A jó és a rossz közötti út lerövidítése

Egy filmrendező számára mi sem tűnhet egyszerűbbnek, mint olyan regényt adaptálni, amelyben előbb-utóbb minden karakterről és cselekedetről eldönthető, hogy jó vagy rossz. Ugyanakkor mi sem tűnhet nehezebbnek, mint olyan regényt adaptálni, amely köré kultusz fonódott, és amely számos más, adott esetben szintén kultikus mű alapjává vált. Denis Villeneuve ezt a kettős feladatot vállalta, amikor megfilmesítette Frank Herbert Dűnéjét, jobban mondva annak első szakaszát.

A végeredmény nem hibátlan, de értékes alkotás.

Külön ki kell emelnem, hogy a film nagyon pontosan jeleníti meg a regénynek egy olyan vonását, amelyhez más rendezők nem akartak (vagy nem mertek) hozzányúlni: azt, hogy a középpontban álló hős, akinek a legnagyobb jót kellene képviselnie, a saját hősi/messiási voltában látja meg a legnagyobb rosszat.

A történet a távoli jövőben, több mint nyolcezer évvel a mi jelenünk után játszódik. Univerzuma egyfelől erősen hierarchizált, másfelől komoly szerepet játszik benne a hatalmi egyensúly megtartása. A társadalmi rétegek egy feudális jellegű rendnek megfelelően épülnek egymásra, a nemesi családok befolyása meghatározó, a családfő „házon belül” élet és halál ura, de a kereskedelmet kézben tartó Űrliga és a test tökéletes uralhatóságát lehetővé tevő Bene Gesserit rend akaratának is számottevő ereje van.

Az univerzum lakóinak többsége mind a hierarchiát, mind a hatalmi egyensúlyt magától értetődőnek és szükségesnek tekinti.

Közben pedig szeretik elfelejteni, hogy a függés feltétele egy függőség: az úgynevezett „fűszer” fogyasztása. Csakis ez teszi lehetővé az űrutazást, a kommunikáció és a hatalom fenntartásának egyedüli módját. A fűszer pedig egyetlen helyen lelhető fel az univerzumban: az Arrakis nevű sivatagbolygón, más néven a Dűnén. Egy olyan helyen, amelynek népéről (a fremenekről) mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy uralhatók. Kívülállók jószerével nem is ismerik őket.

Villeneuve nagyon ügyelt arra, hogy ezt a társadalmi szerkezetet a lehető legpontosabban fordítsa le a film nyelvére. A szigorúan szabályozott alá-fölérendeltséget jelzik a nemesi családok számára kialakított monumentális terek, amelyeket emberekből álló kordonok, rácsok vagy akár egész épületkomplexumokat körbevevő pajzsok zárnak el a külvilág elől. Ugyanezt mutatják a csak magas rangúak által viselhető (reprezentációs alkalmakkor kötelezően viselendő) díszruhák, vagy a protokollnak megfelelni kényszerülő apróbb-nagyobb mozdulatok, tisztelgések, bólintások.

A hatalmasok által kialakított katonai egységek szabályos négyszögekbe rendeződnek, vezetőik szó szerint a többiek feje fölé emelkednek;

ha nincs módjuk emelvényre állni, akkor a katonáknak kell térdre ereszkedniük. Nem mellesleg ugyanígy épülnek fel az ipari létesítmények is, amelyek a fűszer kitermeléséhez szükségesek. Az Arrakist évtizedekig markában tartó család, a Harkonnenek megjelenésekor alárendeltjeik leborulnak; a családfő, a hatalmas termetű Vladimir Harkonnen (Stellan Skarsgård) a testét tartó szuszpenzoroknak köszönhetően fel tud emelkedni a levegőbe.

Villeneuve rendezésében az is nagyon jól látszik azonban, hogy ez a társadalmi szerkezet, tűnjön akármilyen szükségesnek, a herberti világban a rosszat képviseli. Fenntartásában szinte kizárólag ellenszenves szereplők vesznek részt: a veszélyes szadista Harkonnen báró és az alattomos áruló IV. Shaddam császár (ebben a filmben még nem jelenik meg, de beszélnek a terveiről). Tőlük még híveiknek, kiszolgálóiknak, sőt saját családtagjaiknak is van okuk tartani. Mihelyt azonban a rokonszenves szereplők környezete kerül a középpontba, mindjárt kiderül, hogy a hierarchia fölülírható, megbontható, sőt egyenrangúvá váló viszonyok álcájául használható.

Leto Atreides herceg (Oscar Isaac) azzal köti magához hívei hűségét, hogy tudják: mindig számíthatnak rá,

hatalmával nem él vissza, sőt a védelmezésükre használja fel azt. Az emberéletet többre tartja rangnál és vagyonnál. Ennek megfelelően az első alkalommal, amikor a filmben reprezentálni látjuk, egyúttal tanúi lehetünk annak is, hogy egyik főembere feleselni mer vele, és ez nemhogy felháborítaná a herceget, hanem még a humorérzékét is csiklandozza. Amikor másik főembere komoly hibát követ el, a hagyományokhoz illő büntetés (kegyvesztés) helyett egy új parancsot kap, hogy kezdje elölről a munkát, hiszen ezt a feladatot nála jobban úgyse tudja elvégezni senki. Az Arrakis lakóit pedig nem lélek nélküli pénzszerzési eszköznek tekinti (mint a Harkonnenek), hanem gondjaira bízott közösségként.

A hatalomhoz való kétféle hozzáállás közötti különbségtételnek a szolgálatában áll a sci-fiktől és fantasyktől megszokott filmes sablon is: hogy

a „rosszak” katonáinak az esetek túlnyomó többségében nincs arcuk,

mert vonásaik egyformák, vagy eltakarja őket a sisak – ezáltal egyetlen gyilkolásra készült gépezetté, homogén masszává válnak. (Egyébként eleve ez a cél a regényben is, amikor kiképzik őket.) Vagyis lelkifurdalás nélkül lemészárolhatók. Ennek ellenében a „jók” katonáin legfeljebb sapka van: rajtuk látszik, hogy emberek, tehát a nézőnek is sokkal könnyebb szurkolni nekik vagy sajnálni őket.

Jól látszik Leto hatalomhoz való viszonya abból is, ahogyan gyermekének anyjával, Jessicával (Rebecca Ferguson) bánik. Őt a rangkülönbség miatt nem veheti feleségül, de minden tekintetben feleségeként kezeli, és ezt várja el egész környezetétől is. Ez egyébként a könyvet nem ismerő nézők számára kissé zavaró is lehet, hiszen már majdnem a film végén járunk,

amikor kimondódik, hogy Jessica nem hercegné, hanem ágyas, és nem kapunk rá magyarázatot, hogy miért.

Pedig egy mondat elegendő lett volna, például valami utalás Jessica homályos származására, vagy a még homályosabb családi érdekekre. Az nem kérdés, hogy a fia, bár házasságon kívül született, teljes értékű örökös. Leto és Jessica nemcsak szeretők: barátok és szövetségesek is, amit a filmben szavaikon kívül apró mozdulataik is mutatnak.

Csak akkor tartják a szabott távolságot, ha kívülállók is látják őket,

de mielőtt kilépnének a próbatételt jelentő nyitott térbe, megszorítják egymás kezét. Leto ugyanekkor kamasz fiára, Paulra (Timothée Chalamet) is hátranéz, aki viszonozza a tekintetét és rámosolyog – íme, egy egyetértő, jó család. Nem tökéletes (megvannak a maga feszültségei és konfliktusai), de az adott körülmények között valószínűleg a legtöbbet hozzák ki lehetőségeikből.

Ahhoz, hogy a fiú alakja kibontakozhasson, fontos előzmény, hogy az apja hozzáállását tanulja el (pl. apja alárendeltjeivel közeli barátságot ápol, a kedvükért a protokollt is szívesen mellőzi). Ennek köszönhetően válik méltó örökösévé, sőt még annál is többé. Különösen sokatmondóra és szépre sikerült az a jelenet, amelyben a herceg kardmestere, Duncan Idaho (Jason Momoa) rátalál az elveszettnek hitt Jessicára és Paulra, és először boldogan megölelik egymást, csak aztán jut a kardmester eszébe, hogy le kell térdelnie.

Ennek a családnak a tagjaira koncentrál leginkább a film,

ők kapják arányaiban a legtöbb játékidőt, ezért az őket alakító három színésztől követel a legtöbbet a szerepük. Isaacnek azt a figurát kell hoznia, aki minden helyzetben önazonos marad, tetőponton és a mélyponton egyaránt, külsőségektől függetlenül. Fergusonnak éppen ellenkezőleg: azt, aki más-más helyzetben másként kell, hogy viselkedjen, hiszen hivatalosan alárendelt szerepben van, gyakorlatilag párjával egyenrangú; ráadásul a történet közben a családját és saját magát ért fenyegetéseknek következtében egyre keményedik. Chalamet dolga a legnehezebb: neki egy testi-lelki átváltozást kell megjelenítenie. Sikerül is.

Valóban Paul Atreides sajátos „messiásságának” megformálásához kellett a legtöbb munka és – merem állítani – a legtöbb bátorság Villeneuve-től. Ez ugyanis nemcsak a korábbi adaptációkkal, hanem

a küldetéses hős szerepének közkeletű felfogásával is szembemegy.

A történet szerint évszázadok óta várják, hogy eljöjjön a „Kwisatz Haderach” (a név jelentése: „az Út lerövidítése”), a messiás, aki képes áthidalni időt és teret. A Bene Gesserit rend ennek érdekében valóságos emberi tenyésztőprogramot folytat, és nem rajtuk múlik, hanem egy spontán ötleten, hogy nem az születik meg, akinek a születését kiszámították. Paulnak ettől függetlenül messiássá kellene válnia. Mind David Lynch 1984-es filmje, mind John Harrison 2000-ben készült minisorozata úgy ábrázolja őt, mint aki készséggel elfogadja a (harcos) messiási szerepet, és felhasználja arra, hogy népvezérré váljon, mert a vezetettek érdeke egybeesik az ő érdekével:

bosszút állni a Harkonneneken, átvenni a hatalmat az Arrakis, a fűszer, ezáltal az egész univerzum fölött.

Ennek megfelelően mind Kyle MacLachlan (1984), mind Alec Newman (2000) megjelenése, testfelépítése, öltözéke, arcjátéka, gesztusai teljesítik a hőssel, harcossal, vezérrel kapcsolatos elvárásokat. Ettől sem a film, sem a sorozat nem lesz jobb vagy rosszabb – az viszont biztos, hogy a regény jóval eredetibb és izgalmasabb koncepcióját egyik sem követi. (Pedig Lynch filmjének elkészültében maga Herbert is közreműködött.)

Azt ugyanis, hogy a regénybeli Paul messiássá váljon, senki nem szeretné kevésbé, mint ő maga. Hiszen éppen különleges képességeinek köszönhetően van tudatában annak, hogy felemelkedésének vérfürdő lesz az ára. Mindent, a kapott hatalmát is arra igyekszik felhasználni, hogy ezt elkerülhesse – és kétségbeesik minden jelre, amely azt mutatja, hogy nem fog sikerülni.

Paul Atreides az önmagával meghasonlott hős,

akire ráadásul túlságosan fiatalon szakad rá ez a roppant küldetés és felelősség. Sem MacLachlan, sem Newman nem tűnik tizenöt évesnek, amennyi Paul a történet kezdetén, Chalamet azonban igen, és véleményem szerint – nyilvánvaló színészi tehetségén kívül – pontosan ezért választották ki őt a szerepre.

A hőstől elvárt testi adottságai látványosan hiányoznak: viszonylag magas ugyan, de nagyon sovány, akár egy növésben levő kamasz. Azt, hogy a neki szánt szerep nyomasztóan túlnövi, a film minden eszközzel ki is emeli. Először is

környezetének legtöbb tagja magasabb nála.

Idaho kétszer is megjegyzést tesz a megjelenésére: egyszer az izmait hiányolja, egyszer pedig örömmel nyugtázza, hogy Paul nőtt, mióta nem látta. Másodszor félmeztelenül alszik, ilyenkor nincs, ami takarja az alkatát; a fekete egyenruhát pedig, amelyben a nyilvánosság előtt megjelenik, úgy szabták, hogy még vékonyabbnak mutassa. Ráadásul többször látjuk „leckét csinálni”. Filmkönyvből tanul az Arrakisról (ebből tudhatja meg a néző is a számára szükséges háttérinformációkat). Az anyja a reggelizőasztalnál vizsgáztatja. Az egyik nevelője azért kényszeríti vívógyakorlatra, mert a tanítványának éppen semmi kedve hozzá. (Itt egyébként látszik, hogy a vékony testben erő és kitartás rejlik.)

Az apja magával hívja a temetőbe, hogy tudatosítsa benne, ő a család jövője.

(Ő legalább tekintettel van arra is, hogy ekkora teher sok egy tizenöt évesnek.) Ez a sok, erőt meghaladó feladat nem öncélú: mindenki tudja, hogy komoly veszélynek teszik ki magukat, ha az Arrakisra mennek, és mindenkinek elemi érdeke, hogy éppen a gyereket minél körültekintőbben felkészítsék arra, ami vár rá.

Neveltetése lehetővé is teszi, hogy felnőjön a feladatához. (Nem is véletlen, hogy a film második felében olyan öltözéket kap, amely már megtermettebbnek mutatja.) Ez azonban nem ember mivoltának kiteljesítése, mint más adaptációkban, ellenkezőleg: annak elvesztése.

Képességeinek kibontakozása ébreszti rá, hogy egy tenyésztőprogram és egy ötletszerű kísérlet eredményeként született,

és hogy a megkérdezése nélkül döntöttek a sorsáról. Többek között a saját anyja, bármennyire is szereti. Ezért nevezi magát torzszülöttnek, szörnyetegnek. (Angol nyelven freak. Itt jegyzem meg, hogy, bár a szövegkönyv magyar nyelvű változatát általában véve rendben levőnek találtam, ennek a szónak „őrült”-ként való fordítása komoly hiba.) Szellemi ereje egyébként már korábban nyilvánvaló – ennek kiemelésére is alkalmas lehet a testi adottságok hiánya. Nemcsak abból látszik, hogy látomásai vannak, hanem abból is, hogy ítéleteiben érettebb a koránál.

Nem száll a fejébe az, hogy már az Arrakisra érkezésekor messiásként emlegetik.

Magától rájön, hogy ez csak a Bene Gesserit helyi tanításainak eredménye: az emberek azt látják, amit láttatnak velük.

Nagyon bízom benne, hogy az adaptáció második, 2023-ra várható részére is sikerül megtartani, továbbfejleszteni ezt a koncepciót. Nyílt és rejtett utalások több helyen is szerepelnek erre a jelenlegi filmben.

Érdemes például odafigyelni azokra a jelenetekre, amelyekben felbukkan a sivatagi ugróegér:

apró, komikus, kedves állat, látnivalóan nagy túlélő. Ennek még jelentősége lesz. Egyébként sokkal hamarabb sor kerül a megjelenésére, mint a regényben, és ezt helyes megoldásnak is tartom. Azt is jól eltalálták, hogy Paul látomásait feszültségnövelő eszközként használják. Ezek a látomások ugyanis rendre előrevetítik saját és mások halálát, de ő maga is a nézővel együtt tapasztalja meg, hogy ezek nem abszolút érvényűek, hogy a jövő képlékeny.

Paulnak és családjának története mellett sajnos más személyes drámák háttérbe szorulnak. Azokat a szereplőket is, akiknek a regény viszonylagos összetettséget ad, az adaptáció csak egy-két vonással ábrázolja. Számomra a legfájdalmasabb Yueh doktor (Chen Chang) dilemmájának és ellentmondásos diadalának eltüntetése. Nem sok játékidőt vett volna el a kifejtés, néhány mondatnál többe nem került volna. Igaz, cserébe Liet-Kynes (Sharon Duncan-Brewster) kap lehetőséget arra, hogy a cselekmény fontos fordulópontján a könyvbeli kiszolgáltatottsága hősiességgé váljon. Kimarad Gurney Halleck (Josh Brolin) humora és művészete – éppen csak megemlítődik, hogy énekelni is tud –, viszont folyamatosan érzékelhető komor múltja és bosszúvágya. Ami pedig számomra a legmeglepőbb: míg

Paul ábrázolásában a jelenlegi film pontosabban követi a regényt, mint a korábbi adaptációk,

Vladimir Harkonnen alakja jócskán átalakult. Gurney-hez hasonlóan elveszítette komikus oldalát, pedig az nem áll ellentmondásban veszélyességével, sőt még visszataszítóbbá teszi. Nem mintha kifogásom volna Skarsgård alakítása ellen. Az ő rendkívül ijesztő Harkonnen bárója még azt is képes elfeledtetni a nézővel, hogy kövérsége és lebegése tulajdonképpen egy léggömbhöz teszi hasonlóvá, ami mutatja, milyen könnyen elveszíthetné a hatalmát. Az már inkább kifogásolható, hogy két unokaöccse közül csak egy, Rabban (Dave Bautista) került bele a filmbe. Igaz, a másiknak később lesz csak szerepe.

Ami a szereplőválogatást illeti, feltétlenül meg kell említenem egy nagyon jelentős különbséget a korábbi adaptációkhoz képest: nem kizárólag fehér színészek kaptak szerepet a filmben. Ez természetesen annak is az eredménye, hogy időközben megváltoztak az elvárások; de éppen a Dűne esetében ezt minden tekintetben indokoltnak is látom.

A fremenek sivatagbolygón élnek – az a logikus, hogy sötét bőrük legyen.

Dr. Yueh-nek már a neve is mutatja kínai származását. Oscar Isaac pedig azért is kiváló választás Leto Atreides szerepére, mert latin-amerikai származású lévén könnyen adhattak neki „görögös” megjelenést. A leglátványosabb váltás – bőrszíntől függetlenül – Kynes doktor, az ökológus (planetológus) esetében történt, aki a regényben férfi, a filmben nő. A csere azonban csak az első pillanatban lehet meglepő. Tudósi/ítélethozói szerepét nőneműként is maradéktalanul betölti.

Az irodalmi szöveg látomásosságát, szürrealitását Lynch adaptációjánál jobban nehezen lehetett volna visszaadni, különösen azért, mert ő John Schoenherrnek, a regény ihletett illusztrátorának festményeit keltette életre. Villeneuve adaptációja jóval realisztikusabb, „földközelibb”. Ezt a hatást érdekes módon többek között azzal kelti, hogy

a táj és a tárgyak körvonalai gyakran elbizonytalanodnak,

hiszen a sivatagban a legkisebb széltől is porfelhő (az Arrakison fűszerfelhő) támad. Ennek természetesen jelképi jelentősége is lehet. Mutathatja például azt, hogy a szereplőknek sem mindig könnyű tisztán látni a helyzetüket. Érdemes odafigyelni arra a jelenetre, amelyben Paul és Jessica a ködben beszélgetnek, egymástól távol, és egymás arcát elmosódottan érzékelik. Az is nagyon jellegzetes, hogy a fremenek szó szerint egyek a sivataggal: többször is váratlanul, a homok alól bukkannak fel. (Ez a minisorozatban is így történik, a 2021-es film megoldásai ebben az esetben is sokkal realisztikusabbak.) Csak a film vége felé tűnnek fel élesebb körvonalú, egyúttal a kézzelfoghatótól eltávolodó látomásos tájak. A homokférgek ábrázolásában Villeneuve filmje szintén eltávolodik Schoenherrtől; ezek a férgek leginkább gigantikus ingolákra emlékeztetnek, márpedig éppen eléggé ijesztőek azok is. Lynch példáját követi viszont abban, hogy

az épített környezetet – a minisorozattól eltérően – nem egyértelműen futurisztikusnak ábrázolja,

hanem az ősi és a futurisztikus keverékének. Teljesen jól illik ez abba a közegbe, amelyben egy egész nép burnuszban jár és high-tech cirkoruhát visel alatta, valamint olyan sátorban lakik, amely a verejtéket is iható vízzé alakítja. (Az anyagcsere kérdését a film nem bolygatja.) Azt pedig objektíve is, szubjektíve is ki kell jelentenem: ornithoptert ennél tökéletesebben felépíteni nem lehet.

A regény többek között nyelvi megoldásainak köszönhetően is vált klasszikussá. Ebből a szövegkönyv sajnos nagyon keveset őriz meg. Jó részét nem is tudja – a film egyszerűen más médium, ezt tudomásul kell venni. A probléma abból ered, hogyha a valóban erőteljes és hatásos képi világra koncentrálnak, és kevés szóval akarnak sokat mondani, akkor mindig

megvan a veszélye annak, hogy a szavak nem mélységet kapnak, hanem ellaposodnak, közhelyessé válnak.

Ezt a színészi játék ellensúlyozhatja, de talán nem kellene még ezt a terhet is rájuk tenni. Ha pedig már kitértem a szavak erejére, nem hagyhatom szó nélkül azt sem, ahogyan a film a Bene Gesserit által használt Hangot megjeleníti – azaz a szavak kimondásának azt a módját, amely a szót azonnal cselekedetre váltja. Sajnos Villeneuve sem szabadul attól a koncepciótól, amely a korábbi adaptációkra jellemző volt: hogy gépi erejűvé erősítse az emberi hangot. Jó ötletnek tartom viszont azt, hogy a hatáshoz helyenként hozzáteszi a látványt is. Egyrészt a színész arcán lehet látni a különbséget a hétköznapi beszédhez képest, másrészt egy-egy villanásra látjuk azt is, milyen cselekedetre utasítja az egyik szereplő a másikat, függetlenül attól, hogy végül a másik teljesíti-e a parancsot.

Eltérően a két korábbi adaptációtól, narrátor nincs.

(A film elején hallunk ugyan egy testetlennek tűnő hangot, de hamar egyértelművé válik, hogy az Paul látomásában beszél.) Nem is hiányzik. Irulan hercegnő ugyanis, akitől a regény fejezeteinek mottói származnak, valójában nem narrátor. Azt mutatja meg, hogy az előttünk zajló eseményekből hogyan lesz később történelem és mítosz. Azoknak a nézőpontját képviseli, akik hősnek akarják látni Pault. Sokszor elég erős is a kontraszt Irulan szavai és a voltaképpeni események között. Ilyenkor a múlt is képlékennyé válik, nemcsak a jövő, és sajnos hamisíthatónak is bizonyul. Kérdés, ez belekerül-e majd a második Dűne-filmbe.

Egy küldetés és annak terhe; a hősi szerep megtagadása és kényszere; a hierarchia és annak lebontása; a kimondott szó és a látomás megvalósíthatósága. Csak néhány probléma azok közül, amelyek Frank Herbert regényét ma is aktuálissá teszik. Úgy gondolom, Denis Villeneuve-nek és csapatának nagyon sok mindent sikerült lefordítania a film nyelvére. A 2021-es Dűne emlékezetes alkotás marad. Hasonlóan színvonalas folytatásban reménykedhetünk.

Dűne (Dune). 2021. Rendezte: Denis Villeneuve. Írta: Frank Herbert regénye alapján Jon Spaihts, Eric Roth és Denis Villeneuve. Szereplők: Timothée Chalamet, Rebecca Ferguson, Oscar Isaac, Stellan Skarsgård, Josh Brolin, Charlotte Rampling, Javier Bardem, Dave Bautista, Zendaya, Jason Momoa. Forgalmazza: InterCom

A Dűne a Magyar Filmadatbázison.