A heavy metalosok számára mindig ünnep, ha az Iron Maiden új lemezt ad ki. Ha pedig az a lemez makro- és mikroszinten is képes hatni, akkor elmondhatjuk, hogy a banda taktikai és stratégiai érzéke is immár negyven éve jól működik. A Senjutsu nem adja magát könnyen, de aki hajlandó odaszánni a fülét, az elméjét és a szívét, azt magával fogja ragadni.
A heavy metalt létrejöttétől kezdve azért szeretjük, mert állandóan változik, és a nagy előadók képesek mindig valami mást mutatni magukból, mint korábban. Elég sok hosszabb-rövidebb kritikát olvastam végig szeptember 3., vagyis a brit Iron Maiden új lemezének, a Senjutsunak a megjelenése óta, és igen sok helyen találkoztam nagyon könnyű és ítéletekkel teli kijelentésekkel, amelyek szinte csak azt kérik számon, hogy miért más ez az album, mint a korábbiak.
Miután a Black Sabbath nyugdíjba vonult, az Iron Maiden az egyik legfontosabb a metálzene még alkotó öregapjai között. Ráadásul talán a legfontosabb olyan banda, amelyik a kiváló zene mellett sosem üres fecsegéssel tölti meg az énekesek torkát, hanem tartalmas és izgalmas történetekkel, legyen szó akár irodalomról, akár valódi történelemről. A legtöbb cikk azzal kezdődik, hogy megmagyarázza az album világosan japánosan hangzó címét. Senjutsu, vagyis a taktika és a stratégia értelmei között húzódó fogalom, egyszerre makro- és mikroszintű működés. Ha lefordítjuk a (metal)zene nyelvére, akkor az album és a dal kettőssége juthat először eszünkbe. És jusson is, mert a két CD-s, tíz számos,
81 perces, monumentális album közelről és távolról is izgalmas.
Kezdjük talán a borítóval, ami egy Iron Maiden-lemez esetében mindig nagy jelentőséggel bír, hiszen kabalafigurájuk, Eddie kontextualizálja az adott albumot a megjelenésével. Engem sosem győztek meg a zenekar borítói, de a szamurájként ábrázolt Eddie kifejezetten erős hatással volt rám. A japán írást imitáló albumcímmel kiegészítve azt tudom mondani, hogy még a The Book of Souls szintén minimalista, törzsi hangulatát is túl tudta szárnyalni ez a kép.
Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy megpróbálom detektálni, hogy a hat zenész közül ki mennyire érvényesül ezen a lemezen, így nem mennék bele abba sem, mennyire Steve Harris-es vagy Bruce Dickonson-os ez vagy az a szám, sokkal inkább megmaradnék egy tartózkodó álláspont mellett, amely a zenekart egységként, a lemezt pedig a hatos közös eredményeként kezeli.
Az első és legfontosabb, hogy a Senjutsu nem siet sehova.
Hova is sietne? Hatvan év felett van a tagság átlagéletkora, mondhatni elvárható tőlük, hogy lassabb lemezt írjanak. Ez a lassúság azonban egyáltalán nem egyenlő azzal, hogy csak érzelgős balladákkal vagy erőtlen dalokkal lenne tele az album, sőt! Hosszú dalok, nagy történetek nem korunk rohanásához igazodva előadva. Ráérősen, úgy, ahogyan régen, az mp3 és a streamelés előtt hallgattuk az albumokat. Ha valaki a ’80-as, ’90-es évek tekeréseit és energiabombáit keresi, amit korábban megszoktunk, akkor az nagyot fog csalódni.
Aki nem tudja egy ültő helyében végignézni a Gyűrűk ura: A király visszatér vagy az Oliver Stone-féle Nagy Sándor rendezői változatát, az nem fogja ezt a lemezt sem szeretni. Hogy is lehetne rohanás közben értékelni az olyan dalokat, mint Lost in a Lost World, a Darkest Hour vagy a Death of the Celts? Továbbmegyek: olyan impozáns nyitányt, mint amit a címadó dal képvisel, csak azok a zenekarok tudnak produkálni, akik maguk mögé raknak egy 50 fős nagyzenekart. Az Iron Maiden ezt a grandiozitást könnyűszerrel eléri hagyományos metálhangszerekkel is, és közben átélhetjük, hogy
egy veterán, valóban öreg harcos élete legnagyobb csatáját idézi fel nekünk.
Nem véletlenek a fenti filmes utalásaim sem, ugyanis tematikusan nagyon sokszínűek a dalok. A japános hangulat az első két dal után véget is ér – egyébként a második tétel, vagyis a szintén kislemezes Stratego talán az album leggyorsabb dala, amely friss klipjével együtt a legtöbb szamurájos allúziót tartalmazza. Külön érdekes lehet, hogy a Can I Play with Madness távoli párjaként is tekinthetünk a dalra, hiszen megint csak az őrület és a normalitást határait keresi a szöveg.
A vérontás, a háború és főként a háborúra való visszatekintés igen fontos részét képezi a szövegkoncepciónak, elég ha csak a Lost in a Lost World indiánjait vagy a Darkest Hour második világháborús brit utalásait nézzük meg közelebbről. A háború közvetlen következménye, vagyis a katonák halála (már amennyiben lehetséges a rengeteg ebbe az irányba terelt utalást így összegezni) adja a lemez tematikai gerincét, ami leginkább a Death of the Celts című, szintén epikus erejű dalban tetőzik be. Itt nemcsak kelta zenei motívumok, hanem
az ókori gondolkodásuk egyik legizgalmasabb eleme is megjelenik,
amit anakronisztikusan csak „kelta lélekvándorlásként” szokás emlegetni – vagyis egy kelta harcos halála esetén új, teljes értékű életet fog a következő életében is élni.
Tagadhatatlan, hogy ez a 81 perc még így, a visszafogott tempó ellenére is nagyon tömény, és sokszor nehéz hallgatnivaló, még csak azt se mondanám, hogy ez az Iron Maiden legjobb lemeze, de az, hogy több mint negyven év után megint képesek voltak letenni egy ennyire érdekes lemezt az asztalra, olyan fegyvertény, amely mellett semelyik metálos generáció nem mehet el dicsérő szavak nélkül. Arról pedig bűn lenne elfeledkezni, hogy
az elmúlt évek egyik legzseniálisabb klipjével vezették fel a lemezt.
A Writing on the Wall című dalhoz készült animációs film nemcsak azért izgalmas, mert az igen gazdag koncepciót Bruce Dickinson alakította ki, hanem azért is, mert a megvalósításban résztvevő csapatban igen sok magyar névvel is találkozhatunk. Aki még nem hallotta a lemezt, és ez alapján a dal alapján szkeptikus, annak azt javaslom, hogy próbálja meg az elvárásait félretenni, és valóban odaszánva magát meghallgatni ezt az albumot.
Az Iron Maiden Senjutsu című lemeze olyan, mint a nagyszüleink történetei a saját életükről és az általuk átélt nagy történelmi eseményekről. Gyerekként a legtöbben mindig untuk ezeket az estébe vesző, lassú és hosszú elbeszéléseket – egyes dalokban két gitárszólót is hallunk, ami tovább erősíti egy idős ember sokszor elmerengő és lassú beszédmódját. De
mikor a nagyszüleink már nincsenek, állandóan arra gondolunk, hogy milyen fontosak is voltak ezek a történetek,
és milyen kár, hogy már nem hallgathatjuk őket, és nem értékeltük eléggé, amikor még velünk voltak. A heavy metal öregapjai is így mesélnek most nekünk dalszövegekkel és zenével egyaránt, és aki most nem tudja ezt értékelni, majd visszasírja ezeket a kincseket, amikor már nem lesznek velünk.
Iron Maiden: Senjutsu, BMG, 2021.
A borítófotót John McMurtrie készítette.
