Most éreztem a hátrányát annak, hogy általában egyedül járok színházba. Nagy szükségem lett volna néhány támogató szóra a szünetben, a végén pedig még inkább. Ezért aztán ennek az írásnak a műfaja: segítségkérés – kérlek, próbáljatok segíteni nekem megérteni néhány dolgot ezzel a produkcióval kapcsolatban!
A bemutató utáni első előadást láttam. Szokásomhoz híven nem olvastam el, hogy a résztvevők miket nyilatkoztak a próbafolyamatról és egyebekről, ahogyan a rendező koncepciójáról sem tájékozódtam előzetesen – ha el tudom kerülni, akár a szereposztást sem tekintem meg, mert szeretek a lehetőségekhez képest tiszta lappal beülni egy produkcióra. Itt sem néztem utána, hogy miért este hat órakor kezdődik a darab, viszont
meglepve hallottam a jegyszedő válaszát az előttem érkezett néző kérdésére: négy óra, két felvonás.
A Rómeó és Júlia nem tartozik a hosszú darabok közé, a középmezőny felső részében van ilyen szempontból, háromezer sor, maximum három óra, ha semmit nem húznak belőle – ami szokatlan lenne. Mit lehet ezen négy órát játszani? Nem, nem ez az első válaszra váró kérdésem, mert erre az előadás során megkapjuk a feleletet: ha beleteszünk néhány plusz sort, helyenként egy-egy plusz jelenetet, és több helyen zenés betétet, viszont az eredeti szövegből semmit sem húzunk (amennyire meg tudtam ítélni), máris ott vagyunk, hogy tíz óra után lépünk ki a színházból a hat órai kezdés ellenére is. Természetesen egy előadás hossza és minősége semmilyen kapcsolatban nem áll egymással. Sőt, én szeretem a hosszú előadásokat, már amennyiben jók, mert akkor tovább lehet élvezni a produkciót.
A járvány miatt rendkívül hosszú volt az út a bemutatóig: eredetileg 2020. december 4-re volt kitűzve a premier, amit nem tudtak megtartani; 2021. február 12-én házi bemutatóként, zárt körben egyszer el tudták játszani, de utána június 11-ig kellett várni a debütálásra. El sem akarom képzelni, mennyire megterhelő lehetett ez a színészek számára, és arról természetesen nincsenek információim, hogy a hosszú hónapok során hogyan változott (ha változott) az előadás, de nekem a betoldások, a zenés betétek és a Vidnyánszkynál stílusjegynek számító rengeteg párhuzamos történés miatt is a túlhordott szó jutott eszembe.
Borzasztóan nehéz helyzetben vannak a színházak, igazából minden élő előadásnak örülni kellene,
de a Nemzetiben a premier utáni első alkalommal vagy száz hely üresen maradt. Az online jegyvásárlási rendszerben délután még hetven eladó jegy volt, de a helyszínen kiderült, hogy sokan nem jöttek el. Ez nagyon kiábrándító volt, pedig székkihagyásra felszólító előírások és kötelező maszkviselés nélkül hirdették ezt az estét, tehát lehetett volna igazi színházi hangulat.
De nem volt, mert már az első felvonás közepén álltak fel nézők – elijeszthette őket a szövegbe viccesen-önironikusan betoldott figyelmeztetés a négyórás játékidőről (kijavítván az eredeti Shakespeare-szöveget, ami két órát ígér), vagy a cselekmény nagyon lassú indulása. Ez utóbbi csak részben a színház hibája, mert hát
a szerző húzta el (mai mércével) az expozíciót, de a rendező meg a dramaturg dolga részben ennek is a kezelése.
Elbizonytalaníthatta a nézőket a színpadkép is. Reneszánsz jelmezben jöttek ki a színészek, de a két szélen, a falakon fényre megvilágosodó szövegrészletek-idézetek-töredékek váltak láthatóvá szerelemről, elmúlásról, emlékezetről – ami viszont nagyon nem a korba illő látvány. De a ruhák „komoly” előadást sugalltak, és lássuk be, Vidnyánszky sokszor ismételt krédója is abba az irányba mutat, hogy ne kísérletező, újító, meglepő előadásokra számítson a közönség – pedig hány ilyet alkotott ő maga is, és azok mennyire jók voltak!
Itt viszont rögtön az első jelenet megbukott: a két szolga vicces, szófacsaró feleselgetése, a képes beszéd szó szerinti értelmezése nevetést kellene kiváltson, de semmit nem ért el: a közönség még csak nem is kuncogott. Nem tudnám megmondani, mi volt ennek az oka – tény, hogy Vidnyánszky nem vígjátékok rendezésével szerzett hírnevet, és azt is
tudjuk, hogy a „könnyű műfaj” a legnehezebb, a poentírozáshoz nagy gyakorlat és érzék kell.
Ugyanide tartozik, hogy a 21. században erősen problematikusnak érzem bármely Shakespeare-darabot „korhű” jelmezben és díszletben előadni. Egyrészt kitalált történetekről van szó, másrészt időtlenek a sztorik és a tanulságok. Értem én, hogy a szöveg alapján kikövetkeztethető, hogy milyen földrengésre utal a dajka, és Júlia életkora alapján adódhat egy évszám, de ez tényleg lényeges? Az ilyen jelmez azt üzeni, hogy archaizáló előadást fogunk látni – és a közönség máris vigyázzban ül, viszont nem érti a falakon a szövegeket. Meg is érkeztünk ezzel az első kérdéshez:
mit jelentenek ezek az időnként töredékes idézetek, és miért tépkedik le egy részüket (ha jól láttam) az előadás legelején?
És miért nem lehetett rendesen látni, hogy mit csinálnak? Az egész első felvonásban szinte végig csak a színpad közepe van egy csíkban megvilágítva – de ami ezen kívül esik, azt időnként nem könnyű észrevenni, pedig gyakran onnan is beszél valamelyik szereplő.
Ez átvezet a második kérdéshez: mivel az előadás közben rengeteget szól a zene, a színészek mikroportba beszélnek. De amikor egészen közel hajolnak egymáshoz, felerősödik a hangjuk, mivel ilyenkor azt két helyről is halljuk.
A kérdés röviden: nyerünk ezzel annyit, amennyit elveszítünk más módon?
Értem ezalatt a színészi beszéd természetességének hiányát, hogy a hangjukat direktben halljuk, ne pedig hangszórókon keresztül. Ráadásul az egyik legszebb jelenetben, amikor Júlia a plüssállatait (!) egy nejlon szemeteszsákba (hajrá, reneszánsz!) pakolja, az kihangosítva olyan fájdalmasan susog-zizeg, mint az Ének az esőben híres jelenetében, amikor a színésznő ruhájának suhogásától nem halljuk a hangját.
A zene annyira fontos része az előadásnak, hogy nagyon sokszor párbeszédek alatt is szól – itt újabb kérdés következik: biztos, hogy ezek a jelenetek nem állnának meg a lábukon rásegítés nélkül? Én igazán nagy rajongója vagyok David Bowie-nak, még a Sinatra-bejátszást is felismertem, de megérte ez azt az árat, amit a mikroportokkal fizettünk érte?
Ami tovább nehezíti a befogadást: az énekbeszéd.
Vidnyánszky Attila valamiért úgy gondolhatta, hogy ha a reneszánsz ruhák nem teszik elég fennköltté a produkciót, akkor a folyamatos kántálás, az állandó recitativo majd igen. Nos, ez négy órán keresztül eléggé megterhelő akusztikai élmény. Ráadásul időnként még a sortörések is bezavarnak, és a hangsúly emiatt értelemzavaróan módosul – csak szándékos iróniaként, kikacsintásként tudtam értelmezni, amikor a sor végén szünetet tartottak (ahogy a tanító néni mondta alsóban), pedig a mondat még folytatódott. Blaskó Péter vagy felmentést kapott az ének és az erőltetett hangsúlyozás alól, vagy van akkora tekintélye, hogy ez alól kivonhatta magát – szerintem a többiek irigylik is érte.
Akkor most a változatosság kedvéért egy kvízkérdés, puskázni nem ér: Rómeó és Júlia – melyikük Capulet és melyik Montague?
Ugye, hogy nem is könnyű? De talán nem is lényeges, mert hát „mi van a névben?” – így gondolhatta Vidnyánszky Attila is, aki a két családfőt szinte hajszálpontosan egyformára rendezte: ostoba krakéler mindkettő, árnyalat nélkül. Érdekes kísérlet lehetne az előadásról kifelé jövőket megkérdezni: Horváth Lajos Ottó vagy Rubold Ödön volt Capulet? És melyikük volt melyik címszereplő apja?
Ha már a színészeknél tartunk, muszáj egy kalapemelés erejéig szót ejteni Nagy Mariról. Ő a dajka. Azt most hagyjuk is, hogy mennyire van predesztinálva erre a szerepre, mert azt tudjuk, hogy bármit eljátszik, és mindent jól játszik el. Szóval, még az eleje felé van egy nagy poénja (ez sincs benne az eredetiben egyébként, ami persze nem baj, viszont nem akarom lelőni). Nos, aznap este a közönség leginkább egy döglött halhoz volt hasonlatos –
megérkezett a poén, és még a színészek is megálltak egy pillanatra, várván a kirobbanó nevetést, ami viszont nem érkezett meg.
Kicsit kínos volt. És ekkor Nagy Mari mintha azt mondta volna: na, megálljatok! Elkezdte felépíteni azt a poént, amit aztán el is tudott sütni, amikor megint egy kicsit ő volt fókuszban (nem, ezt sem Shakespeare írta bele). Végre átszakadt a gát: a közönség felnevetett. Nagy Mari pedig a színpad közepén jogos büszkeséggel nézett végig aznap esti nézőin, és ki is mondta hangosan, amit gondolt: „Tudtam, hogy sikerülni fog!” Azt már csak kollegialitásból nem tette hozzá, hogy „Látjátok, pupákok, hónapokig próbáljátok a jeleneteiteket, maga Shakespeare írt nektek poénokat bele, mégis az én improvizációmmal bírom végre nevetésre őket!”
Azt szokták mondani, az alapján kell egy alkotást megítélni, hogy amit vállal, azt mennyire teljesíti. Ez az előadás korrektül, szinte hibátlanul hozza, amit felvállal: eljátsszák, amit Shakespeare leírt, nem „túl modern” fordításban (Mészöly Dezső szövege több mint hatvanéves), szép, régi ruhákban, felismerhető díszletek között (még akkor is, ha a játékteret leszűkítő falak miatt nem lehet jegyet eladni a balkon- és karzatpáholyokba, valamint a sorok szélére).
Nem beszélnek benne csúnyán, és ugyan van egy gatyaletolós jelenet, azt csak tréfának szánják
(többen is nevettek!), a csípőmozdulatokat meg talán inkább ne is vegyük észre. Nincs aktualizálás, nem írtak bele semmi olyat, ami ne simulna észrevétlenül a szövegbe, nincsenek belegondolást igénylő utalások vagy gesztusok.
Kérdés, hogy a nézők mit visznek haza mindebből. Mert a történetet nyilván ismerték már előtte is. Ez az egyik csapdájuk a klasszikus daraboknak: nem lehet arra alapozni egy rendezést, hogy a sztori elviszi magával az egész produkciót, muszáj hozzáadni –
nem is sorolnám itt a korábbi híres Rómeó és Júlia-előadásokat, mert ez nem verseny,
de mindegyiknél pontosan meg lehetett határozni, hogy mitől, miért volt több, mint egy tucatprodukció. Itt viszont annyira vigyázott Vidnyánszky, nehogy „lemodernezhessék”, vagy a legcsekélyebb mértékben is a jelenre utaljon, hogy még azt a motívumot is lekerekítette és háttérbe tolta, amikor a két apa végre megérthetné, hogy micsoda bűn volt az értelmetlen gyűlölködés. Mindketten veronaiak vagyunk, mindketten szülők vagyunk, de mi nem ezt néztük a másikban, hanem a különbségeket… „Koncentráljunk csak a szerelmi szálra!” – gondolhatta a rendező.
Ennek ellenére kifelé menet az egyik néző ezt mondta a társának: „Milyen jó ötlet volt, hogy belevették a vírust is!” – szóval még az olyan aktualizálás is sikeres tud lenni, amely a négyszáz évnél régebbi szövegben is benne volt már.
William Shakespeare: Rómeó és Júlia. Fordította: Mészöly Dezső. Rendezte: Vidnyánszky Attila. Játsszák: Herczegh Péter, Szász Júlia, Blaskó Péter, Nagy Mari, Horváth Lajos Ottó, Tóth Auguszta, Rubold Ödön. Nemzeti Színház, Budapest, 2021. június 12.
A borítófotót Eöri Szabó Zsolt készítette.
