James Bond Marvel-módra

A járvány miatt úgy alakult, hogy a Fekete Özvegy helyett a WandaVízió című sorozat nyitotta meg a Marvel Moziverzum következő fázisát – tegyük hozzá, szerencsére, mert ezzel a felállással erősebb lett az új kezdet.

Nagy szerencséje volt a Marvel Studiosnak és a Disney-nek, hogy a Bosszúállók: Végjáték és az azt levezető Pókember: Idegenben még időben, 2019-ben a mozikba tudott kerülni, hiszen ezek a filmek lezártak egy nagy, tíz éven át tartó korszakot a Marvel Moziverzum történetében. Persze így is bajos, döcögős volt az új korszak (a negyedik fázis) nyitása, minthogy

a járvány miatt több mint egy évvel el kellett halasztani a Fekete Özvegy bemutatóját,

de más Marvel-filmek (Venom 2., Morbius, Örökkévalók) premierje is csúszott. A legnagyobb probléma a Fekete Özvegy halasztása volt, mivel ez nyitotta volna meg a következő nagy történetfolyamot, vagy legalábbis ezt szánták bevezető mozifilmnek. A friss bemutató alapján mégis azt állíthatjuk, szerencse, hogy a Disney+-os sorozatra, a mérföldekkel eredetibb WandaVízióra hárult a teher, hogy bevezesse az új sztorit.

A Fekete Özvegy ugyanis a Scarlett Johansson által megformált ikonikus Natasa Romanoff eredettörténete. Megkésett, mert a hősöket illett volna még a 2012-es Bosszúállók előtt bevezetni egy-egy önálló filmben, de ezt a privilégiumot Thor, Vasember és Amerika Kapitány élvezték, majd később a nem túl combos Hangya is külön sztorit kapott. Natasa „mellőzése” azért is érthetetlen, mert kulcsfigura volt mindegyik Bosszúállók-filmben, és hátteréről, a családjával kapcsolatos traumájáról csak egy-egy félmondatban értesülhettünk (roppantmód felületesen felskiccelt jelenését a Vasember 2.-ben inkább felednénk). Szóval ezt az űrt tölti be a Fekete Özvegy, amelyben a karakter útját kisebb-nagyobb időugrásokkal gyerekkorától kezdve követhetjük.

Natasa Romanoff magára hagyott gyermek volt, akit Jelena Belovával (Florence Pugh) együtt beszerveznek a Fekete Övegy-programba. A két lány gyerekkorában Melina Vostokoff-fal (Rachel Weisz), a szintén Fekete Özvegynek kiképzett kémnővel és „a szovjet Amerika Kapitánnyal”, Vörös Őrrel, azaz Alekszej Sosztakovval (David Harbour) alkotott egy álcsaládot.

A négy személy persze a küldetések során valódi famíliává kovácsolódik össze,

azaz érzelmileg kötődni kezdenek egymáshoz. Nővé érésük, majd a kegyetlen kiképzések után Natasa és Jelena elszakadnak Alekszejtől és Melinától, hogy az élet egymással is szembefordítsa őket. Azonban közös ellenségük marad a kegyetlen és féktelen Drejkov (Ray Winstone), aki a Vörös Szobát, azaz a Fekete Özvegyeket kiképző intézményt irányítja. Persze Natasa dolgát nem teszi könnyebbé a tény, hogy

az Amerika Kapitány: Polgárháború eseményei után járunk, azaz a hősnő űzött vad.

A szuperhősök tevékenységét szabályozó szokóviai egyezmény megszegése miatt vannak a nyomában Thaddeus Ross (William Hurt) államtitkár emberei. Mégis sokkal veszélyesebb és fájdalmasabb Natasa számára a szembenézés a múlttal.

A Fekete Özvegy nem váltja meg a világot, sőt még a Marvel Moziverzumon belül is inkább jelentéktelen alkotásnak tekinthető, amelynek csak a stáblista utáni jelenete kapcsolódik az új fázishoz, leginkább A Sólyom és a Tél Katonája című Disney+-sorozathoz, amely a WandaVízióhoz hasonlóan csak Natasa előzménytörténete után következett volna. Ebből kifolyólag

az újonnan bevezetett negatív hős jelenése sem meglepő,

hiszen ő már a Marvel-menetrend borulása miatt a Sólyomra és Buckyra fókuszáló szériában megmutatta magát. Úgyhogy a Fekete Özvegyet több szempontból is megkésett alkotásként értékelhetjük, így élvezeti értékét pusztán az adhatja, hogy mennyire dolgozták ki, mélyítették el a karaktereket, és milyen az akciók színvonala. Röviden: megéri-e moziba menni érte?

A Fekete Özvegy előzménytörténet, de így, a sorrendiség miatt olyan érzésünk lehet, mintha mondjuk Christopher Nolan Sötét Lovag-trilógiája rögtön a középső résszel debütált volna, és mintegy levezetésként megkaptuk volna a Batman: Kezdődik!-et, amely bemutatja, honnan indult Batman.

Ettől persze még érdekes adalék lehet az alkotás, hiszen Wanda Maximoffnak sem volt önálló felvezető filmje.

A Bosszúállók: Ultron korában meglehetősen felületesen skiccelték fel, ám karakterét utólag mélyítette, árnyalta a WandaVízió, ami igencsak jót tett az addig inkább halovány és nem túl érdekes hősnőnek. Natasával más a helyzet, mivel ő régebb óta tagja volt a csapatnak, és az utolsó két Bosszúállók-filmben traumájának is nagyobb teret engedtek. Mégis sokkal közelebbről megismerjük őt a Fekete Özvegyben, és ha nem is válik olyan komplex figurává, mint Wanda – egy nagyjátékfilmben nincs is annyi idő a dráma kibontására, mint egy sorozatban –, kisebb-nagyobb mértékben változhat a véleményünk róla.

A Bosszúállók nevében persze eleve benne van, hogy ők nem olyan hősök, akik finomkodnak az antagonistákkal, és börtönbe zárják őket, hanem kemény revansot vesznek, elég csak Thor és Thanos példájára gondolni.

Natasa viszont úgy bosszúszomjas a Fekete Özvegyben, hogy a motivációja merőben személyes,

ellentétben a csapatéval, amelynek tagja, és amely végső soron mindig a Föld érdekében torol meg csapásokat. A „nagyobb jó” természetesen itt is a hősnő szeme előtt lebeg, de az ő életében a Jelenával, Melinával és Alekszejjel közös „családja” az elsődleges probléma, illetve az, amit vele és testvérével tettek a kiképzés során.

Jóllehet, a családi motiváció igencsak elcsépelt a hollywoodi filmekben, a Fekete Özvegyben működik, mert utólag kifejezetten jól magyarázza, Natasa miért volt hajlandó a Végjátékban feláldozni magát saját csapattársaiért. A válasz itt van:

a hősnőt és a hozzá hasonlókat vér szerinti szüleik tették utcára,

azaz nem kellettek, gyakorlatilag értelmetlenné vált létezésük. Keserűen ironikus, hogy éppen a kegyetlen Vörös Szoba-program keretében tehettek szert új, igazibb családra, amely bár mesterségesen, egy-egy küldetés teljesítése céljából jött létre, mégis óhatatlanul kialakított egyfajta törődést, sőt szeretetet a tagok között. Ez már csak abból is fakad, hogy az ember, ha egy szerepet túl sokáig játszik, részben vagy egészben azonosul azzal. Persze van a másik véglet, Drejkové, aki saját lányát ugyan maga mellett tartja, de közben elidegenedett tőle, és csak kihasználja őt a hatalom fenntartásához. Így

a Fekete Özvegy is tulajdonképpen amellett érvel, hogy „a család az család”.

Amelyet ebben az összefüggésben úgy lehet értelmezni, hogy az érzelmi kötődés, és nem a vér szerinti rokonság függvénye, hogy kialakul-e a családi kapcsolat emberek között, és hogy egy apa vagy anya jó szülője-e gyermekeinek, vagy sem.

Ennyiben izgalmas Natasa és Jelena drámája, azonban ahogy a WandaVízió, úgy a Fekete Özvegy is meg kellett feleljen annak a követelményrendszernek, amely szerint a Marvel Moziverzum filmjei készülnek.

Ez pedig azt jelenti, hogy bármennyire is érdekes a dráma a filmben, azért az akció az úr.

Cate Shortland és alkotótársai persze az utóbbi idők Marvel-mozijaihoz és -sorozataihoz hasonlóan egy népszerű műfajjal, a kémthrillerrel kísérleteztek. Bár Natasa Romanoffból szerencsére nem csináltak James Bond-szerű karaktert, ez a profil inkább a Florence Pugh által kiválóan eljátszott Jelenára húzható rá. Így a kalandfilmmel és a paranoiathrillerrel kacérkodó Amerika Kapitány-filmek, a sci-fivel flörtölő WandaVízió és Loki után a Fekete Özvegy is rokonműfajban bontja ki karakterei történetét.

Más kérdés persze, hogy az akciók mennyire eredetiek. Van néhány emlékezetes akciójelenet a filmben, és alapvetően mindegyik jól koreografált, ám eredeti ötleteknek híján vannak. Bár a humor nagy szerepet játszik a Fekete Özvegyben (olykor túlságosan is nagyot: a drámát semlegesíti), néhány epizódja kifejezetten önparódiába hajlik. Ilyen Alekszej kiszabadítása az orosz börtönből, amelyet kétségtelenül viccesnek szántak az alkotók, de bizonyos részei inkább kínosra sikerültek.

Érvényes a Fekete Özvegyre a Marvel-filmek általános problémája, hogy elbagatellizálják a drámát.

A Végtelen háborúban és a Végjátékban nem lehetett elkerülni a valódi drámákat, néhány karakter halálát és távozását, azonban a nagy átlagra az a jellemző, hogy patikamérlegen kimérve adagolják a humort, az akciót és a komolyabb jeleneteket. Ez utóbbiak azonban jellemzően háttérbe szorulnak, és a komédia diadalmaskodik a tragédia felett.

Érthető ez abból a szempontból, hogy világszinten kirobbanóan népszerű filmekről van szó, mégis zavaró, hogy például Jelena elvicceli, mellékesen odaveti az egyik jelenetben (Alekszej cinikus megjegyzésére, miszerint a nő biztos azért morcos, mert éppen menstruál), hogy a Vörös Szobában gyakorlatilag kitépték a méhüket, azaz

megfosztották őket nőiségüktől, így nyilvánvalóan nem a menstruáció miatt dühös a szuperkém.

A filmben viszont humorizálnak ezen, mintha csak Groot, A galaxis őrzői-filmek „Én vagyok Groot”-nyelven beszélő fahősén élcelődnének. Holott ez további, drámai kérdéseket is felvethetne, amelyek passzolnának a fentebb elemzett családmotívumhoz, de a Marvel nem élt ezzel, pusztán a szórakoztatás jegyében dobta be a komoly témát.

A Fekete Özvegy tisztességes iparosmunka. Nem túl jelentős, nem túl izgalmas film, de legalább kicsit árnyalja a címszereplő(ke)t, és a maga módján több mint két órán át elszórakoztat. Csodát nem szabad várni tőle, az összecsapásai nem kiemelkedők, bár a végső leszámolás Drejkov és Natasa között kifejezetten kreatívra sikeredett. Kár, hogy az utána lévő küzdelem Drejkov csatlósával, a Kiképzővel feleslegesen túlnyújtja a filmet. Tudtuk persze, hogy nem ez lesz a Marvel Moziverzum legfontosabb filmje, mégis egy Bosszúállók: Végjáték vagy WandaVízió után a stabil középszernél jóval többre számítottunk.

Fekete Özvegy (Black Widow), 2021. Rendezte: Cate Shortland. Írta: Eric Pearson, Ned Benson, Jac Schaeffer. Szereplők: Scarlett Johansson, Florence Pugh, Rachel Weisz, David Harbour, William Hurt, Ray Winstone. Forgalmazza: Fórum Hungary.

A Fekete Özvegy a Magyar Filmadatbázison.