Keresztury Tibor legújabb kötetében kiemelt figyelemmel fordul a fájdalmat, gyötrelmet átélt test felé, amely az alkoholizmus, a droghasználat, a betegség, a szegénység vagy a gyerekkori trauma nyomait hordozza. A különböző életszakaszokon átívelő regény sajátos, összetéveszthetetlen hangvétellel ábrázolja a valóság kegyetlen voltát, ám a rideg légkört gyakran az önirónia és a humor eszközeivel igyekszik enyhíteni.
A József Attila-díjas szerző eddigi köteteiben (Reményfutam, Bejárat a semmibe, A készlet erejéig, Temetés az Ebihalban) novellái és tárcái kaptak helyet, amelyek egyedi stílusukkal vívták ki a közönség figyelmét.
Kegyetlen őszinteségű, meghökkentő, olykor mégis megmosolyogtató valóságábrázolásuk a Hűlt helyem című regényre is jellemző.
Idén megjelent kötetében az eltérő műfaj ellenére Keresztury mégsem távolodott el a kisepikai formáktól, melyekben magabiztosan mozog: a mű bizonyos egységeibe régebbi tárcáit emeli be vagy éppen alakítja át. Eddigi írásaiból ismerős lehet az alkoholizmussal küzdő ember alakja, az iskolába vezető út groteszk ábrázolása vagy a karácsony ünnepi hangulatát követő depresszív állapot érzékeltetése. Például az Ünnepi depi rövidített, átdolgozott változatát is beilleszti szövegébe, amely a szorongató, nyugtalan légkör megteremtését szolgálja: „Karácsony volt. Az ünnep másnapja, amikor lecseng lassan az egész, csökken a meghittségi együttható, a kacsa elfogy, a gyertyák csonkig égnek, távozáshoz készülnek a szülői házból már elköltözött gyerekek, és estére beáll a depresszió.” (186.)

Keresztury regénye eltérő életszakaszokon átívelve ragadja meg az egyén testi és lelki megpróbáltatásait, mint az alkoholelvonó nyomasztó közegének vagy a kisgyerek patológián tett „látogatásának” traumatikus élménye, a negatív szociokulturális környezet hatása vagy a szervezetet és a pszichét felemésztő betegségek kendőzetlen megjelenítése.
A fájdalmat részletgazdag, aprólékos leírásokkal igyekszik érzékletesen bemutatni:
„úgy tessenek elképzelni, mint hogyha a felüléskor egy időben körülbelül ezer dárdát vágnának a hátukba bele, a gerincoszlop mellett nyaktól a derékig, de úgy, hogy minden dárdahegynyi szabad pontra jusson egy”. (114–115.) A különálló részek közötti kapcsolat a negyedik egységben (Repül az idő) kezd összeállni, amikor a gerincsérvvel küzdő elbeszélő párhuzamot von éjszakai szenvedése és gyerekkori szomszédjának haldoklása között: „Látott, értett és tudott – tudja, hogy ez az éjszaka, mint Keszi bácsi haldoklása, körülbelül addig fog számára tartani.” (128.) A teljes kompozíció az utolsó szakasz (A hattyú dala) végére kristályosodik ki: a záróegység betegségekkel küzdő narrátora az, aki időutazást tesz a fájdalmas, megrázó múltba.
A regény metafikcióként is értelmezhető, hiszen a szöveg végén saját kitalált voltára tesz utalást:
„Beveszem a gyógyszereimet. Közben elkészül az aznapi haditerv is, ami megegyezik az előző napiakkal: folytatni a Hűlt helyem című, optimista kicsengésű, életvidám kéziratot, és nem menni sehova.” (209.) Az utolsó rész a keletkezési folyamat ábrázolása mellett – amely gyakran nehézkes és halogatásokkal teli – a jelent meghatározó problémákról és az embereket napjainkban fenyegető veszélyekről is beszámol.
A kordokumentumként is érthető egység reflektál a világunkat irányító és alapjaiban megváltoztató járványra,
illetve a vírushelyzet kezelésére bevezetett korlátozásokra: „Tömegméretekben nőtt tegnap óta a fertőzöttek és a halottak száma, a járvány világszerte nagyobb fokozatba kapcsolt, nálunk pedig igazából csak most kezdődik el. […] Az utca kihalt, egy szőrét vesztett, csupasz macska iszkol át csak rajta, művészi értékű vánszorgásunknak élő szemtanúja nincs.” (211–212.) A járvány miatt egyhangúvá és változatlanná vált hétköznapok hangulatát a regény monoton, lassan kibontakozó cselekménye is érzékelteti:
az önmagát sokszor kívülről szemlélő narrátor hosszú monológjai határozzák meg a regény egészét.
A szerző a nyomasztó légkör megteremtéséhez szürke és sötét elemeket használ: a szobában vaksötét van, hajnalban szürkeség, elsötétül a kép ájuláskor, galambszürkék a holttestek.

Az elbeszélő kiemelt figyelmet szán a múltját és a jelenét meghatározó szociokultrális környezet bemutatására: az emberi testek különbözőségének ábrázolásával építi fel a körülötte lévő világot. Az elvonón reszkető kisember, az irdatlan nyakleveseket osztó kemény asszony vagy a dikóra hanyatlott részeg karaktereivel az alkoholizmus negatív következményeire világít rá. Az emberi érdektelenségre és közönyösségre pedig a patológián boncolásra váró halottakkal vagy az udvaron elhunyt idős nő alakjával utal. Több tájnyelvi kifejezés is felfedezhető a szövegben (sámli, dikó, slafrok, sufni stb.), melyek a narrátor vernakuláris nyelvváltozatának jelölői:
az elemek ily módon egy kietlen világban való otthonosság megteremtésének a nyelvi gesztusai lesznek.
A mű központi témájának a szervezet feletti uralom elvesztése tekinthető: az akaraton kívül remegő végtagok, a folyton visszatérő ájulás a kórteremben, a gyerekszobában vagy éppen a futóversenyen, de a karakterek ürítési és hányási ingerei is irányíthatatlanná válnak: „Mellette egy idősödő férfi rágja véresre a körmeit, odébb egy bomlott tekintetű kolléga mantrázik, mormol valamit szakadatlanul, előre-hátra hajlongva a padon. Lábánál tócsa, ürülék – nem vette észre, hogy becsinált és maga alá hugyozott.” (12.) Ahogy a szereplők sem képesek testük szabályozására, úgy az elbeszélő számára is kontrollálhatatlanná válik a szövegalkotási folyamat. A töredékes forma és
a Hűlt helyem keletkezésének akadozottságára tett megjegyzések a szövegtest uralhatatlanságára utalnak:
„Ebédidő. A kéziratnak így már csak utána fogok majd neki. […] A friss hírek hatására eszembe jut, hogy magam is a fokozott kockázatú populációba tartozom. A kezem rögvest remegni kezd. Ekkor válik világossá, hogy esélyem sincs megnyitni a Hűlt helyem nevű fájlt ma sem.” (211–212.)

A hanyatló testektől senki nem tud távolságot tartani: a szereplők a patológián lévő halottakat vizsgálják, az elbeszélő édesapja boncmesterként dolgozik, de Babu néni udvaron heverő holtteste sem vált ki különösebb rémületet a szomszédokból. A kötet az idős nő halálát is groteszken ábrázolja: a haldokló testek a térhez tartozóvá válnak, amin a szomszédok és a családtagok iszony nélkül átlépnek: „Kidőlt a vénasszony, mint a fa. […] Babu néni tetemét átlépve mind odagyűlnek kezükben pohárral Barna köré, folyamatosan töltenek, isten-isten, koccintanak, hamarosan berúg az egész kompánia.” (51.) A tisztátalan testek visszataszító vagy undort kiváltó hatása sem jelentkezik. Töki ráhanyatlik Keszi bácsi áporodott, rothadó bűzt árasztó mellkasára, az elbeszélő szexuális vágyat érez Sas Irén mosdatlan teste iránt. A regény a kontrollt vesztett, hanyatló szervezetekkel a negatív szociokulturális közeg hatása mellett arra is rámutat, hogy
a test nemcsak a környezet lenyomata, hanem annak alakítója is.
A kötet így hívja fel a figyelmet arra, hogy az egyének életében bekövetkezett hanyatlás a társadalom hanyatlásához is vezet. A Hűlt helyem című regény megkapó módon jeleníti meg a testi és lelki szenvedésekkel teli életet. A múlt traumatikus eseményeinek ábrázolásával betekintést enged a gyerekkor változatlan és az ifjúkor mozgalmas világán keresztül a fájdalmas jelenbe. A különféle nehézségekkel küzdő testekkel az alkoholizmus, a betegség, a droghasználat vagy a szegénység problémájára is rámutat. Keresztury Tibor regényének kendőzetlen, naturalista leírásai és a szöveget uraló negatív, tehetetlenséget árasztó hangulat hozzájárul az iszonytató hatáshoz: a rideg, olykor kíméletlen sorok csontig hatolnak.
Keresztury Tibor: Hűlt helyem, Magvető, Budapest, 2021.
A borítófotót Szilágyi Lenke / Népszava készítette.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.