Távoli tájak

Velencei naplónk második részében is izgalmas művekről számolunk be. Többek között láttuk Denis Villeneuve nagyszabású Dűne-adaptációját és Paolo Sorrentino új filmjét is.

Az idei Velencei Filmfesztivál első napjai változatos karakterű mozgóképeket tartogattak: gigantikus hollywoodi blockbustertől csendes és kifinomult olasz kísérleti filmen keresztül a román új hullámra emlékeztető szerzői krimin át Maggie Gyllenhaal emlékezetes rendezői bemutatkozásáig, valamint Paolo Sorrentino személyes hangvételű felnövéstörténetéig terjedt a kínálat.

Csoda (Miracol)

A román új hullám jobb pillanatait idézi Bogdan George Apetri szerzői bűnfilmje, melynek operatőri feladatait a 4 hónap, 3 hét, 2 nap-ot, illetve a Lăzărescu úr halálát is jegyző Oleg Mutu látta el. Apetri tavalyi művész krimijéhez, az Azonosítatlanhoz (Neidentificat) hasonlóan több oldalról vizsgálja a bűn lélektanát.

A történet egy fiatal apácanövendék, Cristina abortusza körül bonyolódik,

így már a szüzsé első felében képbe kerül az ortodox egyház kritikája, majd egy ügyes nézőpontváltással a román igazságszolgáltatás és a rendőrség ellentmondásos módszereire, illetve áttételes bírálatára helyeződik a hangsúly.

A Csoda kifejezetten pesszimista hangvételű mű, mely időközönként a sokkolástól sem riad vissza, például a hatásosan megkomponált vágatlan erőszakjelenet esetében.

Apetri a film végére teret enged a mágikus realizmusnak,

sőt, az eseményekhez több ponton kötődő, megkérdőjelezhető eszközökkel dolgozó rendőrfőnök fantáziájába is betekintést enged, megtörve az addigi egyenes vonalú történetvezetést. Bár a Csoda nehezen indul be és főleg a Cristina első autóútja alatt zajló hosszú beszélgetés lehetne feszesebben szerkesztett, a krimielemeknek és a társadalomkritikai élnek hála a végére egész szépen összeáll a film, a nézői türelmet pedig megrázó befejezéssel hálálja meg a rendező.

Az elveszett lány (The Lost Daughter)

Maggie Gyllenhaal nagyjátékfilmes rendezői bemutatkozásának középpontjában az anyaság áll. A görög üdülőtelepülések sajátos hangulatát megragadó, pazar képekkel operáló The Lost Daughter

főhőse a középkorú egyetemi professzor, Leda (Olivia Colman), aki egyedül nyaral Görögországban.

Magányos vakációja alatt egy furcsa társasággal kerül összetűzésbe, aztán összebarátkozik az egyik fiatal anyukával, Ninával (Dakota Johnson), aki saját fiatalkorára emlékezteti a professzor asszonyt. Leda a görög élmények hatására visszaemlékszik saját anyaságára, így a filmet onnantól kezdve párhuzamosan szerkesztik az alkotók, megmutatva, milyen hibákat vétett fiatal szülőként a hősnő.

Gyllenhaal egy kellemesen melankolikus, mégis kifejezetten mélyre merészkedő filmet készített, melyben jó ritmusban váltják egymást a flashbackek és a jelenben játszódó jelenetek. Ráadásul nemcsak Olivia Colman remekel a főszerepben, de a fiatalkori énjét játszó Jessie Buckley is, így

a két fő szál nemcsak izgalmas, hanem jól ki is egészíti egymást.

A casting egyébként is dicséretet érdemel, teljesen hihető, hogy Buckley a fiatal Ledát játssza, szépen rímelnek egymásra a gesztusaik és a hanglejtésük is. A The Lost Daughter annak ellenére is működik, hogy a szimbolikája finoman szólva sem kifinomult és néha egyes konfliktusok is bicegve bontakoznak ki. Soha rosszabb első filmet.

Il Buco

Mindig öröm olyan rejtett kincsekre bukkanni a Pedro Almodóvar, Pablo Larraín és Paolo Sorrentino uralta velencei versenyprogramban, mint

Michelangelo Frammartino meditatív kísérleti filmje,

mely egy barlangász alakulat munkáját mutatja be az 1960-as évek Olaszországában. A dél-olasz vidékre tévedő kutatók mindennapjait dokumentarista precizitással, mégis szuggesztív, költői képekben mutatja meg a rendező. Az Il Buco remek ritmusú alkotás, szöveget és kameramozgásokat alig használ a direktor, mégis egészen könnyű ráhangolódni.

A sztori másik pillérét egy idős olasz pásztor haldoklása adja: a tradicionális, melankolikus nomád életmódot és annak csendes mulandóságát a barlangászok folyamatos veszélynek kitett, technikai eszközökkel és változó körülmények között végzett munkája ellenpontozza.

Frammartino a ’60-as évek olasz gazdasági konjunktúrájára is reagál

ezzel az ellentétpárral: a gyorsan fejlődésnek induló gazdaság és az ezzel járó iparosodás szép lassan felváltja a régimódi, gazdálkodó életmódot, melyet a halálos ágyán fekvő pásztor szimbolizál. Különös, gyönyörűen fényképezett kísérleti film lett az Il Buco, mely a maga visszafogottságával sokat átad abból, milyen lehetett az élet Olaszországban az 1960-as években.

Az Isten keze (È stata la mano di Dio)

Paolo Sorrentino nemzeti hősként tért vissza az idei Velencei Filmfesztiválra, személyes traumáján és élményanyagán alapuló, nosztalgikus coming-of-age sztoriját óriási érdeklődés és nézői szeretet övezte. A Netflixnek gyártott Az Isten keze a személyes vonatkozásokon túl amiatt érdekes, mert

a film formanyelve a főszereplő Fabietto (Filippo Scotti) lelki átalakulásával párhuzamosan változik meg.

A mágikus realizmusra hajazó nyitány után furcsa szögekből felvett, ritmusosan vágott humoros jelenetekkel és a családi eseményekre jellemző hosszú eszmefuttatásokkal, röhögésekkel, szívatásokkal operáló harsány olasz vígjátékként folytatódik. Aztán a történet fordulópontját jelentő tragédiát követően egyre szikárabbá, melankolikusabbá válik a hangvétel és a tálalás is.

Sorrentino biztos kézzel vezeti végig filmjét ezen a transzformáción, miközben kokettál a nosztalgikus hangulattal és számtalan popkulturális, valamint mozgóképes referenciát felvonultat.

Fontos hivatkozási pontként működik a történetben Franco Zeffirelli,

míg a főként Olaszországban ismert szerzői filmes, Antonio Capuano mentorkarakterként fel is bukkan az egyik jelenetben (igaz, sajnos nem a ma is aktív rendező játssza saját magát). A legfontosabb azonban Diego Maradona, akit nemcsak hogy gyakran emlegetnek a Napoli-drukker szereplők, de a film címe is hozzá kötődik. Az Isten keze egy magabiztos rendező személyes és szórakoztató munkája, mely a Netflixre december 15-én érkezik majd.

Dűne (Dune)

A fesztivál első napjaiban a legnagyobb felhajtást Denis Villeneuve nagyszabású sci-fi adaptációja keltette. Nem véletlen, hiszen a részben Magyarországon, hazai szakemberek részvételével forgatott Dűnét már jó előre a műfaj úttörőjeként kezelte a közvélemény, és sokan biztosra vették, hogy az Érkezés és a Szárnyas fejvadász 2049 rendezője remekművet alkotott. Óriási tehát a felhajtás a film körül, ennek pedig, ahogy az ilyenkor általában lenni szokott, Villeneuve sem tudott (bár talán nem is akart) maradéktalanul megfelelni.

A Dűne rendkívüli szakértelemmel összerakott, csúcskategóriás látványfilm,

szórakoztató audiovizuális kavalkád, azonban ennél semmivel sem több. Más kérdés, hogy már önmagában az komoly eredménynek számít, hogy Villeneuve egy működőképes adaptációt tudott készíteni abból az alapanyagból, amibe előtte David Lynch vagy Alejandro Jodorowsky is belebukott.

Frank Herbert szerteágazó sci-fi univerzumát nagy kihívás mozgóképre fordítani, az alkotók pedig logikus biztonsági megoldáshoz folyamodtak, aminek következtében a Dűne egy két és fél órás prológus lett, ám nem feltétlenül a szó negatív értelmében. Villeneuve magabiztosan és céltudatosan fekteti le a Herbert által alkotott világ alapjait és szabályrendszerét, a film mégsem válik vontatottá vagy szájbarágóssá. A hosszú expozíciót sok akcióval, pörgős párbeszédekkel és lendületes, feszes szekvenciákkal tarkítja a rendező, miközben

a figurák közötti viszonyrendszer is elegendő teret kap.

Más kérdés, hogy azok az extra rétegek – például a filozófiai vagy nyelvészeti vonatkozások – amelyek Villeneuve korábbi sci-fijeit jellemezték, ezúttal hiányoznak. Ez a film tényleg egy utazás kezdete, és az út következő állomásai tartogathatnak még az említett művekhez hasonló mélységeket. Nagy vászonra való élmény a Dűne, azonban egy pillanatig sem szabad 2001: Űrodüsszeiát vagy épp A Gyűrűk Ura: A Gyűrű Szövetségét várni tőle. Az alapok mindenesetre ígéretesek, így minden adott egy nagy ívű sci-fi eposzfolyamhoz. A film október 21-én érkezik a hazai mozikba.

78. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál, 1-4. nap, Velence, 2021. szeptember 1-4.