Zárt szituációs (mono)drámát rendezni igen kockázatos vállalkozás, mert végig fenn kell tartani benne a feszültséget úgy, hogy egy vagy legfeljebb két–három színész játszik egyetlen helyszínen. Az eddig javarészt horrorfilmeket készítő Alexandre Aja összességében sikerrel vette ezt a műfaji akadályt legújabb filmjében, az Oxigénben.
Miért is annyira kockázatos vállalkozás tehát egyetlen helyszínen, kevés szereplővel lebonyolított kamaradrámát rendezni? Először is nagyon jó dialógusok kellenek hozzá, hiszen ezzel a műfajjal szükségképp a színházhoz kerül közel a filmrendező. Persze nem elég a jó forgatókönyv, elengedhetetlenek a kiváló színészek is, mivel a játékidő teljes terjedelmében a sodró lendületű, több helyszínen átívelő akció helyett rájuk fog figyelni a néző. Még nehezebb a helyzet, ha monodrámáról beszélünk: olyan alkotásról, amelyben egyetlen színész hivatott elvinni a hátán az egész filmet.
A Számkivetett, a 127 óra, az Élve eltemetve és a Minden odavan több-kevesebb sikerrel teljesítették a küldetést,
de vagy kompromisszumokat hoztak, vagy egy ponton elkezdett laposodni bennük a cselekmény. A hasonló szituáció („a koporsóban ragadt ember”) miatt az Oxigén elődjeként is emlegetett Élve eltemetve című filmben például Ryan Reynolds erős alakítása sem volt elég ahhoz, hogy feledtesse a logikátlanságokat és a sablonos megoldásokat.
Az eddig javarészt a horror műfajában utazó Alexandre Aja (Magasfeszültség, Sziklák szeme, Préda) merész dologra vállalkozott, mert egyrészt pár sokkjelenetet kivéve legújabb műve sci-fi, másrészt a múltba visszatekintő képsorokat leszámítva Mélanie Laurent Liz nevű főhősnője a néző egyetlen „élő” útitársa a levegőért és az emlékezésért folytatott küzdelemben. Rajta kívül csak flashbackekben és hanghívásokon keresztül jelennek meg hús-vér emberek.
Nehéz a feladat, de Aja bebizonyítja, hogy a horroron kívül más műfajokhoz is ért.
Az Oxigén szimbolikus, pokoli születéssel kezdődik: Liz kiszakítja magát a testét körülölelő burokból, miközben vörös fény teríti be őt. A nőből mindenütt kábelek lógnak, mintha a Mátrix virtuális valóságának rémálmából ébredt volna fel. Eleinte semmire sem emlékszik, de nemcsak emiatt lehet kétségbe esve, hanem azért is, mert egy kellemes férfihang, a szűk helyet uraló mesterséges intelligencia, M.I.L.O. értesíti őt arról, hogy igen kevés oxigén maradt a „hi-tech koporsóban”.
Liz ugyan az idő előrehaladtával fellázad, és sorra tépi ki testéből a kábeleket, majd emlékfoszlányok is be-betolulnak az agyába, ám arra a kódra nem emlékszik, amellyel kiszabadulhatna privát börtönéből, csak a tényre, hogy neki is ismernie kellene ezt a kódot. Mit tehet mást, mint
összeismerkedik az M.I.-vel, és segítségével kapcsolatba lép a külvilággal, a rendőrséggel.
Furcsamód azonban a törvény emberei nem tesznek érte semmit, hiába sikerül bemérniük a helyzetét. Közben pedig ne feledjük, fogy az oxigén! A film fő kérdése egyrészt az, hogy Liz ki tud-e szabadulni időben a „koporsóból”, másrészt az, hogy hol, ki és miért „temette el” – már ha egyáltalán el van temetve.
A Netflixen látható sci-fi előzetese kissé félrevezető, mert párkapcsolati drámát sejtet, amelyben a bezártság csak ürügy a visszaemlékezésre, a szerelmi idill bemutatására. Szerencsére az Oxigén ennél jóval többet nyújt, pátosztól, rózsaszín ködtől teljes mértékben mentes alkotás.
Alexandre Aja nem hagyja, hogy leüljön a cselekmény, végig magasan tartja a feszültséget,
és ez nagyban köszönhető annak, hogy sikerül elkerülnie a zárt szituációs drámákban potenciálisan meglévő teatralitást. Az Oxigén filmszerű film annak ellenére, hogy a játékidő nagy részében a remekül játszó, a nagyközönség számára főleg a Becstelen brigantykból ismert Mélanie Laurent ijedtségében is szuggesztív és bájos arcát fürkészi a kamera. Aja mindent kihoz, amit csak ki lehet a beállítás-ellenbeállítás váltogatásából. Ugyan a cselekmény középső fordulatában már fel kell fednie, hogy mi is valójában ez a „hi-tech koporsó”, azonban addig mesterien fokozza a várakozást. Például az egyik szellőzőnyílásnak tűnő résen keresztül a kamera eltávolodik Liztől, gyakorlatilag kívülről mutatja a zárt helyszínt, mintha valakik egy sötét szobából folyamatos megfigyelés alatt tartanák a nőt. Ennél persze sokkal bonyolultabb a képlet. A M.I.L.O.-t jelképező, a főhősnő előtti kijelzőn látható kék kört pedig végig többértelmű szimbólumként használja Aja.
A kék ’O’ elsősorban magára a folyamatosan fogyatkozó oxigénre utal, ám Aja, illetve Maxime Alexandre operatőr gyakran fényképezi Mélanie Laurent karakterének arcát M.I.L.O. jelén keresztül. Így egyrészt olyan, mintha egy megvilágított akváriumban, a víz alatt lenne, másrészt pedig, mintha kék glória rajzolódna ki Liz feje körül. Ez amellett, hogy jól mutat a hivatalos plakáton, természetesen dramaturgiai funkcióval is bír, tehát a cselekmény későbbi történései ismeretében világossá válik, hogy nem öncélú művészi fogásról van szó.
A rendező él ugyan klisékkel, de a játékidő nagy részében sikeresen kerüli el azokat.
A horrorfilmekben például olcsó fogás a hősök, kiváltképp a női hősök kétségbeesettségének érzékeltetésére a sikoltozás motívuma. Liz is pánikba esik az első negyedórában, és később is elveszíti a fejét egy-két alkalommal, azonban ennél sokkal összetettebb, dörzsöltebb, okosabb nőkarakterré válik. Sőt, a sikoltozó, bajba jutott nő típusfiguráját érezhetően tudatosan forgatja ki Aja, mert ahogy térnek vissza Liz emlékei, úgy épül fel valódi identitása, úgy válik elveszett, megszeppent, passzív nőből karakán, aktív, korlátozott helyzetéhez mérten cselekvőképes emberré, aki ha nem is teljes egészében, de kezébe veszi sorsa irányítását. Tehát nem érdemes az első, pánikkal teli negyedóra alapján leírni az Oxigént, mivel a kötelező rettegésjeleneteket nagyon is érdekes fejlemények és fejtegetések követik.
M.I.L.O. kapcsán sokan emlegették HAL9000-et a 2001: Űrodüsszeiából. A mesterséges intelligencia itt sem nem gonosz, sem nem jó, nem lehet morális kategóriákba tuszkolni. M.I.L.O.-n keresztül éppen annak a problémája jelenik meg, hogy
akármilyen önálló, intelligens és (főleg a hangja miatt) emberi legyen is az M.I., attól még ember hozta létre.
A „teremtője” által írt algoritmusok szerint cselekszik, és nem képes arra, hogy megvizsgálja, Liz számára is jó-e vagy rossz, amit tesz. M.I.L.O.-ba beprogramozták, hogy bizonyos oxigénszint felett életben kell tartania a „koporsó foglyát”, ám egy határon túl be kell adnia a nőnek a kegyeshalál-szérumot, amelynek neve önmagáért beszél. A 2001 mesterséges intelligenciája is hasonló okokból kifolyólag hozott az emberekre nézve rossz döntéseket, de az Oxigéné nála sokkal korlátozottabban cselekedhet. A rá egy darabig dühös főhősnő számára is gyorsan megérthető, hogy
M.I.L.O. csak annyiban életellenes, amennyiben az őt programozó embereket is a hűvös racionalitás vezérelte.
Ők azt nem vették figyelembe, hogy akikre M.I.L.O.-nak felügyelnie kell, érző lények, akik még a legszélsőségesebb körülmények közepette is élni akarnak. Ebben az esetben szó szerint akár az utolsó leheletükig hajlandók küzdeni.
Az Oxigén fő témája persze nem a mesterséges intelligencia, hanem azzal összefüggésben sokkal inkább az identitás, az emberség és az emlékezés. Nem véletlen, hogy a film a születésre emlékeztető képsorral nyit, hiszen Liz történetén keresztül tulajdonképpen azt ismeri meg a néző, ahogy a formátlan, identitás nélküli lényből kulturális és pszichológiai értelemben is ember születik. Két identitáskoncepció kerül konfliktusba a cselekmény során.
Liz önazonossága az emlékezés révén konstruálódik, és identitásának visszanyerése jelentheti a megoldást,
azaz kulcs lehet megmeneküléséhez. Ez a klasszikus identitáskoncepció, amely szerint az ember önazonossága kezdettől fogva adott, van egy belső magja, amelyhez persze a társadalmi interakciók során hozzáadódhatnak plusz információk. Így az Oxigén végső, nagy fordulatáig a nézőnek az a benyomása, hogy Liznek volt egy „hi-tech koporsó” előtti élete, személyisége, férjével közös múltja, amelyben kedvezőtlen fordulat vezetett helyzetéig, amnéziájáig.
Azonban Alexandre Aja műve még az utolsó negyedórára is tartogat meglepetést, és ennek leleplezése után már a korunkban aktuális, Stuart Hall társadalomtudós és kultúrakutató által leírt posztmodern identitáskoncepció kerül a centrumba. Eszerint az önazonosság nem születéstől fogva adott, hanem folyamatos változásban van, mintegy „cseppfolyós”, és az ember úgy változtathatja, ahogy az egyik ruhát a másik után magára ölti. Ez persze Hall részéről metafora, „költői túlzás” a jelenség jobb szemléltetése végett, azonban
a 21. században a rugalmas identitás minden korábbinál érvényesebb
nemcsak a nemátalakító műtétek és a nem bináris nemi identitások miatt, hanem mert a fejlett, komplex androidok elterjedőben vannak. Az emberszerű robotok kinézetüket és viselkedésüket tekintve is emberi lények benyomását keltik, így sokak szerint nagy fejtörést fog okozni az emberiség számára, ha életünk szerves részeivé válnak, például milyen jogok illetik majd meg őket. Korunkban még mindig riasztóan élénk a rasszizmus, amely ember és ember között tesz különbséget: pusztán a bőrszín és a származás alapján titulál valakiket alacsonyabb rendű lényeknek. Vajon aki más bőrszínű embertársát nem tudja embernek tekinteni, az mennyire képes egy emberként viselkedő androidot egyenrangú félként kezelni?
Sok problémája lesz még az emberiségnek a jövőben, ha nem tudja nyitottabban kezelni ezeket a kérdéseket. Az Oxigén fordulata persze ennél sokkal komplikáltabb, az androidos példát csak azért volt érdemes megemlíteni, mert Aja műve is hasonló problémakört érint, vagyis hogy ki, illetve miért tekinthető embernek. Csak az az ember, aki valamilyen nyugati civilizációban nevelkedett, és a számára kijelölt életutak valamelyikén halad? Vagy az is ember, aki emberként érez, gondolkodik, vágyakozik?
Megtagadhatjuk-e az emberi jogokat valakitől, aki nem hagyományos módon szocializálódott?
Az Oxigén kétértelmű, kissé felemásra, az egyik értelmezésben túlságosan is hollywoodiasra sikerült befejezése ezeket a kérdéseket szegezi a nézőnek, akinek természetesen magának kell elgondolkodnia rajtuk.
Alexandre Aja műve végig feszült, okos, bár hatásvadászattól sem mentes sci-fi dráma Mélanie Laurent és a M.I.L.O.-t pusztán a hangjával eljátszó Mathieu Amalric remek alakításával, valamint Robin Coudert egyszerre fájdalmas és felemelő zenéjével. Sajnálatos, hogy a film végül online platformon debütált, mert az Oxigén vérbeli moziélmény lett volna.
Oxigén (Oxygène), 2021. Rendezte: Alexandre Aja. Írta: Christie LeBlanc. Szereplők: Mélanie Laurent, Mathieu Amalric, Malik Zidi, Eric Herson-Macarel. Forgalmazza: Netflix.
Az Oxigén a Magyar Filmadatbázison.
