A Petőfi Irodalmi Múzeumban jelenleg is látható KÉT PORTRÉ – Mészöly–Pilinszky 100 a címben említett 20. századi szerzők élettörténetére helyezi a hangsúlyt; a Műcsarnokban Pilinszky János fényképeiből látható válogatás; az esztergomi Rondella Galériában pedig pár napja nyílt meg a költő életművére reflektáló kortárs csoportos tárlat. A főképp Subicz István utóbbi négy évben készült linómetszetei és idei tusfestményei közül válogató kiállítás szintén a Pilinszky-centenáriumhoz kapcsolódik.
A Méliusz Juhász Péter Könyvtár Központi Könyvtárában számos módon megidézett vers a költő második, Harmadnapon (1959) című kötetében jelent meg, melynek poétikájára a sűrítési igényből adódó gazdaságosság, a hiányalakzatok gyakori alkalmazása, a sejtetés és a drámaiság jellemző, de mindez Subicz István képeire is érvényes. A grafikák közt találunk figurális darabokat, összességében mégis inkább az absztrakció,
a finom részletekből szőtt vizuális elemek, faktúrák közti dinamikák érzékisége uralja a figyelmet.
Mint azt a Pilinszky Harmadnapon című versére utaló A gyökerek boldogok (2020) példázza, a grafikusi eszköztár a felhasznált anyagra, a már felkerült vonalakra, foltokra, mintázatokra, faktúrákra építve érvényesül erőteljesebben. Subicz alkotásmódja ugyancsak rokonítható tehát Pilinszkyével, akinek az írásművészetében jellemzően nem a jelentés irányítja a szöveg létrejöttét, hanem az írásfolyamatban, a sorokra történő ráhagyatkozás által épül fel a versszerkezet.
A katolikus szellemi élet alakításában publicisztikáival, esszéivel részt vállaló, esztétikáját is keresztény alapokra helyező Pilinszky az Istennel való találkozás lehetőségeként tekintett a versírásra, az Egy lírikus naplójából című szövegében például a költészet és a misztika egységét Jákob lajtorjájának szimbólumával értelmezi:
„A teremtésben és a megtestesülésben alászálló Istenség útjának lefele szálló ága: a költészeté, a fölfelé szálló ága: a misztikáé.
Ami persze nem zárja ki a költészet misztikus és a misztika költői lehetőségeit. Hiszen ezen az úton – mint Jákob lajtorjáján – végül is mindkét mozgás egy és ugyanaz…”
Subicz művészi formanyelvét is áthatja a misztika, pontosabban a transzcendencia sejtelme, amit a – sokszor még a nonfiguratív képein is felsejlő – központi motívumok, a barlang, a boltív, illetve a kapu érzékeltetnek, amelyek
a művészetet az átjárás, az ismeretlenbe történő betekintés lehetőségeként teszik szemlélhetővé.
Ezt viszi színre az Ív – fény (2018) című félabsztrakt linó, valamint a figurális elemeket nem mozgósító A megszállott sötét (2021) és a Megérkezés (2021) is, melyeken végső soron mégiscsak boltívek részletei tűnnek fel.
Az atmoszférát címével átjáróként értelmező Az ég meghasad (2020) esetén szinte csak a megnevezésnek köszönhetően válik többé-kevésbé azonosíthatóvá egy figurális szint,
az izgalmas ornamentikájú töréseket így leszünk képesek fénysávokként értelmezni,
és a bibliai allúzió miatt közvetlenül az isteni jelenléthez vagy épp a végítélet víziószerű eseményéhez kapcsolni, miközben Pilinszky fő műve, az apokaliptikus képekkel dolgozó Apokrif is felidéződik.
A figurális linómetszetek többsége a keresztény ikonográfia, illetve a bibliai történetek fényében nyer értelmet. A Levétel a keresztről (2018) című munka alulstilizáltan ábrázolt jelenete a Krisztus sorsában való osztozást hangsúlyozza a gesztussal, ahogy a halott test levételekor egy nő megfogja a megváltó kezét.
Pilinszky az Istennel való egység elérését a Jézus sorsában való osztozás révén látta megvalósíthatónak,
mint Simone Weilre hivatkozva a Kölcsönös szeretet – kölcsönös szenvedés című írásában fogalmaz: „ahogy Istennek szenvedés volt halálunk és bűneink vállalása, nekünk se lehet eljutnunk Isten tökéletes halhatatlanságába és tökéletes ártatlanságába, egyedül szenvedések árán, s egyedül a szeretet erejével.” Subicznak a transzcendenssel való kapcsolatba lépést sejtető absztrakt linóképe szintén címe által teszi egyértelművé, hogy a Mennybemenetelt (2018) látjuk, így hangolva át a figyelmünk fókuszát.
Isten hírnökei is többször tűnnek fel központi alakként a grafikákon. A Meghajlás (2018) esetén szokásos attribútumaival, szárnyakkal és glóriával jelenik meg az angyalalak, mégpedig egy sötét, íves forma előtt, akárha a barlangból – talán Krisztus feltámadásának helyszínéről – lebegne elő. Az angyal figyel (2018) viszont egy formai szempontból sokkal kifinomultabb, játékos mű, amelyen a figura csak töredékeiben, áttűnések által válik érzékelhetővé, a linótechnika bravúros alkalmazásának köszönhetően.
Épp ebből a kódolt töredékességből, az alig érzékelhetőségből adódóan kapcsolhatjuk a művet az 1973-as Pilinszky-töredékhez,
amelyben a versbeszélő az égi lényt szólítva kérdez rá annak rejtett lényegére: „Angyal, ki vagy? / Bukás? Emelkedés? / Önkívület? Tárgyilagosság?” Miközben a Senkiföldjén beszélője is megfogalmazza a materiális és a transzcendens közti feszültségre rámutató kérdést: „egy tű hegyén hány angyal férhet el?”
Subicz a tárlat elnevezésekor nem pusztán asszociatív módon kapcsolódott a Senkiföldjén című vershez, hanem Pilinszky művészetével következetesen ismerkedve vált számára fontossá ez a nagyszabású költemény, amelyet aztán – mint a megnyitón előadásával igazolta – meg is tanult, és ahhoz folytonosan visszatért, mert hatása munkálkodott benne, és inspirálta az alkotás során.
Subicz értelmezésében a „senkiföldje” nem a menekülés vagy a kivonulás szimbóluma, hanem kiindulópont, amelyhez visszatérhetünk,
amely felől a nagy egész átláthatóvá válhat, hiszen a művek készítésekor a semmiből kell elindulni, hogy aztán felépüljön egy kompozíció.
Ahogyan a vers első sora kinyilatkoztatja egy metaforikus képpel, a „Senkiföldje egy csecsemő szeme!”, és a világgal ismerkedő gyermek számára valóban minden vizuális tapasztalat az új felfedezéséről szól,
így kell a művésznek is rátekinteni a fehér lapra, amely magában hordozza valami újnak a lehetőségét.
Valami újnak, amely persze kiindulhat a megtapasztalt látványból, de a vizuális impulzusokat befogadó és kézzel leképezni igyekvő tudat rá van utalva a felület, a használt eszközök és anyagok működésére. A kísérletezés során – anyagtanulmányok, formakísérletek, vázlatolások által – ezek valamelyest kiismerhetők, ám a róluk szerzett tudás soha nem válik matematikai képletekhez hasonlatossá, mindig lesznek váratlan együttállások. A Csecsemő szeme (2021) sorozat – az idézett sor szókapcsolatát kölcsön véve – a befogadót is felfedezésre, az új összefüggések felismerésére hívja tehát, de a szintén nonfiguratív Tű hegyén (2019) és a Benn az elevenben (2021) képek címei is az említett Pilinszky-versből származó vendégszövegek.
Pilinszky a versírói korszak lezárulta után, 1978. október 16-án Maár Gyulának adott interjúban így vallott saját attitűdváltásáról, amely az írói ambíciókat övező küzdelmektől a „beengedés” irányába terelte:
„Most a mellékzörejekre figyelek, és majdnemhogy a főhangsúlyt elnyomom, hogy halljam a mellékzörejeket… amik tétovábbak…”
Subicz erre a váltásra utalva Mellékzörejek (2021) címen rendezett össze egy kompozíciót finom gesztusszerű ecsetvonásokat rögzítő, kisméretű képeiből, utalva rá, hogy az anyaggal való aktív küzdelem helyett számára is a „beengedés” vált fontossá, vagyis a felhasznált anyagra történő ráhagyatkozás.
Az új, nagyméretű tusrajzokon viszont ismételten az ívek és boltozatok válnak központi kompozíciós elemmé, de a technika biztosította minimális beavatkozásokra építve. A címével József Attila Eszméletének sorait alludáló Szenvedés és magyarázat (2021) és Az első hajnal (2021) esetén
az egyetlen határozott mozdulattal felvitt, vaskos ecsetvonások ívei dominálnak a fehér lapon,
illetve a világosabb, megfolyatott foltok között, míg a Vissza a kezdethez (2021) felületén a sűrű horizontális vonalakat felülről övező fehér rész rajzolja ki a boltívet.
A Kopogtató (2021) különösen szép darabja ennek a négyzet alakú lapokra készült sorozatnak, hiszen itt a rétegek intenzitása közti eltérés, az elő-, közép- és háttér hármasa jelentéses mélységgel bír, miközben a cím is a határ átlépésére tett kísérletet hangsúlyozza. Mintha csak a Senkiföldjén soraiból idézett misztikus ismeretlen irányába tartanánk – a hátterében, a boltíven túl: „Künn már az éj. Csecsemők éjszakája. / Megismételhetetlen nyugalom.”
Subicz István Senkiföldje című kiállítása a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtár Központi Könyvtárának első emeleti kerengőjében tekinthető meg 2021. november 11. és 30. között. (Az írás a megnyitószöveg szerkesztett változata.)
A borítóképen Subicz István Benn az elevenben című képe látható (2021, linómetszet, papír, 15 x 32 cm).
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.