Hayden White óta tudjuk, hogy a „tényszerű” történelem és a fennmaradt (azaz redukált, megszűrt, szerkesztett) narratíva között néha kevés az átfedés. A rögzített változat sosem képes visszaadni a „tényleges” történéseket. Ha egy amerikai történelemmel kapcsolatos szövegben, amely az ország történelmének elfogadott, kanonizált változatát közvetíti, azt olvassuk, hogy a polgárháború után megindult a Dél (az egykori szakadár, konföderációs államok) rekonstrukciónak nevezett integrációja, kis valószínűséggel gondolunk bele abba, hogy az mit jelenthetett az átélők számára.
A Magvető Kiadó jóvoltából vehetjük kézbe Sebastian Barry ír származású drámaíró, költő és regényíró szerteágazó családtörténetének immár nyolcadik kötetét, az Egyezer holdat. Ez az önmagában is olvasható, de az előző könyv, a Végtelen napok (2016) folytatásaként íródott regény egyetlen szálat vesz át a megelőző kötetből, mégpedig a 19. századi úgynevezett indián háborúkét, illetve a polgárháborút végigharcoló páros, John Cole és Thomas McNulty által befogadott sziú kislány, Winona narratíváját. Mint korábbi köteteiben, Barry itt is a többszörös identitás, a személyes és nemzeti történetek egymásba játszásának, a traumáknak és gyógyulásoknak a problémáival foglalkozik, ezúttal az 1870-es évek Amerikájába lokalizálva a cselekményt.
A regény elbeszélője a körülbelül 17 éves Winona. Merész döntés, hogy míg a Végtelen napok Thomas McNulty hangján szólalt meg,
Barry ebben a kötetben a megmentett őslakos kislányt teszi meg narrátornak.
Nem is feltétlenül az az izgalmas, hogy a lány történetét saját nézőpontján keresztül ismerhetjük meg (számtalan példa akad arra, hogy egy férfi író többé-kevésbé hitelesen közvetít női tapasztalatot), hanem hogy ebből a perspektívából semmi sem mondható biztosnak. Az eredeti neve nem Winona (a lakota törzs Ojinjintkának hívta, amely rózsát jelent, míg a férfiak által adott neve, a Winona jelentése elsőszülött, ami viszont nem igaz). Életkoráról csak becslései vannak, sőt még az elbeszélt történet idejéről is („1873-ban vagy 4-ben” történhetett [28.]). Ezen a ponton azt is megjegyzi az elbeszélő, hogy „voltak a puszta tények, meg egy holttest, aztán meg voltak az igazi események, amiket senki nem ismert”. (28.)
A regény a lány nézőpontjából pontosan az utóbbiakat igyekszik feltárni, és ebből a szempontból akár a detektívregény műfaja felől is értelmezhető. Ugyanakkor Winona történetét, pontosabban azokat az eseményeket, amelyeket idővel megpróbál narrativizálni, szinte teljes egészében férfiak alakítják, identitásának újraalkotását is férfiak, valamint férfiak által uralt hatalmi struktúrák szervezik. Kiszakítva abból az idilliként lefestett (legalábbis emlékeiben akként rekonstruált) közegből, amelyet a pusztai lakota törzs élete jelentett,
Winona új névvel, új feladattal, új identitással kénytelen élni az életét a fehér ember világában,
amelynek még az időfelfogása is alapjaiban eltér a gyarmatosítókétól: az anyja számára „az idő egyfajta karika volt, vagy egy kör, nem pedig egy hosszú zsinór”, „az idő legmélyebb mértéke” pedig az „egyezer holddal ezelőtt”. (43.)
Winona tehát egy új, egyébként szerető közegben éli mindennapjait, egy nagyon vegyes társaságból álló farmon (John Cole rokonai között van dédszülői ágon őslakos indián, Lige Magan, de ott vannak a gazdálkodó és felszabadított rabszolgák, Rosalee és Tennyson). Egy napon aztán bekövetkezik a lány egész további életét meghatározó trauma: a helyi boltossegéd és társasága leitatják, majd megerőszakolják. A tapasztalat nem az első Winona számára, hiszen az indián táborból való elrablása annak idején hasonló (konkrét és átvitt értelmű) sebet ejtett rajta. Akkor a két szerető férfi szárnyai alá vette, meggyógyította és gondoskodott róla.
A tragikus esemény nemcsak helyiértékén mérve jár borzalmas következményekkel,
kihatással van a lány környezetében élő számos szereplőre, és legalább tucatnyi ember életét változtatja meg végzetesen. Egy olyan sebet ejt Winonán (ahogyan ő fogalmaz: az erőszaktevő „az énbelém nyíló aprócska ajtót betörte” [154.]), amelyet a gyengéd Rosalee ugyan ideiglenesen helyrehoz (a nő kiválóan varr, jelképesen összeölti a szakadást), de amelynek végleges (?) begyógyítása érdekében beindulnak a bosszú örökösen ismétlődő körei.
A helyzetet tovább nehezíti, hogy Winona nem képes felidézni a vele történteket, ami betudható egyrészt az elfojtásnak, másrészt az elfogyasztott whiskey-nek, ráadásul szavai sincsenek arra, ami vele történt. Nem tudja megnevezni a tettest, csak számára ismeretlen, a fehér civilizáció által létrehozott fogalmak között válogathat („megbecstelenítés”, „megrontás”, „megszeplősítés”, „ártatlanság elvétele”), amelyek képtelenek leírni a rajta esett sérelmet. További bonyodalmat jelent, hogy az elkövető minden valószínűség szerint az a boltossegéd, aki udvarol Winonának, és aki előszeretettel nevezi őt „menyasszonyának”. Márpedig a korabeli törvények szerint a jegyességben vagy házasságban elkövetett nemi erőszak abszurdumnak számít, és mint ilyen, nem is büntethető. A fehér ember által létrehozott gondolkodási, jogi, ideológiai és hatalmi sémákban,
különösen a polgárháborút követő zavaros időkben a Winonát ért erőszak aligha értelmezhető.
Annak ellenére, hogy a lány szűkebb közössége tisztában van a történtekkel, tettleges bosszúra nem gondolhatnak. Már csak azért sem, mert az 1865-öt követő, „rekonstrukciónak” nevezett időszakban mintha két kód élne egymás mellett. A megfelelő alkotmánymódosítások elhozzák a volt rabszolgák látszólagos jogegyenlőségét, szavazati jogot kapnak, állampolgárságot és törvény előtti egyenlőséget, azonban a kérdés az, hogy mi történik másnap? Jogi értelemben a feketék immár szabad emberek, de egy olyan vidéken, ahol több mint száz évig tartotta magát a rabszolgaság intézménye, a változás nem megy egyik napról a másikra. Ahogy Winona fogalmaz, „Tennyson Bougereau mostan már valamiféle állampolgár volt” (66.), ennek ellenére egy fekete vagy egy „ingyán” helyi lakos bármikor megvádolható csavargással, ha nincs nála munkaigazolás, és akár lopással is, ha épp egy lovasszekéren közlekedik. Bármikor megverhetik, ha nem úgy néz, ahogy a fehérek szerint illene neki.
Barry rendkívül érzékletesen és drámaian írja le a mindennapos rasszizmust,
és teszi átélhetővé a háborút követő zavaros évek („amit más néven békének neveznek” [81.]) ezen tapasztalatát egy őslakos lány és egy felszabadított rabszolga szemszögéből. Az ügyvéd Briscoe, akinél Winona írnokként, majd építésvezetőként dolgozik, a következő száraz tényeket közli a lánnyal, ezzel egyben a korabeli törvények általi leírását közvetíti: „Másfelől pedig sziú illetőként te jogilag a wyomingi és montanai új rezervátumokból származó hadifogoly vagy, úgy általában véve indiánként pedig úgy ítélhetik meg, hogy nem tartozol a római jog hatókörébe, vagy nincsenek jogaid”. (255.) Ebben a helyzetben sem a megvert Tennyson, sem a megerőszakolt Winona nem számíthat jogi elégtételre, illetve Thomas és John sem gondolhat bosszúra.
Valamiféle ellenálló mechanizmus azért beindul, hiszen a kisvárosban, Parisben híre megy az eseményeknek, és a konföderációs szabadcsapatok fosztogatásaival és erőszakosságával elégedetlen Purton ezredes polgárőrséget szervez az „éjjeli lovasok” ellen (nincs kimondva, de itt már a Ku-Klux-Klan első megnyilvánulásait látjuk). Hogy a dolog még bonyolultabb legyen, sejthető, hogy Purton ezredes szándékosan vereti meg a fekete Tennysont, hogy ennek ürügyén leszámoljon az „áruló” konföderációsokkal. Ezután viszont az ezredes osztaga válik „kellemetlenné” a helyi vezetés számára. Már-már shakespeare-i bosszúdráma kezd kibontakozni, a boltossegéd fiú halála miatt halálra ítélik Winonát, és úgy tűnik, nincs kilépés a bosszúk, a sérelmek megtorlásának végtelen köreiből. Az a társadalom, amely vademberekként kezelte, civilizációra biológiailag alkalmatlannak ítélte az őslakosokat és rabszolgákat, és amely az egyenes vonalú fejlődést, a vasútépítő szenvedélytől fűtött nemzeti büszkeség álmait kergette, képtelen a ciklikusan ismétlődő bosszú poklából szabadulni.
Lehetetlen nem észrevenni, hogyan fonódik egybe az Egyesült Államok története és lakóinak, kisebb közösségeinek mikrotörténete,
hasonlóan a Végtelen napok eljárásához. Míg a korábbi regényben az egymásnak örök hűséget fogadó harcostársak és barátok, John Cole és Thomas McNulty viszontagságos történetén keresztül követhettük végig a formálódó, terjeszkedő, expanziós háborúit vívó ország szétszakadását és egyesülését (amely a két szereplő sorsát tükrözte), ebben a szövegben Winona mintegy allegóriája az Egyesült Államokat ért „erőszaktételnek”, Dél lázadásának. Hasonlóan ahhoz, amikor egy belső „lázadó” az ország megállapodás szerinti egységét nem tisztelve „szétszaggatja” annak integritását, úgy támad a lányra a külső agresszor, és tépi szét, sebzi meg, nyomakodik be énje ajtaján, bárhogy is fogalmazzunk. A gyógyulási folyamat pedig hosszadalmas. Ahogy Winona fogalmaz: „még Rosalee sem tud úgy megvarrni, hogy újra rendben legyek”. (154.) És ahogyan a lánynak sincsenek szavai a vele történtekre, úgy a tennessee-beli lakosoknak is csak a folytonosan változó köznyelvi, illetve jogi terminusok (árulók, polgárőrség, sárganadrágosok, éjjeli lovasok, unionisták, konföderációsok) állnak a rendelkezésükre.
Ezekkel a szemantikailag bizonytalan nyelvi elemekkel próbálják megragadni a kiszámíthatatlan, változékony átmeneti helyzetet.
Ami pedig 1865 után következik, az az Egyesült Államokon esett „szakadás” megvarrása, Dél integrációja, helyreállítása, rekonstrukciója.
A rekonstrukció Barry által kínált megvalósulása pedig az újfajta identitások megtalálása és felvállalása lehet. Az előző regényben a meleg pár, John és Thomas női ruhába öltözve szórakoztatták Grand Rapids kocsmáinak közönségét, magukat házaspárnak álcázva menekülhettek meg. Az Egyezer holdban Winona öltözik fiúruhába, levágja haját, mert így kevésbé esélyes, hogy támadásoknak lesz kitéve. Nem érzi magát kényelmetlenül pantallóban és katonaingben, és párválasztása sem lesz konvencionális: egy véletlen folytán találkozik Peggel, az ellenséges táborhoz tartozó őslakos lánnyal, akivel először egymásra lőnek, majd egymásba szeretnek, alternatív utat felfedezve a sérülés utáni bosszú köreiből való kitörésre.
Az említett kapcsolatok bemutatása során egyáltalán nem érezhető öncélúság vagy anakronizmus,
a hűségen, őszinteségen és gondoskodáson alapuló szeretet támaszt nyújt a domináns narratíva és politika által elnyomott kisebbségek számára.
Végül szót kell ejtenünk a magyar fordítás letisztultságáról és gördülékenységéről. Morcsányi Júlia ezúttal is derekasan megbirkózott a nem kevés feladatot jelentő amerikai szocio- és dialektusok fordításával. Winona nem túl helyes, néhol bántóan egyszerű, néhol emelkedett és költői nyelvének magyarra való átültetésével teljes mértékben hozzáférhetővé tette egy „sziú illető” életének egy szakaszát az amerikai történelem sok véráldozatot követelő, zavaros korszakából.
Sebastian Barry: Egyezer hold, ford. Morcsányi Júlia, Magvető, Budapest, 2021.
A borítófotót Chris Boland készítette.
