Gurubi Ágnessel tavaly megjelent kötetéről beszélgettünk a 92. Debreceni Ünnepi Könyvhéten, amely a Kalligram Kiadó gondozásában került közlésre. Szeptember harmadika egyben a kötet egyéves bemutatójának évfordulója volt, így az idei alkalom lehetővé tette, hogy szimbolikusan is körbeérhessen a Szív utca története.
KULTer.hu: A Facebook-oldaladon közzétett posztban (is) visszaemlékeztél a megjelenésre − immár több mint egy éve jött ki a nyomdából a Szív utca. Egy-egy produktum, kötetmegjelenés egyben lezárást, elengedést is jelent, legalábbis erről számolnak be rendszerint az alkotók. Milyen most a kötethez való viszonyod, hogyan tekintesz a Szív utcára egy év távlatából?
Egy szöveg elengedése nem a megjelenés és a nyomdába kerülés során történik meg, hanem jóval később, legalábbis nálam így történt. Furcsa ez az időpont, éppen szeptember 3-án volt az Írók Boltjában a bemutató. Nagy szerencsém volt, közbeszólhatott volna a COVID. Eredetileg októberre terveztük a megjelenést, de olyan magas számú volt az előrendelés, hogy a kiadó azt mondta, jöjjön ki augusztusban a könyv, így szeptemberben még épphogy sor kerülhetett offline könyvbemutatóra.
Annál többet semmi nem tud adni egy szerzőnek, mint amikor az olvasókkal találkozik.
Az elmaradó Könyvhét ellenére, nagyon jól alakult a Szív utca élete, most ősszel jelenik meg a negyedik kiadás. Az elmúlt évben magam mögött hagytam ezt a könyvet, még 2020 áprilisában elkezdtem írni a másodikat, aztán jött a karantén, nem voltak dedikálások, könyvbemutatók, így kicsit elhanyagoltam a Szív utcát. Most viszont, ahogy jönnek feladatok, megkeresések visszahelyezkedtem a kötet világába, most érzem, élem meg úgy istenigazából az élményt, hogy például itt vagyok a Debreceni Könyvhéten, vagy hogy megyek a Vörösmarty térre – nekem ez adja meg az igazi sikerét a könyvnek, az olvasókkal való találkozás, a személyes élmény.
KULTer.hu: Ha valaki felkeresi a szerzői oldalad (ahol most már elsősorban íróként definiálod magad a szerkesztő és újságíró címkék mellett), azonnal szembetűnik az olvasókkal való szoros, közvetlen kapcsolat. A kritikák, interjúk, friss publikációk mellett fontos helyet foglalnak el a sokszor személyes hangvételű olvasói reakciók. Úgy tűnik, az oldal, de talán elsősorban a Szív utca egy olyan teret szintetizált, ahol megnyílhatnak az emberek és narratívák.
Nem készültem írónak, és jól mondod, hogy most már a három titulus közül mégis ez került az első helyre. Gyakran azonosítják velem a főhőst, hiszen tudják, hogy vannak benne életrajzi szálak, ezt nem is tagadom. Valószínű, hogy olyan húrt pendítettem meg, olyan dolgokról írok, amivel sokan azonosulnak, így rögtön azt is érezhetik olvasás közben, hogy ismernek. Gyakori, hogy úgy kezdik a nekem címzett üzenetet, hogy ők még nem írtak írónak soha levelet, de miután elolvasták a könyvet, úgy érezték, hogy annyi hasonlóság, párhuzam van az életünkben, hogy muszáj megszólítaniuk.
KULTer.hu: A kötettel foglalkozó kritikákban és a veled készült interjúkban visszatérő dilemma a fikció és a valóság határvonalainak kijelölése. Ehhez még hozzákapcsolnám a hitelesség és a hihetőség fogalmait, amelyek elő-előbukkantak a fejemben az olvasásfolyamat során. A kiadványban mellékletként szerepel egy családfa, amely egyrészt a valóságosság érzetét erősíti, másrészt elbizonytalanítja az olvasót, hiszen a kreált neveket látjuk az ágakon, így funkciója inkább a történet követhetőségre vonatkoztatható. Ugyanakkor a helyszínek és események pontos megnevezése, a történelmi hitelesség, valamint a forrásmegjelölés közelebb hozzák a realitáshoz a leírtakat.
A koncepció az volt, hogy a történelmi részek, a második világháború időszaka, illetve az ükszülők történetével kezdődő rész, valóságos legyen. A második világháborúról írtakat nem akartam fiktív adatokkal megtölteni. A fikció és valóság közötti ingadozás nem elhatározás kérdése volt, hanem ösztönös.
Az életnél nincs nagyobb regényíró, csak néha meg kell variálni a valóságot.
Az első fejezetben például, ahol az ükszülőkről írok, Hirsch Rózáról és Adler Áronról, az utóbbiról kiderítettem, hogy erdélyi származású, meg is találtam a születési anyakönyvi kivonatot, viszont az ükanya nem ott született, hanem Debrecenben. Erre a regény megjelenése után körülbelül fél évvel később világított rá egy családfakutató barátnőm. Hasonló a névválasztás helyzete is. A régebbi neveknél, például az ükszülők esetében meghagytam az eredetit, de a többi, élő személyről ihletett regényhőst nem lehetett az eredeti alapján elnevezni, hiszen ez nem egy dokumentarista vagy önéletrajzi regény. Ott ezért változtattam, játszottam a szereplőkkel, helyzetekkel. Ami valóságos tapasztalaton alapul, az az autóbaleset. Meg a világháborús emlékek, hiszen ezeket a kutatásaim és az utazásaim során tudtam meg, de azokat sem úgy meséltem el, ahogyan hallottam. Egy idő után Anna, a főszereplő életre kelt, és az ő életét építettem fel, néhány saját élményt is beleszőve.
KULTer.hu: A szereplők közül kiemelném Anna és Zsófi karakterét. Az elbeszélő és lánya közötti dinamika hangsúlyos a történetben − ők azok, akiknek szülő-gyermek viszonya egy új minta megteremtésének alapjául szolgálhat. A köszönetnyilvánításban is utalsz rá, hogy Zsófi karakterének megteremtéséhez lányod, Szonja is asszisztált. Hogyan zajlott a közös munka, és hogyan fogadta a könyvet?
Nagyon irigylem azokat a fiatalokat, akik nálam sokkal korábban elkezdenek foglalkozni nemcsak a családjukkal, a mintázatokkal, hanem azzal, hogy ők maguk hogyan vannak összerakva, és változtatni akarnak. A lányom, aki most múlt tizenkilenc, sokkal korábban elkezdett írni, mint én, verseket, novellákat. Mindig elolvastam a szövegeit, és buzdítottam, hiszen nagyon tehetségesnek tartom. Az autóbaleset után írt egy novellát, amiben azt fogalmazta meg, amit én is álmodtam.
Akkor volt az első efféle felismerésem, hogy bár nem beszélünk róla, ugyanazt éljük át.
Kitaláltam, mi lenne, ha írnánk történeteket. Ő megírja az ő szövegét egy témára, én pedig az enyémet, és ebből születne egy könyv. Ez a Szív utcának egy mínusz egyedik változata volt, amiből nem lett semmi. Rájöttem, hogy ez nekem fontos, és nem akartam nyomasztani ezzel, csinálja azt, ami őt érdekli, írjon arról, ami neki fontos. Viszont én belekezdtem.
Az autóbalesetes szövegből nőtt ki az első fejezet, ami aztán a regénybe torkollott.
Úgyhogy a Szív utca megírásában nagy szerepe volt a lányomnak. Hogy hogyan fogadta? Írás közben nem mutattam meg neki részleteket, ahogyan a többi családtagnak sem. A megjelenés napján adtam egy példányt a lányomnak is, de sokáig nem mertem megkérdezni, hogy elolvasta-e, és hogy mit gondol, bár a férjem mondta, hogy ő látta olvasni a szobájában, kezében a könyvvel. A könyvbemutató estéjén a barátja kérdezett valamit tőlem a történettel kapcsolatban, amire a lányom válaszolt helyettem. Akkor derült ki, hogy elolvasta. Igazából nem beszélgettünk, csak megölelt, érződött, hogy velem együtt örül.
KULTer.hu: A lányod írásai mellett voltak olyan szövegek, irodalmi minták, amelyek inspirálóan hatottak rád, amelyekhez úgy érezted, tudnál csatlakozni?
Közvetlen írás alatt nem gondoltam más íróra, még olvasni sem tudtam szépirodalmat közben, de nyilván hatottak rám korábbi olvasmányélményeimből szerzők. A télen véletlen összetalálkoztam az orfűi tónál Kiss Tibor Noéval, akit nem ismertem személyesen, de ott jött velem szembe, nagyon szép, sárga kabát volt rajta, sétált, fényképezett, én meg a tavat futottam körbe. Megálltam, nevetve ránéztem, mondtam, hogy nem ismerjük egymást, bemutatkoztam, tudta, ki vagyok, beszélgetni kezdtünk. Többek között arról, hogy milyen érzés, amikor az első kötete megjelenik az embernek, és akkor fogalmaztam meg, hogy amióta írok, azóta nem tudok jó olvasó lenni. Elvesztettem azt a fajta olvasói szüzességemet, amiben a könyvírás előtt éltem.
Rögtön, amint elém kerül egy szöveg, elkezdek író fejjel gondolkozni.
KULTer.hu: A Szív utcáról számomra a családregény műfaja ugrott be (de transzgenerációs regényként is emlegetik a könyvet), jellegzetes komponense ugyanis a felkutatás folyamata, valamint az elhallgatás és az elfojtás dramaturgiai eszközei, stratégiái. Emellett a (szépirodalmi vállalásként értett) terápiás írást mint írói eljárást is érdemes megemlíteni. A családtörténet feltérképezésének megrázkódtatásairól beszámoló szakaszok az írásfolyamatot a traumák feldolgozására alkalmazott terápiaként tüntetik fel. Mindezt az is jelzi, hogy az elbeszélői hang az adott történetmorzsához idomul, például a gyermekkori történet elmesélésénél hosszú mondatok, a nehezen közölhető emlékeknél tőmondatok követik egymást. Hogyan viszonyulsz az említett meghatározásokhoz, mennyire hallgattál az ösztöneidre, vagy éppen mennyire tervezted a szövegformálást?
Ennél a könyvnél semmi nem volt tudatos, ezalatt azt értem, hogy az elbeszélői hang nem egy előre kigondolt terv része volt. Lehet, hogy furán hangzik, de végig, amíg ezt a könyvet írtam, hangokat hallottam a fejemben.
Elképzeltem egy jelenetet, szinte egy film pergett előttem, és igazából csak lejegyeztem a hangot, ami megszólalt bennem.
Most, a második könyvnél ez jóval nehezebb, nincs ilyen típusú fogódzóm, mint a múlt vagy a megtörtént események. Ezért is lehet, hogy lassan két éve gyúrom ezt a szöveget. Visszatérve arra, hogy miként definiálják a Szív utcát, gyakran felmerül a kérdés, hogy akkor most családregény vagy terápiás írás vagy transzgenerációs történet. Olyan ez, mint az első gyerek a családban (nekünk van három). Semmilyen tapasztalata nincsen a szülőknek, csak egy hatalmas érzelemdömping. Nyilván, ha a mostani fejemmel kezdenék bele újra a történetbe, valószínűleg sok mindent másképpen írnék meg. Lehet, hogy bizonyos dolgokat alaposabban, hosszabban kidolgoznék, és lehet, hogy bizonyos dolgokról nem is írnék. Egyszerűen úgy gondolom, hogy ennek így kellett történnie,
megengedhettem magamnak, hogy az első könyvem ilyen legyen. Mint egy újszülött.
KULTer.hu: Az elbeszélő gyakran fejezi ki magát szimbólumok segítségével, ami szintén érthető terapikus gesztusként. Olyan álomszerű képek tűnnek fel, mint az embereket összekötő (pontosabban össze nem kötő) függőhíd, a szívnek kedves kicsorbult bögre, az interiorizált hangot reprezentáló hasbeszélő vagy a közös teret átszövő pókháló. Mit jelentenek számodra ezek a képek, illetve ez a kifejezésforma?
A filmszerűség inspirálhatta őket, hiszen nem csak hangokat hallok, hanem képeket is látok magam előtt. Megint utalnék a második regényre, abban rengeteg álomjelenet van, intenzív, erős, főleg szülőkkel vagy régmúlttal kapcsolatos álmok, amik bekúsznak a jelenbe. Ilyen szempontból nem vagyok jó riportalany, mert nem tudom, pontosan hogyan és honnan születnek ezek a jelenetek. Nem gondolkozom rajtuk.
KULTer.hu: Ha fellapozzuk a könyvet, tekintetünk megakadhat a fejezetek elé választott idézeteken, amelyek úgy gondolom, jól illusztrálják az adott szakaszt, illetve az egyes részek közötti átmenetet. Egy-egy pillanatra átlépünk Mózes könyvébe, az Elefánt zenekar dalszövegébe, Weöres Sándor versébe. Miként történt a szelektálás, és miért tartottad fontosnak a mottók szerepeltetését?
Először csak dalszövegekből választottam, úgy éreztem, összefoglalnak egy-egy fejezetet. Az írásfolyamat végén került a Bibliából az idézet az első fejezethez, és a Weöres Sándor-vers az utolsóhoz. Valahogy ezekhez a fejezetekhez nem passzolt egyik dalszöveg sem.
A dalszövegek a főhős lányához kapcsolhatók, így Zsófi hangja végigkíséri Anna történetét.
Mintha össze lennének gubancolódva, de igazából két párhuzamos halad egymás mellett, ami összefonódik. Olyasmi, mint egy DNS-láncolat, szöveg és dallam, külön-külön mégis együtt.
KULTer.hu: Az egyik fejezet elé egy Matt Maeson-idézetet választottál, angol sorokat az Unconditional (azaz Feltétel nélküli) című számából („So maybe love was always near / Maybe love needs the fear / Well maybe love is a broken thing / Maybe love needs nothing”). Mit jelent számodra a feltétel nélküli szeretet?
Súlyos kérdés. A gyerekeim azok, akiktől ezzel kapcsolatban a legtöbbet tudom tanulni. Ha kellően nyitott szemmel és szívvel vagyunk, ha hallgatunk rájuk, és nem azt látjuk, hogy ők fiatalabbak, tapasztalatlanabbak, akkor sokat tudunk tőlük tanulni. Szerintem épp ez a feltételnélküliség, akár a szeretetben, akár a bizalomban határtalan erőt tud adni, ami azt gondolom, gyógyító lehet.
KULTer.hu: „Az én történetemből hiányoznak a férfiak.” Ez a mondat ad keretet a regénynek, és egyfajta metareflexív gesztus, hogy a lezárásban szintén visszatér. A férfiak hiányát mégis hazugságnak érzékelheti az olvasó, noha az apákhoz és nagyapákhoz fizikai jelenlétük ellenére üresség párosul, pontosabban a kapcsolódás, a megértés lehetetlenül el és generál elhallgatást, repressziót. Mi a szerepük a férfiaknak Anna történetében?
Itt vissza tudok utalni arra, hogy mi lehet az oka annak, hogy sokan azonosulnak Anna történetével. Talán a Szív utca egy olyan generáció története is, ahol apa nélkül nőnek fel lányok, nincsenek jelen a férfiak, és ez a hiány az egész életükre kihat, párválasztásra, anyaságra stb.
Az olvasók úgy ismernek magukra, hogy Anna fájdalma ismerős nekik.
Ahogyan Németh Gábor is írja a fülszövegben, „[h]a kinőtted a saját magányodat, ha szorít, mint egy rossz kabát, áttévedhetsz a másikéba.” Azt gondolom, hogy átvenni a másiktól terhet, fájdalmat, gyászt egy női minőség, női sors. Anna számára a lezárás azért lehet egy jó lezárás − legalábbis én annak szántam −, mert amit neki nem sikerült vagy félig-meddig sikerült, azt azzal, hogy elmond egy történetet, hogy felvállal, hogy kimond dolgokat, talán a lányainak már nem kell megfutnia, ők már egy körrel beljebb kerülnek. És megérkeznek a saját életükbe, meglesz a saját narratívájuk.
KULTer.hu: „Kilépünk a szögesdrót árnyékából.” Az örökség nem eldobható, ugyanakkor halványul, módosul − ez megfigyelhető például a zsidó identitástudat esetében. A korábban említett kódolt narratívák, determinált minták ellenére úgy tűnik, Annának lehetősége nyílik az újrateremtésre. Az idő az, ami lehetővé teszi ezt? Mi az új minták alkotásának feltétele?
Szerintem az az alapfeltétele, hogy minél többet megtudjunk magunkról, és addig, amíg vannak felmenőink, megkérdezzük az ő történeteiket is. A nagyszüleim közül egyikük sem él már, de azok a rokonok, akiket megkerestem, elmondták a saját verziójukat. Sokkal gazdagabb lettem ezzel a tudással, de ez a tudás is tud visszafelé elsülni. Nagyon sűrű volt a kilenc hónap, amíg írtam a könyvet, és az az időszak, amíg a nagymamám húgánál voltam Argentínában. Nagyon betegen jöttem haza, a testem is jelezte, hogy van egy pont, ami után meg kell állni. Éjjel-nappal csak ebben voltam, csak ezzel foglalkoztam, mindent ki akartam deríteni.
De egy ponton túl nem lehet, és nem is kell mindent kideríteni.
Nem fontos. Akkor jött el az ideje, hogy megírjam a regényt, amikor már nem ragaszkodtam ahhoz, hogy minden információnak a birtokában legyek, hanem a fantáziámra hagyatkoztam. Azt gondolom, hogy az új minták megalkotásának feltétele, hogy először saját magunknak tegyünk fel kérdéseket, aztán pedig a környezetünknek. És nagyon fontos, hogy a válaszokkal, amiket kapunk, ne maradjunk egyedül. Legyen mellettünk valaki, akivel mindezt megosztjuk, aki támogat, mert a múltba való mélyrepülés során észre sem vesszük, de egy adott ponton Pandóra szelencéje is kinyílhat.
KULTer.hu: Jelenleg a második köteteden dolgozol, amelynek a Másik Isten címet adtad. Értesülésem szerint nem szakadsz el az első regény címadó helyszínétől. Megosztanál róla néhány gondolatot?
Egy nőről szól meg férfiakról. Ha a Szív utca egy női sortörténet vagy egy anyaregény, akkor ennek az inverzét írom, egy aparegényt. A főszereplőnőnek az apjához, a férjéhez, a szeretőjéhez való viszonya áll a fókuszban, illetve megjelenik még egy idős terapeuta és egy író is a regényben. A főhősnek, Eszternek meghal az apja, és válságba jut a házassága. Elmegy egy pszichológushoz, aki azt javasolja, hogy kezdje el leírni az érzéseit, amiket nem mer kimondani. Így születik meg a regényben Eszter tollából 21 bejegyzés, amiket meg-megszakítanak életének pillanatai, férjével való kapcsolata és az apjára való visszaemlékezése.
Az interjú a 92. Debreceni Ünnepi Könyvhéten elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.
A fotókat Toepler Szonja készítette.
