Pilinszkyre tekintettel

Szeptember 9-én és 10-én ismét megtartotta hagyományos közös konferenciáját a Fiatal Írók Szövetsége és az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem. Az idei tanácskozás volt a tizennegyedik a sorban, az előadások témáját ezúttal a Pilinszky János-centenárium és az alkotó költészete szolgáltatta.

A Pilinszky János emlékezete alcímű eseményt megnyitó Pataki Viktor (FISZ-társelnök) is éppen arra hívta fel a figyelmet, hogy a konferencia már komoly hagyománnyal bír, ami szerinte annak tudható be, hogy nemcsak a már (el)ismert irodalmárok adnak elő, a feltörekvő kutatónemzedék szintúgy képviselteti magát Egerben. A hagyományfolytonosságot az előadásszövegeket befogadó folyóiratok szerkesztőségei is támogatják, akik felé Pataki Viktor háláját fejezte ki. Kusper Judit az egri intézmény nevében mondta el köszöntőjét, amelyben a klasszikus, nagy költők és a Pilinszky-líra kapcsolata felé terelte a diszkussziót, megalapozva ezzel az első szekciónak.

Az első előadás Mártonffy Marcelltől hangzott el, aki a tekintet tükröződését vizsgálta Pilinszky lírájában.

A kutatás a poétika és a teológia összefüggése felől közelített témájához,

melyről azt állapította meg, hogy Pilinszkynél egyrészt különválik a vallás és a költői hitvallás, amik között dinamikus viszony feszül, másrészt, hogy a tekintet tükröződését, a szembenézést nem annyira a motívumkutatás szintjén érdemes vizsgálni. Ugyanis azok jelenetszerű nyelvi események formájában öltenek testet a szövegekben, és a szembenézést mint a megértés megvalósulását és egyben megvalósulhatatlanságát viszik színre. Erre mutatott rá az elemzés a legutolsó Pilinszky-kötet Gótika című versében, amely tömörsége, gyors időbeli lefolyása, a kép modellszerű zártsága és a cselekvő nézés végeredményének meghirdetése miatt leginkább vágyképként prezentálja a jelenlét kontemplatív említésének sikeres erőfeszítését. Egy másik kései szembenézésverssel, a Meghatározással azt az analógiát vonta Mártonffy, hogy mindkét szöveg olyan öndiagnosztikai eljárásokat tartalmaz, amelyek a depresszió és a szabadulás felől tekintenek vissza a krisztusi tanítások követése érdekében tett erőfeszítésekre. Az előadás továbbá azt is tetten érte, hogy Pilinszky tükrei a legtöbb esetben a saját arccal való szembenézéshez, a bűntudathoz, a tébolyhoz, a kísérteties érzékeléséhez és a halálhoz vezetnek.

Erre lehet példa az Utószó, a Metronóm, de akár az Ékszer című vers is, amelyben a lírai én által szemlélt faliszőnyeg (az antilopot ábrázoló műtárgy az európai képzőművészet hagyománya szerint a hiúság allegóriáját reprezentálja) a szemlélő tébolyult állapotát tükrözi vissza, így egyfajta töredékes állapotrajzként is értelmezhető. Az előadás arra a következtetésre jutott a befogadás lehetőségeit illetően, hogy

az életműben bizonyos értelmi dimenziókat elfed, ha a hívő azonosulás olvasási stratégiája felől közelítünk.

Ugyanis például e szövegekben is inkább az inkarnáció Pilinszky által is fontosnak tartott nyelviesülése érvényesül.

Bár a recepciótörténet általában a Weöres– és a Pilinszky-féle versnyelvek differenciáit emeli ki, mégis komoly poétikai egybeesésekre hívta fel a figyelmet Smid Róbert. Az előadás Esterházy Péter A mi a bánat című esszéjéből indult ki, mely szerint Pilinszkyt embernek, Weörest költőnek teremtette Isten, amely bár ellentétes viszonyt is sugallhatna, azonban a szakralitás közös nevezőként jelenik meg, ahogy azt Smid olvasatai be is bizonyították. A Szakralitás és szenvedély Weöres Sándornál és Pilinszky Jánosnál című előadás a Salve Reginát olvasta össze Pilinszky Miféle földalatti harc és Mire megjössz című műveivel. A Weöres-szöveg és a Miféle földalatti harc című versek között a megszólaló és megszólított dinamikus viszonya miatt vonható párhuzam, hiszen mindkét műben bár inkorporált a megszólított, mégis a külsődlegesség pozíciójába kerül. A Mire megjösszben pedig az egyesülésen túl az is egyezést mutat a Salve Reginával, hogy amikor a versekben az elnémulás jelzései kerülnek elő, akkor hangzik fel a szövegek zeneisége.

Smid hangsúlyozta, hogy a két költőnél az egyesülés nem választható el a szakralitástól.

Ugyanis amennyiben a versekben az elfedettség, a homályosság állapota jellemzi a megszólítottakat, annyiban nem a megértés, hanem a közös nemtudás kommunikációjában részesülnek kölcsönösen a megidézett entitások. Illetve azon beszédaktusok, amelyek nem a jelenlét performálásáért felelnek, a bizonytalan jövőt vagy a biztos halált implikálják. Az egybeolvadást, a „mi” szerkezetét tehát az öntudatlanság hozza létre, amely a vallásos, fizikai, nyelvi szenvedély létállapotaiként értelmeződik. Smid olvasatai többek között a lírai beszélők és megszólítottak egymásban, valamint a halálban való feloldódását mutatták fel a Weöres- és a Pilinszky-versek közös pontjaiként.

Az első szekciót egy szerelmi lírával foglalkozó előadás zárta.

Bár jelen előadásában Balogh Gergő csak a Trapéz és korlát című kötet nyelvi-poétikai eljárásait tárgyalta (kutatása ezen jóval túlmutat, hiszen az előadás kibővített változatában az egész Pilinszky-lírát górcső alá vette), azonban konstatálta, hogy a Harmadnapon kötettől a szerelem tapasztalatának problematizálódása kifejezetten meghatározza az életművet, így Pilinszky költészetét több szinten is a későmodernség hagyományához kapcsolja. A költő első kötetében, bár a vágy tárgya a szerelmi viszony, de a résztvevők életét destabilizáló, fenyegető vagy akár őket elpusztítani is képes összefüggéseket megidézve jelenik meg. Balogh ezen erőszakaktusokat elemezte a Tilos csillagon, a Trapéz és korlát, és a Halak a hálóban című versekben, valamint a Ne félj kapcsán is arra hívta fel a figyelmet, hogy a szöveg a megszólított életének kioltásáról való fantáziálásként olvasható. A másik brutális meggyilkolásának lehetőségét azonban a lírai én végül elveti, amely gesztus Balogh szerint nem az élet szentségéről szól, hanem a cselekedet következtében keletkező vigasz megtapasztalhatatlanságának ellehetetlenüléséről („De nem lesz semmi sem. / A poklokban is meglazult hitem. / Vigasztalást a játék sem szerez, / az éjszakának legmélyebbje ez.” [Ne félj]) Az előadás akképpen összegezte a Tilos csillagon, a Trapéz és korlát, a Ne félj és a Miféle földalatti harc című versek olvasói tapasztalatait, hogy azokban a megszólítás csak az erőszakkal együtt jöhet létre, továbbá a kapcsolatlétesítés paradox módon csak akkor lehetséges, ha a megszólított már nem él.

Ezenkívül Balogh előadása arra mutatott rá, hogy a Trapéz és korlátban kötetszinten egyfajta lineáris narratíva található,

amely a kapcsolatlétesítéstől a viszályokon, a sértett elforduláson keresztül, a kénytelen emlékezésen, végül a fenyegetettség megtapasztalásán vezet végig.

Az előadások utáni vitában előkerült a tanúságtevő beszéd és az önfelszámolás, valamint a biológiai lények és a verszene kapcsolata, ezenkívül a teológiai kontextus fontosságának kérdése is.

Mégis talán a recepciótörténet azon aspektusairól esett a legtöbb szó, amelyek nem adják vissza a versek olvasási tapasztalatát,

illetve amelyekben méltatlanul kevés szó esik Pilinszky Babitshoz, Szabó Lőrinchez való poétikai viszonyáról hatástörténeti összefüggésben.

A második szekcióban Szirák Péter és Bednanics Gábor tartotta meg előadását. Előbbi olyan Pilinszky-idézeteket vizsgált a magyar irodalomban, amelyek nem integratív módon jelennek meg adott szövegekben. Az előadás először Borbély Szilárd A Testhez kötetének egy versét, majd Kukorelly Endre Egy gyógynövény-kert című szövegét hasonlította össze az Apokriffal. Ezután a Nincs alvás! és A szív segédigéi című művekben fellelhető szórványokat állította az elemzés fókuszába. Szirák szerint a posztmodern irodalom két fontos alkotója úgy fordítja át prózába Pilinszkyt, hogy komplex összefüggésrendszer alakul ki a textusok között, ezáltal implikálva a máshogy értés lehetőségét. Míg Garaczi Lászlónál a viszony a paródiajellegben válik megragadhatóvá, addig Esterházy egy affirmatív montázst hoz létre Pilinszky költészetéből. Bednanics térpoétikai vizsgálatában

különös figyelmet szentelt a lírai közlésmódtól már elbúcsúzó, de a költői életművet mégis továbbíró Pilinszky-korszakra,

így a Terek című versre. A szöveg nyelvi-poétikai eljárásai egyszerre nyújtják a pokol meghatározottságát és meghatározhatatlanságát, sőt a pokol a mennyországhoz képest egy térszerűbb, élményszerűbb, a tekintet örvénylését szuggesztíven ábrázoló, kibírhatatlan tér hatását kelti.

Az előadásokhoz kapcsolódó vitában előjött egy Szirák előadásához kapcsolódó kérdés, hogy vajon a Gyónás után című Pilinszky-versben a „Bevallottam” szó vonatkozhat-e a vallási gyakorlaton túlmutatva az önvádolás aktusára? Az előadó ezt egy nehéz, komplex kérdéskörnek látta és úgy gondolta, talán ez a nehézség lehetett az oka annak, hogy a recepció eddig nem tudott mit kezdeni ezzel a művel. Szirák továbbá arra emlékeztetett, hogy a versben megjelenik a gyónás és a vallomás különbsége, ugyanis a vallomás beszédaktusa a rajtakapás után történik, míg a gyónásnál egy fordulat következik be, hiszen azt az önkéntesség motiválja. A Bednanics által elemzett vers sok kérdést vetett fel, leginkább a szabadság attribútumai és annak megképződésével kapcsolatban. Bednanics szerint a grammatikai és szintaktikai ellipszisek erősen hozzájárulnak a jelentések megkettőződéséhez, ezáltal megnehezítve a szabadság kérdéskörének egyöntetű értelmezését is. A vitában épp emiatt felmerült a Terek versminősége is, amelyről megoszlottak a vélemények, mégis a Celan-költészet kontrolltükrében vizsgált hiányalakzatok, enigmatikus és tömör megszólalási lehetőségek adtak valamiféle választ a kérdésre.

Az első nap harmadik szekcióját Mészáros Márton nyitotta meg Kovács András Ferenc és Pilinszky János költészetének poétikai viszonyáról szóló előadásával.

Mészáros úgy vélte, hogy a recepció megmaradt az intertextuális kapcsolódások tárgyalásánál,

e kijelentése egyedül Lőrincz Csongor tanulmányára nem vonatkozott, ez utóbbi értelmezői vonulathoz kívánt előadásával csatlakozni. A kutatásban az András evangéliumát olvasta össze az Apokriffel, és mutatott rá a palimpszesztikus paronomáziákra. Az azonosítások láncolata egy egymást felülíró és kitörlő versvilágot hoz létre KAF versében, melynek következménye nemcsak a szöveg eltörlése, hanem a Pilinszky-vers, az írás, a nyelv, az emberiség eltörlése is, ezáltal visszahelyezve az embert a nyelvelőttiség állapotába. Mészáros másik példája a „Pilinszky János emlékének” ajánlott Versiculus című szöveg volt, melyben az emberi jelenlét, a temporális viszonyok, a látvány megképződésének eldönthetetlensége, a keresztény és a keleti vershagyomány, a kereszt(y)én(y) kultúrkörön belüli különböző irányzatok vallási gyakorlatai jellemzőek. Ekképpen elmondható (és konkrét szöveghelyekkel kimutatható), hogy

a KAF-verset a „pilinszkys toposzok, sztereotípiák” felszámolása szervezi.

Mészáros Márton szerint azért lehet produktív a két költő szövegeinek összehasonlítása, mert abból egy nagyon más Pilinszky-kép születhet.

Pilinszky poétikája gyerekirodalmi szövegeinek tükrében című előadással zárta a konferencia első napját Pataki Viktor. Hangsúlyozta, hogy nem Pilinszky legjobb szövegei a mesék, sőt nem véletlen, hogy az életművet összegyűjtő kötetben is egy külön részben szerepelnek.

A lírai életmű és a mesék minőségkülönbségének okául Pataki többek között a felkérésre írást jelölte meg.

Az előadás a Kalandozás a tükörben című mese verses és prózai változatával egyaránt foglalkozott, és a (lacani értelemben vett) Én és a Másik distanciáját, nyelviesülését, tudatosulását tette olvashatóvá. Pataki ezentúl kimutatott egy Szabó Lőrinc-allúziót, a mesei elemekre való megmagyarázhatatlan rájátszást, pontosabban történetmondási kényszert, továbbá a Szálkák című Pilinszky-kötet bizonyos darabjaival való egyezést, illetve olyan grammatikai eldöntetlenségeket, amely eljárások nagyon is jellemzik Pilinszkyt − a konferencián is többször szóba kerültek már effajta többértelműségek. Végül a történetmondás kényszerét emelte ki, és arra a következtetésre jutott, hogy a vizsgált mese a gyerekirodalmi olvasás allegóriájának paródiáját viszi színre.

Az előadások utáni vitát egyfelől a Versiculus című vers homályos látványszerkezete, annak megképződése mozgatta, másfelől az elvárási horizont beolvadása a mesék olvasási tapasztalatába.

Kell-e, lehet-e nem figyelembe venni Pilinszky költői életművét meséinek értelmezésekor?

Ha elég jó egy szöveg, akkor ellent tud tartani a verseknek, vagy ez szükségszerűen a Pilinszky-olvasás velejárója? Pataki Viktor amellett érvelt, hogy egy külön gyerekirodalmi olvasásmód nem tűnik túl meghatározhatónak, illetve a mesék és költemények összehasonlítása arra a tendenciára emlékeztetett, amely népszerűsítette és kánonba emelte a meseszövegeket, azonban ezen erők a zenés és színházi mesefeldolgozások irányából érkeztek.

A konferencia második napján Lénárt Tamás, Ágoston Enikő Anna, Mezei Gábor és Vincze Richárd mutatták be kutatásaikat. Lénárt Tamás a kép és a hang interferenciájának nyelvi közvetítésben létesülő lehetőségeit vizsgálta az Apokrifban, utalva egyéb versekre, Pilinszky-töredékekre is. Előadásában az Apokrif mint az Eszmélet hallgatásjelenetének továbbírása értelmeződik, de a hallgatásalakzatok miatt a Nyelvrács című Paul Celan-kötethez való viszony sem maradt említés nélkül.

Lénárt következetes és érzékeny elemzése foglalkozott többek között a címmel, amely az áthagyományozódás lehetetlen mivoltára utal,

míg a főszöveg kapcsán azt állapította meg, hogy azt a vizualitás és a hangzás kölcsönhatása szervezi. Több példa közül az egyik legszemléletesebb a Bábel tornyának összeomlását inszcenírozó robajszerű hanghatás, vagy akár „a tüzes ég alatt. / Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek” sor, amelyben a hangzás szubverzív viszonyba kerül a szemantikai szinttel, hiszen a végítélet tüze átterjed az égről a mezőre a „tűz” szó beíródása által. Lénárt elemzése oda futott ki, hogy az Apokrifben a nyelv elvesztése nem a hallgatásban vagy a csöndben mutatkozik meg, hanem egy olyan nyelvi határhelyzetben, ami már se nem emberi, se nem isteni, hanem a nyelvek köztességében pozicionálható. Tehát a vers apokalipszise nemcsak az ismert világ, inkább a nyelvi reprezentáció hagyományos kódjainak destrukcióját viszi színre és enged teret a nyelv egy másik, posztapokaliptikus, a jelentés nélküli fennmaradás, rögzítés és erózió temporalitásában értett medialitásának.

„Valamiféleképp egy megpörgetett csillagtérképhez hasonlóan a dolgok, élmények, emberek egymáshoz való szigorú viszonya biztosítja a zavartalan összjátékot, az egyetlen igaz fölszabadulást. A látszólagos zavarban a rendező szigor s a determináltságban a felszabadító működés megpillantása: számomra ez jelenti a mű születésének pillanatát.” Az idézet Pilinszky János egy esszéjéből (A mű születése) való, amelyben Ágoston Enikő Anna ihletforrásként érte tetten a Trapéz és korlát című kötet megpörgetett csillagtérképeit.

Az előadás elsősorban a Halak a hálóban ciklus meloszára koncentrált,

tehát az anagrammatikus egyezések, a rímhelyzetek és a legkülönfélébb inherens és explicit összecsengéseket is hallhatóvá téve. Az előadó arra felhívta a figyelmet, hogy a vizsgált korpuszban létrejönnek vizuális centrumok, amelyeket éppen a hang performatív teljesítménye hoz mozgásba, pörget meg.

A konferencia utolsó két előadása a biopoétika olvasásmódját érvényesítette a Pilinszky-lírában,

így elmondható, hogy körvonalazódik egy olyan irodalomtudományos irány, amely felhajtóerőként képes hatni a lecövekelt monstrumnak látszó Pilinszy-értésre. Mezei Gábor szerint a csend poétikájának Pilinszky reflexióiban, a Kráter című kötetben és annak recepciójában is hangsúlyos szerep jut. A csend nem a beszéd hiányaként jelenik meg, így nem a hallgatáshoz, hanem a nyelvnélküliséghez rendelődik hozzá, azonban az ember-állat dichotómia mégiscsak a nyelviségben, a nyelv által megalkotni próbált képekben tűnik hozzáférhetőnek. Vagyis a Kráterben a nyelv azáltal fedi el a látványt, hogy kísérletet tesz annak megképzésére. Mezei Gábor azt is tetten érte a recepcióban, hogy bár az a kései Pilinszky képeinek elerőtlenedéséről, éles látásmódjának elvesztéséről számol be, azonban jóval inkább arról lehet szó, hogy a csend poétikájának hatása felerősödik a lírai életmű végéhez közeledve. A kutatás több versben is bizonyította mindezt, például a Zöld, az Akvárium és a Gótika című szövegekben. Vincze Richárd a Szálkákból a Vesztőhely télen című verset elemezte, amelyben az előadás szerint az (agambeni értelemben vett) antropológiai gépezet működéséről, pontosabban a processzus leállásáról lehet szó. Vincze ezt a szöveg nyelvi-retorikai eljárásaiból, például a dialogicitás struktúraalkotó mozzanatának ellehetetlenüléséből, a szemantikai szintek egymásba íródásának következtében kialakuló értelem nélküli működésmódból, az állati és emberi dimenziók elválasztottságának felfüggesztéséből mutatta ki.

Az előadások utáni diszkusszióban olyan ajánlatok hangzottak el, amelyek további értelmezési szempontokat kínálnak az elemzéseknek. Ilyenformán Lénárt Tamásnál előkerült a nyelv tiszta medialitása, Ágoston Enikő Annánál a hang performatív teljesítménye. Mezei Gábornál kérdésként merült fel, hogy a szerelem mint határtapasztalat hogyan hozható összefüggésbe az elemzett szövegekkel, illetve felvetődtek az elmerülés és a megmerülés aktusának nyelvi tétjei, míg Vincze Richárdnál egy Oravecz-mű kontextusa, a verstestben megismételt cím jelentékenysége, továbbá a Vesztőhely télen című szöveg versgépként való olvasása is megfogalmazódott.

Az utolsó szekció befejeztével kijelenthető, hogy az előadások egyrészt szembesítettek a recepció vakfoltjaival, másrészt Pilinszky János életművének szinte minden fontosabb pontjára rávilágítottak.

Az olvasatokban a teljesség igénye nélkül artikulálták Pilinszky prózai és lírai korpuszát egyaránt,

úgy a költői pálya mérvadó köteteit és szövegeit, mint az önreflexiókat, esszéket, meséket. A „rendíthetetlen, mint a kőzet, / már nem is én ölelem őket” című konferencia tehát arra mutatott rá, hogy egy centenárium nemcsak a stílszerű megemlékezések vesztőhelye lehet, hanem a kortárs olvasói tapasztalatot és a hatástörténeti összefüggéseket egyaránt áttekintő és érvényesítő, a Pilinszky-értéshez érdemben hozzászóló tudományos munkák tere is.

„rendíthetetlen, mint a kőzet, / már nem is én ölelem őket.” – Pilinszky János emlékezete, A FISZ és az EKKE BMK Irodalomtudományi Tanszék közös konferenciája, Eger, Eszterházy Károly Katolikus Egyetem, 2021. szeptember 9–10.

A borítófotót Szepesi Áron készítette.