az (Lil Nas, Tim McGraw, Kenny Chesney), ugyanakkor
a vidékiséget nem csupán a röhejességig hajszolja
(napi 30 doboz sört iszik, az első nyulát kétévesen lőtte stb.), és az újra meg újra visszatérő sorával már az értelmetlenség határát súrolja: „hot dog holly golly dagnabbit damn son”. A dal parodisztikusságát erősíti a klip is, megüzenve a zenei establishmentnek: „Redneckeket akartok? Nesztek!” És ahogy Waylon Jennings dalában, úgy itt is megfogalmazódik egy egyértelmű üzenet a refrénben:
„Make my own definition
Beat the system
‘Bout to start a new religion
Call it Country
Country as Fuck”
[Megalkotom a saját definíciómat
Lenyomom a rendszert
Lassan új vallást alapítok
Hívd countrynak
Kib*szott countrynak]
Az áprilisban megjelent Country Coming Down című lemezt (ami egyértelmű utalás az outlaw mozgalmat megelőző és azt lehetővé tevő Kris Kristofferson Sunday Morning Coming Down című dalára) nem a Country as F*** miatt szerethetjük meg, mely jelentősen el is tér Cauthen esztétikai koncepciójától, igazán különlegessé téve ezt az albumot.
A harmincas évei közepén járó kelet-texasi énekes 2016-ban adta ki első szólólemezét My Gospel címen. Habár az az album nem ért el üzleti sikereket, a független countryszcénán azonnal végigsöpört. Ennek elsődleges oka
Cauthen kivételes, orkán erejű énekhangja,
amelyben egyszerre ismerhetjük fel Johnny Cash-t, Roy Orbisont vagy a mostanra már kevésbé ismert Charlie Rich ’60-as/’70-es évekbeli countryénekest. A My Gospel koncepcióját tekintve inkább utóbbihoz áll közel, ami már 2016-ban jelezte, hogy Cauthen nagyon jó érzékkel bánik a műfaji hagyományokkal. Egy mostanra már-már elfeledett hangzásvilágot élesztett fel úgy, hogy ezzel egyidejűleg nagyon is frissen hatott, új levegőt hozva a country világába, és mindezt mégis nagyon tradicionális módon. Ebben nagy segítségére volt a lemezen a dallasi Texas Gentlemen nevű zenekar, amely kiváló stílusérzékkel hozza a ’60-as évek klasszikus roots rock és soul hangzását.
Cauthen megértette az outlaw mozgalom lényegét, amelyet sokan a mai napig nem (még az outlaw szcénán belül sem feltétlenül): nem a hosszú hajtól, a szakálltól, a tetoválásoktól és a drogoktól outlaw az outlaw country. És kiváltképp nem attól, ha a dalokban listázzuk az outlaw legendák nevét (a listázás, úgy tűnik, ragadós). Ami az outlaw countryt outlaw-vá tette, az a kompromisszumot nem ismerő esztétikai és alkotói szabadság.
Az a szabadság, ami a mainstream countryból nagyjából a ’60-as évek óta hiányzik.
Ennek megfelelően 2019-ben, a várakozásokkal mit sem törődve, egy egészen új hangzásvilággal rukkolt elő a Room 41 című lemezén. De míg az első lemez egy kiforrott és nagyon erős koncepció szerint épült fel, addig a Room 41 sokkal inkább útkeresésnek tűnt, mind tisztán zenei szempontból, mind tágabb esztétikai értelemben is kissé zavarosnak érződött. A lemez első single-je, a Holy Ghost Fire nagyjából folytatta az első album által megkezdett utat, nehezen lehetett összekapcsolni például a lemez Freak című dalával, amely összességében is inkább tűnt egy nehezen értelmezhető tévútnak.
A zavart tovább fokozta a lemez második single-je, a Cocaine Country Dancing. Mindamellett, hogy egy nagyon erős dalról van szó, nem igazán volt világos, hogy a korábbi Gospel lemezen hozott és a Holy Ghost Fire-ben is megjelenő kvázi-amish vagy -mennonita perszóna (Cauthennek egyébként egyik közösséghez sincs köze) mellett mi célt szolgál az új, Cocaine Cowboy nevű karaktere. Továbbá úgy tűnt, hogy Cauthen mindezt a leghalványabb irónia nélkül, teljesen komolyan gondolja. (Bár a dalhoz készült klip azért következtetni engedett arra, hogy Cauthen azért mégsem veszi magát teljesen komolyan.)
Így jutunk el 2022 áprilisáig és a Country Morning Coming Down című lemezhez, amely a Room 41 esetlenségeit kijavítva és az akkor felmerülő kételyeket eloszlatva világossá tette, mi is volt Cauthen célja a három évvel ezelőtt megkezdett megújulással és fellépői perszónájának átalakításával. Az új lemez már egy letisztult, világos és nagyon is ötletes koncepciót valósít meg: Cauthen fogja a hagyományos, Johnny Cash-t idéző countryt, és
kilöki a ’80-as évek üveggömbbel bevilágított diszkójának táncterébe.
Ami az előző lemezen inkább zavarba ejtő volt, az most tökéletesen működik olyan dalokban, mint például a Champagne & a Limo, vagy a Till The Day I Die, amelyek meglepő húzással házasítják össze a countryt a diszkóval. Éppígy a Country as F*** és a Country Clubing egyértelműsítik, ami az előző lemez után még kérdés volt: hogy nagyon is jelen van az önirónia Cauthen Cocaine Cowboy-imidzsében. Akadnak őszintébb számok is, mint például a High Heels, amely hihetőbbé teszi az énekes túlzó, mindennél és mindenkinél nagyobb, „bigger than life” karakterét – ehhez egyébként Cauthen hangja nagyon is passzol.
A High Heels hétköznapi, bérből élő hőse, akinek a legnagyobb luxust az jelenti, ha egy barátja becsempészi őt és kedvesét szombat este egy szórakozóhely hátsó ajtaján, teljes mértékben hihető karakter. Szemben a karikatúraszerűen eltúlzott élvhajhász, redneck countrymilliomossal, akivel a Country Clubingban találkozhatunk.
Épp ilyen figura jelenik meg a lemez talán legkiemelkedőbb dalában, a Roll on Overben. Ebben Cauthen újra a listázáshoz nyúl, ugyanakkor megmutatja, ezt is lehet művészi igénnyel tenni. Ami a Country as F***-ban paródia, itt hús-vér valóság, főleg, amikor az elbeszélő felteszi a kérdést: elég jó lennék neked, ha lenne magánrepülőm, Lamborghinim, aranyláncaim? Ha menő DJ lennék, és mindenkit megtáncoltatnék Jézustól Mansonig, és egész nap füvet szívnék? Elég jó lennék neked? És végül az utolsó versszakkal teszi helyre a redneck vagy country közhelyeket is – nem mellékesen leleményes rímekkel és rímstruktúrával.
„If I was a poor man
Never owned any land
Sang in a country band
Would you come and stay the night?
Playing in some dive bar
Far from a five star
Busch Light and NASCAR
Away from the city lights
Ain’t wearing no disguise
I’m making eyes at you„
[Ha szegény ember lennék
Akinek sosem volt földje
Ha egy countryzenekarban énekelnék
Jönnél és maradnál éjszakára?
Egy késdobálóban játszani
Távol az öt csillagtól
Olcsó sörrel és NASCAR-ral
Messze a városi fényektől
Minden álruha nélkül
Téged figyellek]
Ezzel a dallal érkezik meg a lemez az utolsó, címadó számhoz, a Country Coming Downhoz, amely egyben annak legtradicionálisabb, legakusztikusabb dala. A lemezt teljes egészében hallgatva, a Country as F***-tól és Country Clubbingtól elindulva a Roll on Overen át válik tökéletesen világossá, hogy a Country Coming Down bukolikus idillje a kijózanodás pillanata. Ahogy Kris Kristofferson a Sunday Morning Coming Downban a másnapos depresszió (hangxiety) magányát énekli meg, úgy Cauthen is
az előző napok kokain fűtötte bulijaiból való kijózanodás
történetét mondja el ebben a dalban. Míg azonban Kristofferson dala a teljes kétségbeesésről és magányról szól, addig Cauthen reményteljesen fordul a vidéki visszavonultsághoz, ahol a Cocaine Cowboy végre megpihen távol az autópálya zajától, és csak a tűz ropogását lehet hallani.
Azt mondhatjuk, hogy Cauthen lemeze mind esztétikai, mind pedig a countryzene éppen aktuális helyzetének szempontjából egy
rendkívül szellemes és okos album, amelyre ráadásul jót is lehet bulizni.
Továbbá ez a lemez azt is megmutatja, hogy nem lehetetlen feladat megújítani a countryzene formai világát úgy, hogy közben megőrizze a műfaj lényegét. Ehhez a mainstreamből hiányzó bátorság és tökösség kell, és hogy végérvényesen mégiscsak az legyen, ami: kib*szott country.
Paul Cauthen: Country Coming Down, Velvet Rose Records, 2022.
A borítókép forrása Paul Cauthen Facebook-oldala.
