Sötétülő vizekben

Tóth Krisztina júniusban megjelent Bálnadal című kötete a 2017 és 2020 között írt verseinek válogatását tartalmazza. Terjedelmét tekintve rövidebb kötetről van szó, a kisebb számú, de kimunkált szövegek átgondolt elrendezése, letisztult struktúrája azonnal feltűnhet, amely benyomás az egyes verseknél elidőzve sem változik: a magas színvonal élménye mindvégig meghatározó marad.

A kötött formák túlnyomó súlya is szembetűnő: míg az első ciklus, a Völgyút valamivel szabadabb formavilágú (bár például szótagszám vagy rímelés tekintetében többnyire szabályosak a versek), addig a Tóth Krisztinától eddig nem ismert haikuköltészet egy teljes ciklusban mutatkozik be, illetve a harmadik, Terek-ciklus is a csiszoltságot tükrözi tizenöt szabályos szonettjével. Mindazonáltal a formai tradíciók, kötöttségek mellett a témák szokatlansága, újszerűsége szintúgy a Bálnadal alapvonását jelenti (például a már címükben is kifejezetten „mainak” tűnő Babzsák, Vatera, Fűthető kabát is szemléltetheti a különös témaválasztásokat).

A forma és sajátos tartalom különös fúziója, illetve együttes jelenléte talán a legizgalmasabb jellemzője a kötetnek.

A rendhagyó mondanivaló nemcsak a befogadót töltheti el újdonsága okán a „még nem olvastam hasonlót” élményével, de a hétköznapok észre nem vett vagy fel nem ismert líraiságára, mélységére, tragikus súlyára is rá tud mutatni. Emellett a világ abszurditása is kifejeződik ezen a módon: egy postai sorban állás vagy egy internetes vásárlás is kiválthatja a sartre-i rácsodálkozást,

számos szöveg a létezés megszokhatatlanságának fel-felbukkanó pillanatait rögzíti.

Ehhez kapcsolódó sajátossága még a kötetnek egy egyszerre játékos és kissé morbid, egy hétköznapi tárgy vagy szituáció részleteibe vesző, de a mélységekről, halálról eközben sem megfeledkező attitűd működtetése („egy powerbankról tölti fel / bekapcsolás után magát / halottan is meleg leszek / ha rajtam lesz az új kabát” [Fűthető kabát]). A kötet számos verse hasonlóképpen viselkedik: súlyos témákat jár körül (emberek és állatok halála, a világ létezőinek sorsközössége, az emberi kapcsolatok devalválódása stb.), ugyanakkor a szokatlan, „modern” alapmotívum, a techné, a játék és a humor szintén elmaradhatatlan vonása a legtöbb szövegnek – ez a megalkotottság pedig a kötet egyik legmélyebb gondolatát, a költészet elemeltségét, érinthetetlenségét, mintegy transzcendens mivoltát sejtetheti.

Maga a költészet, a vers mibenléte számos ponton tematizálódik, a kötet erről szóló állításai azonban többnek tűnnek puszta önreflexív gesztusnál. A mottónak választott szövegrész egyik sora („a vers előre mondta az egészet”) például a valóság megfigyelésénél vagy az érzések, gondolatok rögzítésénél többet rendel a mindenkori vershez: jósképességet, kvázi prófétaságot. A Holdrakéta című szöveg a megismerés eszközévé teszi meg a verset, amely megismerési mód térbeli kiterjesztettségben is korlátlan: „Én is jártam a Holdon, felelem, (…) Tényleg, minden vers holdrakéta, / ez a vers is.”

A vers természetfölötti erőire ugyanakkor nem kapunk magyarázatot –

így (részben) rejtelmessége okán a költészet a kötet címadó Bálnadalával is rokon („senki se fejti meg”), amely titokzatosság mindazonáltal meg nem értettséggel és veszélynek való kitettséggel is együtt jár. A kötet egyes versei, köztük a hangsúlyos pozícióban lévő nyitó- és záróversek is mintha ezzel vetnének számot: a Tandori Dezsőhöz írt hommage, A Mégegyszer-út már-már posztapokaliptikus világa (első versként) azonnal kijelöli a – kötetben majd többször visszatérő – „nagy elődök” és a „komor, reménytelen valóság” kontrasztját, amely konfliktus a Bálnadal egyik alapproblémáját jelenti. A Színtér című záróvers beszélőjének szélsőséges megállapításai az irodalomról, Sylvia Plath („depressziós picsa”) vagy Proust („kis buzi a parafa szobában”)

végletes bírálatai nagy mértékű radikalizmusukkal paradox módon működnek:

az a hang, amely így vélekedik az irodalomról (amely itt nyilván a társadalom egy részének véleményét verbalizálja), mutatja épp a legnagyobb rászorultságot annak jelenlétére és működésére. A Kikapcsolom a gépet című szöveg viszont, amelynek címe a Letészem a lantot modernizált formájaként is érthető (konkrét szöveghely is idézi a művet: „Most árva énekem, mi vagy te / e hangok áramában?”) emlékeztet arra, hogy a költő részéről nem újkeletű aggályokról van szó: már Aranyt is ugyanezek a kétségek gyötörték.

Jelenünk elutasítása és agressziója a költészet irányába egyre rémisztőbb módon tűnik fel a kötetben – a már említett mottó például így folytatódik: „Ha megtalálják majd, tűzre vetik.” Az is jelzésértékű lehet, ahogy a könyv első részében az üldözött, meg nem értett bálnát („bőrén szigonynyomok / nem tudják mit beszél”) az utolsó ciklus Háttér című szövegében végül elejtik és feldarabolják.

A szöveg egyik sora („a kék háttér most feketedni kezd”) az egyébként különösen szép könyvborítóra is rímel,

a Bikácsi Daniela-festmény vizuális jelentéslehetőségeivel (valamint a kép eredeti, Halad az éj címével) is párhuzamba állítható. A lehetséges üzenete azonban annál komorabb: mintha a feketeség bekebelezné a tengert, az éj a nappalt, az alvás az éberséget. Ebben a kontextusban a költészet jelentheti a világítótornyot, azt a fogódzót vagy útmutatást, amely a nehéz körülmények, elutasítások ellenére sem vonulhat vissza. Az Ahol című szöveg fogalmazza meg egyrészt ennek a szerepnek az igazi komolyságát, másrészt a tényleges és hiteles létezésre való ráébresztésnek a szándékát: „ahol valakit élve eltemettek: / ott kezdődik a vers”.

Egy ajtó becsukódik

De mit tud a vers, miben áll kivételes ereje? A kötet további szövegei ebbe is bevezetni látszanak.

Az egylényegűség tudása, annak prezentálása a Bálnadal egyik alapattribútuma.

A létezés minden szintjére kiterjedő azonosság, a versnyelv különböző eszközeivel megérzékített egység, amely az embernek mind az állati és növényi, de még a tárgyi világgal való egyneműségét is jelenti, a feljebb említett különös témaválasztásokat is tovább mélyíti. Az internetről rendelhető guminő emberszerűsége („egy testet dobott fel a gép: (…) Rám nézett pont, a múltból jött elő, / és azt kérte, hogy vigyék innen el” [Vatera]), a zoknik „szurkot vérző anyaga”, „szétnyíló varratai” (Sunday); egy lufi „bőre”, „pici teste”, amelyen felfújás után elkötik a „gumi-köldökzsinórt” (Majális) (mindezt egy terhes lány jelenlétében), a tárgyak és az ember tapasztalatközösségére mutathatnak rá. Egy piac zöldségeinek leírása is antropomorfizáción keresztül történik („légy ül a répák ujjaira bambán, / püffedt tenyér a sápadt kelvirág” [Piactér]), de az egylényegűség elvén alapszik (nemcsak a verseknek és a kötet címét adó bálnadalnak, de ennek megfelelően) a költőnek és bálnának az azonosítási lehetősége is.

Emellett az állatok felé történő érzékeny odafordulás, empátiakeltés is lényegi komponense a kötetnek.

Nemcsak az állatok elpusztításának gyakori, megrendítő motívuma – például macskák, rágcsálók megmérgezése (Húsz sor, macskákkal; Padlástér), bálnák levadászása (Háttér) –, vagy ezen szövegek plasztikussága bírhat érzékenyítő erővel, de az olyan, belehelyezkedéssel operáló versek is bravúrosak ilyen szempontból, mint például a Mozgástér. A dobozban kitett kutyakölyök perspektívájából megírt tapasztalatok, észlelések úgy követik egymást, hogy egészen a vers végéig rejtve marad az olvasó előtt annak ténye, hogy egy kiskutyához szól a vers – a végig egyes szám második személyű megszólítást működtető szöveg utolsó, már a címzettet explicitté tevő aposztrophéja („Kutyakölyök, lassan az útra mászol”) így egyszerre válik a kiskutya és az olvasó megszólításává. Az ilyen módon megteremthető empátia, a késleltetéssel kieszközölt szerepáthelyezés/belehelyezkedés intenzitásának átélése talán az emberként létezés önelégültségét, az én kereteinek határozott körvonalát is halványítani tudja.

Az én realitását vonja kétségbe direkt módon továbbá a Posta című szöveg is, amelynek beszélője az élet színdarabvoltára, az egyének szerepjátszó valójára világít rá, ahol a szerepek variabilitásából kifolyólag az én-identitás is felszámolható: „Ül a kisablak mögött az az arc, / az is lehet, hogy ő a rendező, / vagy csak a súgó. Vagy: ő vagyok én? / El ne felejtsem, kit kell játszanom.”

Hasonló mélységeket sűrítenek a Kínai utazás-ciklus haikui is:

nemcsak az analógiát érzékeltetik a lét különböző tartományai között („Kenyér a vízben: / csillagraj úszik ázó / hold karéjára”), de ugyanúgy tudni látszanak életünk illúzióvoltáról is („Álomhatáron / újabb álomba érek, / tévútlevéllel”; „Sorsodon túlra / tenyérhajlatban végig- / járt ösvény visz csak”). Utóbbi haikuk pedig a vers természetéről tett belátásokat is újabb szemponttal bővíthetik: a költészet teremtett világai – éppen teremtettségükből kifolyólag – az általunk megélt „valósággal” („színdarabbal”, „álommal”) tűnnek megfeleltethetőnek. Az egylényegűséget kifejező versek ezen felül (rímelve a Holdrakéta című szöveg soraira is: „Már nem is tudom, miért vagyok itt, / ebben a versben”) a világ énjeinek instabilitását, vers általi elmozdíthatóságát is jelölhetik – amely, ha valóban létező jelenség, a költészetre egyre inkább rászoruló emberiségért a Bálnadal valószínűleg nagyon sokat tett.

Tóth Krisztina: Bálnadal, Magvető, Budapest, 2021.

A borítófotó forrása az Origos.