A Végszónak sem rossz 253. oldalán a szerző különös mozzanatra hívja fel az olvasó figyelmét: a Lázár Katival készített interjú megjelenése előtt a színésznő „fogta a kinyomtatott, kész szöveget, és úgy ízlelgette az interjú szavait, hogy az felért egy olvasópróbával”. Lázár Kati művésznő ismerkedik a már elhangzott szöveggel; újrateremti, életet lehel belé. Az eset bájos keretet kölcsönöz a beszélgetésnek, egyúttal fel is fed valamit magáról a műfajról. Az interjú jellegéből adódóan ugyanis észlelhető egyfajta szakadás a kimondott és az írott szó között: ami telefonon vagy még szerencsésebb esetben élőben hangzik el, az végül papírra kerül, készen és jobbára megmásíthatatlanul. Attól függetlenül, hogy az alany jóváhagyja-e a szöveget vagy az még utólagos másítást, alakítást igényel, az interjú már mindig is magában foglal valamiféle hiányt.
Ez a hiány nem más, mint az éppen alakuló beszélgetésben kimondott és az interjúban megjelent, leírt szó hiátusa. A műfaj velejárója ez: korántsem tekinthető hibának, és mértéke az esetek többségében – ha példának okáért nem Návai Anikó júliusi botrányára gondol az ember – elenyésző. Ám kétségkívül ott van ez a hiány, megbújik ebben a meglepően grandiózus kötetben is. A Végszónak sem rossz 38 sztárinterjút ígér, és ennél még többet (alkalmanként talán túl sokat is) ad: megtalálhatók benne többek között Margaret Atwood, Dragomán György, Zadie Smith, Ellen Burstyn és Enyedi Ildikó gondolatai, de találkozhatunk lapjain akár Karl Ove Knausgård vagy Bödőcs Tibor szavaival is.
A kötetben a hiányjelenséget paradox módon elsősorban a túlcsorduló mennyiség idézi elő. Köves Gábor összegyűjtött interjúi 383 oldalt töltenek ki, ami pedig – mondjuk ki – túl sok. Ennyi dialógussal jóformán lehetetlen elbírni. A sztárinterjúk látszólag végeérhetetlen sorban követik egymást, és mindez azt eredményezi, hogy a műfaj lényege – a Sztár mint ismerős idegen megismerése – csaknem egészében elvész.
A vélt intenció dacára a Végszónak sem rossz inkább szól az interjú műfajiságáról, mint magukról a beszélgetésekről.
A kötetben megjelenő kérdés- és válaszsorok tengerében az olvasó már-már magára marad, olyannyira, hogy kedvelt írójának vagy rendezőjének magvas gondolatai helyett egy az interjúzás problematikáját boncoló metanarratíva tárul fel a szeme előtt.
Ez a metanarratíva több helyütt kifejezetten szórakoztató.
Betekintést enged abba az alapvetően performatív világba, amelyben az interjú létezik: egy olyan világba, ahol az alany önnön fontossága és egyedisége vitathatatlan, a válasz maga pedig mindenek fölött áll. Minél hóbortosabb, annál jobb. Werner Herzog látszólag szívesebben beszélne Nicholas Cage-ről és Nicole Kidmanről, mint Bruno Ganzról (211.), Margaret Atwood pedig e kötetben is megteszi, amit oly sok más interjúban: büszkén elújságolja, hogy A szolgálólány meséje könyvekben semmi olyan nem történik, amelyre ne lett volna valós példa (12.). Az újságírónak rögös utat kell bejárnia,
a kötet pedig ügyesen példázza az interjúkészítés során alkalmazható küzdési stratégiákat.
Sok az emberi mozzanat: megleshetjük, hogyan tér ki cselesen a válaszadás elől Michael Chabon, vagy hogy miként igyekszik számos neves szerző politikai meggyőződése vagy éppen kedvenc zenéje felé terelni a diskurzust.
Köves Gábor nem elsőkötetes szerző, pláne nem elsőinterjús újságíró: az interjúkötetek kedvelői a 2016-os Mi az, hogy nagymenők? óta, a Magyar Narancs olvasói pedig már 2004 óta ismerhetik. Rutinja, szakértelme mindvégig megkérdőjelezhetetlen, sőt érdekes módon a kötet azokon a pontokon élvezhető a leginkább, amikor nem az interjúalany, hanem maga az újságíró tűnik fel. A beszélgetések előtti szösszenetnyi keretek lehetővé teszik, hogy Köves Gábor megcsillogtathassa kellemes és szellemes stílusát. Ezek a részletek egyben a leglényeglátóbbak is: a szerző megkapó öniróniával ír a Colson Whitehead-interjúban elsütött, félresikerült vicceiről és a Nádas Péterrel vagy Jonathan Franzennel való levélváltásairól.
A kötet több szempontból is az ő személye köré szerveződik, hiszen mintegy főhősként járja körül az interjúzás viszontagságait.
Érdemes megfigyelni az egyes (el)beszélgetések közötti tonális különbségeket; egyértelmű, hogy az újságíró és az interjúalany nem minden esetben pendülnek egy húron, valamint akad, ahol jobban hömpölyög a beszélgetés folyama.
Azonban éppen az a mozzanat idézi elő, hogy a kötet ezen aspektusa egy idő után frusztrálóvá váljék,
amely egyáltalán lehetővé tette ezt a rejtett, második elbeszélést: mégpedig a tény, hogy a Végszónak sem rossz könyv, s kötetsége levetkőzhetetlen kötöttségekkel is együtt jár. Magát a könyvet mint objektumot hiába nevezzük válogatásnak vagy interjúk gyűjteményének, lapjai végérvényesen egymás mellé vannak rendelve, így egyik interjút sem lehet légüres térben olvasni. Egyrészről, ahogyan arra fentebb is kitértem,
ez nem várt kohéziót ad, ám egyúttal fájóan könnyen válik repetitívvé.
Ugyanaz a Philip Roth-ra vagy Donald Trumpra irányuló kérdés bukkan fel több beszélgetésben is, az adott válaszok pedig sem nem elég meghökkentőek, sem nem elég hóbortosak ahhoz, hogy a kérdés többszöri felbukkanásának kellő létjogosultságot biztosítsanak.
A kötet másik kötöttsége a szerkesztett, rendszerezett megjelenési forma.
A Végszónak sem rossz annyit szeretne nyújtani, amennyit csak lehet, a mennyiség pedig nem egy helyütt a minőség rovására megy. A vaskos válogatás tartalma ebből következően vegyes. A kiváló és humoros beszélgetések között (mint amilyen a finn filmrendezővel, Aki Kaurismäkival készített interjú) akad több olyan is, amelyekkel mintha csak az üres helyeket kívánnák kitölteni. Ezek rövidek, és ezáltal felejthetőbbek is, míg mások indokolatlanul hosszúak, és terjedelmüket tovább növeli a különböző időpontokban készült beszélgetések összetapasztása is. Így rajzolódik ki egy ellentmondásos alakzat: a kevésbé jól sikerült interjúk elvesznek azoktól, amelyek önmagukban bizonyára jobban megmaradtak volna az olvasó emlékezetében. Felmerül tehát a kérdés, hogy nem lett volna-e tanácsosabb, ha Köves Gábor egyébként remek stílusú és hangvételű interjúi megmaradnak ott, ahol nagy részük eredetileg is megjelent: a Magyar Narancsban.
Köves Gábor: Végszónak sem rossz, Budapest, 21. Század Kiadó, 2021.
A borítófotót Vajda János készítette.
