Az ír Sally Rooney megnyerte a Costa-díjat, valamint a Booker listájára is felkerült. Első két könyvéből sorozat készül, harmadik regénye pedig egy hét alatt bestsellerré vált. A Rooney-jelenségről magyar fordítójával, Dudik Annamária Évával beszélgettünk, de szóba került a milleniál-generáció tapasztalatainak magyarra fordíthatósága, a szexjelenetek nyelvezete, valamint az érzelmeik kifejezése helyett a bronzkorról elrugaszkodott eszmefuttatásokba menekülő női karakterek is.
KULTer.hu: Mikor találkoztál Sally Rooney munkásságával? Mikor kértek fel fordítójának? Melyik a kedvenced a három regénye közül?
A Normális embereket nagyon szerettem. A Baráti beszélgetések kavart fel a legjobban a fordítás közben. A Hová lettél, szép világban egy tízessel közelebbiek hozzám a szereplők, ebből a szempontból közelebb áll hozzám a kötet, így ezt mondom kedvencnek. Ráadásul ennek fordításakor már ismertem a stílust. Amikor először olvastam Rooneytól, meg kellett szoknom, hogy szikárak, lecsupaszítottak a szövegei.
Ha elolvasok egy mondatot, egy novellát kell mögé látnom – ebben a könyvben ez már magától ment.
Nem ismertem Sally Rooney-t, mielőtt a 21. Század Kiadó szerkesztője, Berta Ádám a figyelmembe nem ajánlotta. Átküldött egy könyvet azzal, hogy szeretnék kiadni. Akkor még egyáltalán nem jelent meg, tehát ez a nagy hájp előtt volt. Én speciel nem sejtettem, hogy ebből nagy siker lesz, nyilván a kiadó meg a szerkesztő már akkor látta, hogy ez olyan anyag, ezek olyan könyvek. A Conversation with Friendst láttam először, ami a szerző első regénye. Magyarul másodikként jelent meg, ugyanis amikor Rooney második regénye, a Normális emberek az angol könyvesboltokba került, és hatalmas siker lett, úgy döntött a kiadó, hogy először azt adja ki.
KULTer.hu: Nem volt kérdéses, hogy elvállalod?
Egy műfordítói pályán vannak könyvek, amelyeket szeretünk fordítani, de vannak olyanok is, amelyeket elvállalunk és megcsinálunk. Ez egy „jajj, de szeretem” munka volt.
KULTer.hu.: Rooney az az író, akivel együtt idősödnek a szereplői?
Azt nyilatkozta, hogy arról ír, amit ismer. Nem véletlen, hogy az első regényei középiskolákban meg egyetemeken játszódtak, és hogy a Hová lettél, szép világban harminc évesek a szereplők. Ha ebből indulok ki, akkor a kérdésedre igen a válasz. Érdekes hozzáállás ez egyébként az író részéről az irodalomhoz. Egyfajta trendnek is mondható, hogy nehéz kigyomlálni az önéletrajzi elemeket egy fikcióból. Miközben egy nagyon visszahúzódó íróról van szó. Nem vállal interjúkat, nincsenek közszereplései, közben mégis kiteszi önmagát ország-világ elé.
Azzal, hogy nyersen vállalja, hogy a saját életéből merít, elbizonytalanítja a határokat, hogy az „arról ír, amit ismer” mettől meddig tart.
Addig, hogy milyen az ír gimnázium? Addig, hogy milyen kiváló tanulónak lenni a Trinity College-ban? Tudjuk az életrajzából, hogy maga is állami ösztöndíjas volt, és vitaversenyeket nyert a szereplőihez hasonlóan. Én, mint olvasó, gondolkodhatok-e ezen egyáltalán anélkül, hogy az bulvárvájkálás lenne?
KULTer.hu: Ez összefüggésbe léptethető a Hová lettél, szép világban az író és közönsége kapcsolatáról megfogalmazott állításokkal?
Tetszik ez a játék, hogy van egy közönségtől elzárkózó író, aki ír egy közönségtől elzárkózó íróról, aki nagy társadalmi problémákról gondolkodik a regényeiben. Sally Rooney, amikor nagy ritkán megnyilatkozik, akkor ilyesmikről beszél. Nekem, mint olvasónak, el kell hinnem, hogy Alice fiktív személyiség, és hogy Alice beszél.
KULTer.hu: A lecsupaszított stílusa hogyan tud megszólalni magyarul? Könnyen ráéreztél a szerző nyelvére?
Nemcsak a magyar szószátyár nyelv, én is szószátyár ember vagyok. Mindhárom könyv első pár fejezetét lefordítottam-kidobtam, lefordítottam-kidobtam. És egyszer csak megvolt.
Sally Rooney annyira kevés szóval ír le helyzeteket, hogy azokat nagyon pontosan kell megtalálnom.
Ha négy szóban kell leírnom egy délután egész történetét, akkor azt a négy szót a szerzőhöz hasonlóan gondosan kell megválasztanom. Másrészt a párbeszédeket nem jelöli, emiatt angolul is nehéz olvasni. Megküzdöttünk egymással.
KULTer.hu: A Normális emberekben Marianne és Connell fejezeteiben a másik főszereplőt sokszor csak az „ő” jelöli, a „he” vagy a „she” magyar megfelelőjeként. Ebből milyen fordítói kihívás fakadt, és mennyire volt egyértelmű a megoldás?
Így jártunk, hogy nekünk nemsemleges nyelvünk van, és ezért magyarul ezek az esetek mindig nehezek.
Arra törekedtem, hogy ne legyen nehezebb magyarul megérteni, mint angolul.
Angolul is nehéz, emlékszem, amikor elkezdtem olvasni, csak egy idő után vált világossá előttem, hogy a két főszereplő nézőpontja váltakozik. Emlékszem az aha-élményre, hogy megint Marianne-ét, megint Connellét látom. Angolul legalább a nemét tudjuk egy-egy fejezet főszereplőjének, ezért a fordításban a „lány” és a „fiú” elég sokszor szerepel elbeszélői utalásként. Utána már maradhat az „ő” meg „a másik”. Sok minden szóba jött, a nevek használatát semmiképpen nem akartam, mert azt gondoltam, hogy nem véletlenül nincsenek benne nevek. Ez az a játéka a nyelvnek, ami magyarul nagyon erőltetetten hangzik, ha megpróbálom egyértelműen visszaadni. Elejtett félmondatokkal, „másik”-okkal a figyelmes olvasónak leesik, hogy éppen kinek a nézőpontjából is látunk.
A Hová lettél, szép világban is vannak olyan melléktörténetek, amelyek azzal játszanak, hogy nem árulják el a szereplőik nemét.
Ha angolul olvasom, akkor a harmadik mondat után már elkezd motoszkálni a fejemben, hogy „jó, de kiről van szó”. Kapok belőle még fél oldalt, és a végén egy diszkrét „she” vagy „he” megfejti a történetet. Magyarul ebből a feszültségből semmi nem jön át. Észre sem vesszük, hogy játszik velünk a szerző.
Olvasói szempontból ezek munkás regények, nem az, amit két koktél után olvasgatunk a Balaton-parton a tűző napon. Nem gondoltam, hogy meg kellene könnyítenem az olvasó dolgát. Arra törekedtem, hogy nehezebbé ne tegyem.
KULTer.hu: A korai kritikák pont azt emelték ki, hogy a szórakoztató irodalom határán állnak Rooney regényei, és erre maguk a regények is reflektálnak.
Emlékszem, amikor először olvastam a Baráti beszélgetéseket, amit 23 évesen írt, és aminek a főszereplői is nagyon fiatalok. Egyes részleteken elkezdtem ciccegni, hogy „jaj, hagyjuk már, totál hiteltelen, 22 éves ember nem gondolkodik így”! Aztán rájöttem, hogy ugyanolyan fiatal írta. Tehát gondolkodik így.
Mind a három regényben van egy-egy szaftos történet, ugyanakkor mögötte érett problémafelvetések,
amiknek nagyon jó szemmel ragadja ki a megjelenítendő pontjait. Például a családi erőszakról nem ír egy mellékszálat sem, csak fel-felvillantja a témát két regényében. Az életben is ennyit látunk belőle. Számomra ez választja el a könnyű nyári és young adult kötetektől, hogy ha akarom, ezeket a felvillanó problémafelvetéseket megláthatom. Persze, lehet az előbbi műfajok prekoncepcióinak megfelelően olvasni. Megint csak mint az életben – a távolabbi barátaink életéről tudunk bizonyos dolgokat. Látjuk, hogy fáradtak, elmondják, hogy szar napjuk volt, mert összevesztek az anyjukkal. Összerakhatjuk magunkban a történetet, vagy akár utánamehetünk, de az esetek többségében inkább azt gondoljuk, „mi közöm hozzá, zárt ajtók mögött csinálják.” Ezt érzem Rooney regényeiben: ha akarom, visszalapozok, rákérdezek, utánamegyek a félmondatnak, amely lehet, hogy összefügg egy húsz oldallal korábbi másik félmondattal.
KULTer.hu: A harmadik szöveg kívülálló elbeszélői nézőpontja még nagyobb kihívást jelentett?
Ezek a szövegek nagy érzelmeket mozgattak meg, nehéz volt őket úgy papírra raknom, hogy ne csorduljon rá az érzelem a szövegre.
Emellett azért volt érdekes munka, mert a harmadik könyv a világpremierrel egy időben jelent meg.
Nyilván először egy kéziratot kaptam, azzal kezdtem el dolgozni. Aztán kaptam javításokat és még javításokat, amiket átvezettem. Nem volt egyébként sok. Így láthattam, hogy egészen a kötőszavakig bezárólag mennyi minden van, amin még a 86. átírt változatban is gondolkodik. Hogy „and” vagy „then” legyen, hogy annak a vesszőnek vagy pontosan annak a szinonimának hol kell lennie. Akkor is, ha az szóismétlés a bekezdésen belül másodszor, akkor ott volt a megjegyzés, hogy nem véletlenül.
KULTer.hu: Minden második fejezet viszont belső nézőpontú levél, tele antikapitalista színezettel megfogalmazott, társadalmi problémákról szóló gondolatmenettel. Ezek mennyire szervesülnek?
Mindhárom regényében okosak a szereplők – ezt tudjuk róluk, de megnyilvánulni ritkán látjuk. A szerelemben meg aztán olyan butaságokat csinálnak! A Baráti beszélgetések Bobbijának eszmefuttatásai az újabb kötet leveleinek az előfutára.
A legutóbbi könyvben éreztem először, hogy igazán csillognak ezek az elmék, érvelnek, reagálnak egymásra.
Ez független attól, hogy milyen elveket vallanak. Lehet velük vitatkozni, viszont tagadhatatlanul emelkedett stílusban megfogalmazott, alátámasztott gondolataik vannak. Végre! Ez a két nő itt éli ki magát, ebben lubickol. Persze a barátságuk terhelt, a sok „okoskodással” elfojtják a felszín alatt folyó érzelmeket, melyek a regény végén ki is buknak. Egyszerűbb a minószi kultúra összeomlásáról értekezni, mint megírni, hogy „helló, hiányzol”. Vagy könnyebb az ökoszocialista nézeteket kifejteni, ami a komfortzónán belül van, mint megkérdezni, „miért nem jössz el hozzám már hónapok óta, amikor csak fel kell ülni a vonatra”. És ezért szerves részei ezek is a cselekménynek. Ezzel a klasszikus levélregény műfaji kódjai is érvényesülnek, megjelennek például a chat-beszélgetések is. Utóbbi 21. századi levélregénynek is tekinthető, hát hányszor csak az üzenetekből bomlik ki egy jelenet?
KULTer.hu: Mennyire angolszász a milleniál-jelenség, hogyan működik a magyar olvasónál? Egy mellékszereplő közösségimédia-profilján például a „helyi szomorú fiú” szerepel.
Sok elemet, ha benne hagyok angolul, akkor leszűkítem a befogadó közeget, ha lefordítom magyarra, akkor viszont nem hiteles. Sok apróságon elgondolkodtam. Például nincs megjelölve az alkalmazás neve, csak „valamelyik csevegő app”, amit jellemez „a mozgó három pont”. Hát innentől kezdve vajon melyik lehet? Egyszer megjelenik egy nagyon appspecifikus kiírás, a „type a message”. Átváltottam magyarra a saját telefonomon, és megnéztem, hogy mit ír ki. Azt írjam, amit a magyar lokalizáció, hogy mindenki be tudja azonosítani? Vagy maszatolunk, és szándékosan nem adjuk meg, melyik? Hiszen angolul 25 éves kor alatt mindenki tudja, melyikről van szó. A „local sadboy”-t és az összes „like”-ot, „lol”-t, a csetes rövidítéseket ismerik. Utóbbiakat érdekes módon kevésbé használja Rooney, csak ékezetek hiányoznak az üzenetekben, meg helyesírási hibáik vannak. A „szomorú fiú” mellett azért döntöttem, mert 25 év felettieknek nem teljesen világos angolul sem.
Lábjegyzetet ez a szöveg nem bír el.
Az appról pedig tartottam egy apró közvélemény-kutatást: felolvastam pár embernek, és megkérdeztem, melyik app. Mivel ötből öt eltalálta, a pontos magyarított mondatot használtam, nem baj, ha az olvasók közül is ötből öt eltalálja az alapján, hogy „írja be az üzenetet”.
KULTer.hu: Az volt az elv, hogy amit csak lehet, magyaríts?
A cidert azért fordítottam le, mert az itthon kapható márkának köze sincsen a Brit-szigeteken, az ír kocsmában csapolthoz, ami erősebb és keserű is lehet. Nagy ciderrajongó vagyok, nagyon rosszul esik, hogy ezt az édes löttyöt mi annak hívjuk. Ha almabort írok, azt inkább értjük alkoholnak.
Az elv az volt, hogy azt magyarítom, ami egészen más Írországban, mint Magyarországon.
Amikor magyarul olvassuk, az közelebb legyen az eredeti szóhoz, mint ahogyan az angol szó jelentésmódosulással, -szűküléssel, mellékjelentésekkel meghonosodott a magyar nyelvben.
KULTer.hu: Mennyire írek ezek a könyvek?
Vannak jellegzetesen ír elemei a történeteinek, például van bennük néhány nagyon nehezen fordítható ír kifejezés. Az iskolarendszer, az osztályok számozása, ha azt mondja, hogy hatodikos, akkor itt gőzünk sincsen, hogy hány évesre utal. Úgy döntöttünk, nem magyarázzuk el az ír iskolarendszert az olvasónak, át is váltottuk életkorra Felix nagy vallomásában. A konkrét ír elemek mellett ugyanakkor univerzális problémákról szól a könyv, nyugat-európaiságon kívül más nincs, a „nyugat” akár nem is kell elé. A lakhatási nehézségek, a bölcsészmunka alulfizetettsége, a mentális problémák elhallgatása, a női egészségügyi gondok tabusítása… ezek nem ír tematikák.
KULTer.hu: Az ír tájnyelvekkel is dolgoznod kellett?
Egyáltalán nem, homogén a nyelvezete, legfeljebb onnan tudjuk, hogy vaskos tájszólással beszél egy szereplő, mert mondják róla. A három könyvben még az ír ékezeteket sem teszik ki.
KULTer.hu: A szexjelenetek nyelvezetét milyen volt magyarra átültetni?
Nagyon szépen ír a szexről, sok ágyjelenet van. Elegánsan kezeli, szerintem a Normális emberekben a legszebb, ahogy a két nagyon fiatal egymásra talál, ahogy tanulják egymást. Ez is csak félmondatokkal, szavakkal van érzékeltetve, nem vulgárisan. Vannak vulgáris szavak benne, de az egészet nem teszi azzá.
A fordításban is próbáltam nem kerülni szavakat.
A Hová lettél, szép világban Alice-nek meg is jegyzik, hogy milyen pikáns történeteket ír, és nem is érti, hogy miről beszélnek. El tudom képzelni, hogy sokakban így él. Persze, hogy sok az ágyjelenet benne, hát tizenhat és harminc között vannak a szereplők.
KULTer.hu: Mi a fordítói álommunkád?
Világéletemben szerettem volna Toni Morrisont fordítani, aki a legkedvesebb íróm egyetemista korom óta. Ő nagyon költői. Emellett szeretem a kortárs regényeknek ezt a szikár nyelvezetű vonulatát is. Amikor egy mondatot sem érzek fölöslegesnek, ezt szeretem olvasni és fordítani is.
A borítófotót Tasnádi Zoltán készítette.
