I’m not a photographer, I’m the camera

Szegedi-Varga Zsuzsanna interdiszciplináris művész két évtizede Boston és Budapest között ingázik. Munkássága a paradigmaváltásokra reagál személyes, lokális és globális szinten, munkáiban ötvöződnek a hagyományos és modern technikák. Bár itthon mostanában az Áfra Jánossal közösen jegyzett Termékeny félreértés / Productive Misreadings című kötet miatt került újra a figyelem fókuszába, világszerte újabb és újabb projektekben és kiállításokon vesz részt.

KULTer.hu: Nagy határátlépőként mit jelent számodra a határ szó? Hiszen te földrajzi értelemben és a művészi munkádban is folyton átléped a határokat.

Ha nem lennének határok, akkor terveim szerint épp Palesztinában lennék. De vannak. Sőt, gyerekkoromban is voltak, így nemcsak együttérzek azokkal, akiknek a szó túlterhelt, de művészi projektjeim is sokszor ezeket a határélményeket dolgozzák fel. Meglehetősen sokat lehet tanulni a perifériás látásmódból.

Az igazi határokat újra fel kell ismerni és építeni, bátran nemet mondani egyes szituációkban.

Amikor például Izraelbe készültem egy fotós munkámmal, kinyomtattam, vigyáztam rá, de a mérete miatt problémába ütközött a szállítása. Már minden lehetőséget végiggondoltam, de egyik sem tűnt használhatónak. Akkor megálltam egy pillanatra és azt mondtam magamnak, hogy nem vagyok hajlandó részt venni ebben a mizériában, lássa mindenki azon a fotón, hogy több ezer kilométert utazott speciális műtárgycsomagolás és méretre szabott szállítóláda nélkül, ami azt megóvná a sérülésektől. Belegyűrtem hát a bőröndbe és úgy raktam ki, ahogy odaérkezett. Szerintem ez így sokkal többet mond el, mint hogyha szépen lenne kiállítva.

Túlságosan megvédjük a nézőt az igazságtól, egy szép keretbe rakjuk a fájdalmainkat.

Ki akartam lépni ebből, és sokkal fontosabbnak tartom, hogy megtanuljunk róla beszélni. Hiszen ha körülnézel, a diagnózis már megvan. Én már azt szeretném látni, hogy utána mi történik. Ha mindent a szabályok és a megszokás szerint csinálunk, akkor soha nem lépünk tovább a következő fejezetre. Erről az aktivizálásról szól a könyvünk is Jánossal, valamint a Ghost of Lukacs is.

KULTer.hu: Hogyan találtál rá Lukács Györgyre?

Legtöbb munkám a hiány és eltörlés témájából indul. 2017-ben, amikor éppen Magyarországon voltam, hirtelen eltűnt Lukács György szobra a budapesti XIII. kerületi Szent István parkból. Ez a mű Varga Imre szobrász tulajdonképpen egészen csúnyácska alkotása, de a köztéri szobrok körüli felháborodásokat ismerve tudtam, hogy nem az esztétikai problematikussága miatt bontották le. A megelőző tüntetésekről én lemaradtam, és az elmozdított szobor híre is csak a közösségi média útján jutott el hozzám. A meglepő esemény több hírportálon is megjelent egy sablonos rövidhírként, anélkül hogy bármi utalást adtak volna arra, hova helyezték át vagy mi lesz a bronztömeg sorsa. Hatalmas csend övezte ezt a témát annak ellenére, hogy láthatóan sokak kérdőre vonták az indíttatást és az eljárás módszereit. Egyszerűen több méltóságot kértek az egyetemes filozófia nagy alakjának, a magyar szellemi örökség tiszteletére, amelyet nem kapott meg, és az archívumát is bezárták.

Engem ez a szobor körüli megfoghatatlan hiány érdekelt.

Elkezdtem utánajárni és hamarosan kiderült, hogy a szobor a Varga Imre Múzeum Kertjébe került. „Itt biztonságban van” – mondta a múzeumőr. Elmentem és láttam, hogy a szoborkompozíció több részre lett szétfűrészelve, hasonlóan ahhoz, mint amikor olcsón, hozzáértés nélkül végeztetnek el egy munkát, és érdektelen döntés lebeg valami felett. Láthatólag a szobor eltüntetésén volt a hangsúly, nem az értékek megőrzésén és a tiszteleten. A figurához tartozó korlát jelentős része, amelyre a filozófus támaszkodott, már csak lom, a múzeum hátsó falánál fekszik feldarabolva.

KULTer.hu: Miért pont Lukács?

Mint kutató és alkotó művész, a szürke foltnak titulált jelenségek sokszor lehetetlen reprezentációjával foglalkozom. Például amikor Lukács Györgyöt kommunista politikusnak, a Tanácsköztársaság népbiztosának címkézik, hirtelen egy üreg rajzolódik ki előttem, annak a korszaknak a helye, amelyről elképesztően keveset tudunk, mégis politikai érzelmekkel tömködjük tele. Mintha egy nem-értésből fakadó félelemérzetet próbálnánk kompenzálni. Nem csoda, hiszen

akkor vagyunk megjutalmazva, amikor tudásunk ragyog és egyetértünk, nem akkor, amikor kérdezősködünk.

Lukács reprezentálása számos diszciplínát és közeget érint hazai és nemzetközi szinten, a magyar, német, orosz, filozófiai, irodalmi, esztétikai, politikai, kulturális és vallási zsidó közösségeket. Kritikus életműve annál is több embert és társadalmi osztályt érintett. Így izgalmas lehetne a sok rálátásból értelmezhető történet, a több perspektívás figyelem.

Ha a szobor lebontását nem önkényesen, hanem demokratikus és inkluzív módon hajtották volna végre, ez a munkám nem is létezne. A sokszínű kutatás már elérhető lenne, és nem lennénk megrekedve a bal-jobb dimenzió linearitásában, hanem talán a közös együttműködés is ki lenne próbálva. Akkor nem mondhatnánk, hogy: „Micsoda káosz. Micsoda ellentmondások.” Az érdekessége ennek az, hogy Lukács pont ezekre az ellentmondásokra hívta fel a figyelmet. Szerinte

a kritikus gondolkodás elengedhetetlen ahhoz, hogy az emberiséget a háborútól és a kapitalizmus kizsákmányolásától megvédjük.

De szeretünk szenvedni és belebetegedni valamiféle univerzálisan reménytelen hiányba, tehát érthető, hogy hiánnyal büntetünk.

KULTer.hu: Mesélj, kérlek, a Ghost of Lukacs munkafolyamatáról!

2017 óta követem a szobor és az archívum sorsa körüli eseményeket. A hiány jellemzői miatt először az interneten talált képek alapján próbáltam modellezni a szobor fejét, a „hiány” nehézségein keresztül próbáltam megismerni a művész gondolkodását, a filozófus idős vonásait elképzelve. Nehéz volt. Elképedtem, mennyire depresszív alkotás. Ki is próbáltam, hogy mi változik, ha Lukács lehajtott fejének szögét pár fokkal feljebb mintázom.

2019-ben felkerestem Varga Imrét, a szobor alkotóját, hogy megkérdezzem, miért melankolikusnak ábrázolta Lukács életteli karakterét? Sajnos a neves művész már nagyon beteg volt, így fiával, Varga Tamás szobrásszal beszéltem, aki erre nem tudta a választ. Ezért saját művészi kifejezésmódjának evolúciójáról kérdeztem, és hogy mit gondol arról, hogy Nagy Imre szobrát ugyancsak elvitték eredeti helyéről. Megdöbbentő módon a döntőbizottságból senki nem kérdezte a véleményét. Pár nappal azelőtt Lukács unokáját, Mosóczi Zoltánt is kérdeztem, aki Lukács emlékének életben tartását tartja a legfontosabbnak. Elmondása szerint

a család már 1985-ben sem értette, miért kell pont neki szobrot állítani.

Lukács korai művét, A lélek és a formákat olvasva kétlem, hogy örült volna. Miért pont szobor? Miért bronz? A kritikai elmélet szabad tanításának jobban örült volna.

A digitális állóképen kívül 3D-s szkennt is készítettem Lukács bronzfigurájáról, nem a rekonstrukció tervével, hanem a már kiselejtezett emlékmű képmásának megutaztatása miatt. Egy héttel később már Izraelben volt kiállítva. Úgy döntöttem, megutaztatom külföldön is, kimozdítottam megszokott légköréből.

A szoborról készült képet a legegyszerűbb kivetítéssel „visszatettem” különböző közterekbe,

ezzel próbálva digitálisan nemet mondani az önkényes határozatra. Hadd kérdezzék máshol is, hogy „ki ez a melankolikus figura, olyan kelet-európaias”. Aztán nevetnek, hogy „Lukács nem is ilyen volt”, majd mesélnek nekem, micsoda karakter lehetett, vágni lehetett körülötte a füstöt és rendíthetetlen kitartása volt.

KULTer.hu: A bostoni kiállítás volt a kezdet, utána a Ghost of Lukacs Párizsba, Drezdába, Bécsbe utazott.

Igen, és közben én is egyre többet tanultam Lukácsról, a munkásságáról és a Tanácsköztársaság idejéről. Az a korszak még mindig tele van feltáratlan eseményekkel, hiánnyal, el nem beszélt történetekkel, átírásokkal. Lukács György munkássága pedig a mai napig megosztja az embereket. Lukácsnak volt egy 1920-ban megfogalmazott kifejezése, a „transzcendentális hontalanság”.

Sokan ezt szellemi válságnak értelmezik.

Félreértve Lukácsot, mélyen elszomorodottnak látják, talán ezért ábrázolta Varga Imre is megtörten az alakját. A „transzcendentális hontalanság” valójában viszont a paradoxonokkal teli önmagadra találás eksztázisának az állapota.

Én ez alatt a mindenhol otthon levést értem, azt az állapotot, amikor saját magam, mint mindenki más, egy fotószenzorként archiválom magamban a közösségi létet, egyedül. Ez igazán egy „érted vagy nem érted” folyamat. Bécsben például belülről a galéria üvegére vetítettem a képet, így egyszerre volt kint és bent a szobor. A kiállítás időpontja véletlenül pont egybeesett Lukács György Bécsbe menekülésének 100. évfordulójával. Kísérteties volt. Most már inkább az érdekelne ezzel a projekttel kapcsolatban, hogy miként tudnék másokat is bevonni, beszélgetéseket indítani itthon is.

KULTer.hu: Mennyire értik a Ghost of Lukacsot a világ különböző pontjain?

Volt már a Massachusetts állambeli Salemben, Rómában, Párizsban, Bécsben, Krapanj szigetén Horvátországban. Talán eddig Drezdában volt a legegyértelműbb fogadtatása, viszont Amerikában kritikusabban lehet beszélgetni róla. Magyarországon sajnos még nem találtam meg a megfelelő közeget ahhoz, hogy könnyed párbeszédet lehessen kezdeményezni Lukácsról.

Nálunk hiányzik ehhez a képzelőerő és a vitakultúra, sok mindent magunkra veszünk,

megsértődünk, a félreértések pedig könnyen megrekednek a jobb-bal kalibrációs küszöbén, más dimenziók kiaknázása nélkül.

KULTer.hu: Mit szólsz a Termékeny félreértés / Productive Misreadings kedvező fogadtatásához? Jól tudom, hogy a könyvet műtárgyként állították ki idén nyáron a Los Angeles-i Take Care Galériában?

Érdekes, hogy említed a Take Care Galériát, ugyanis Amerikában ez a könyv egyáltalán nincs még promotálva, csak egy nagyon szűk kör tud róla. A galéria tulajdonosai a lelassulást, az odafigyelést képviselik, szemben más New York-i galériákkal. Több időt szeretnének egy-egy művészre szánni, és nem feltétlenül a profit vagy a hírnév hajtja őket. Nekik pont az tetszett ebben a könyvben, hogy olyan, mintha beszippantaná a befogadót. A kiállítás pedig a horizont fogalmát járta körül. Magyarországon sok visszajelzést kaptunk már, és ennek nagyon örülök.

KULTer.hu: Mi lehet az oka annak, hogy összességében elismerő kritikákat kapott a könyv?

Szerintem nem teljesen értik, és ez a kevésbé érthetőség egy kicsit jobban behúzza azt, aki nyitott rá. Nem szakirodalomszerűen beszélünk a könyvben az értésről vagy a félreértésről, hanem inkább

érzelmi és dekonstruktív szinten aktiválunk valamit az olvasóban.

De ez ugyanúgy visszakapcsolódik a Ghost of Lukacs című munkámhoz, miszerint itt nem egy megtanult merev módszert vagy eszköztárat alkalmazok, hanem mint egy szenzor, figyelek és abból dolgozok. Ez a könyv már ott megszólítja a hagyományos megközelítést, hogy két irányból indítható. Egyszerre magyar és angol nyelvű, szabad benne haladni, eltévedni, érezni, lehet vele egyetérteni vagy félreérteni. Most egy kicsit többet foglalkozunk a könyv magyarországi bemutatásával, november végén volt egy beszélgetés a Mersz Klubban, áprilisban is lesz a londoni kulturális intézetben, ahova kiállítást is tervezünk Jánossal. Bár őszintén szólva nem sietünk semmivel, hagyjuk, hogy menjen minden a maga tempójában. Rengeteg olyan dolog volt a könyvvel kapcsolatban, amit a maga realitásával együtt kellett elfogadnunk, mint például azt is, hogy amikor belekezdtünk, akkor még nem tudtam előre, hogy az alkotási folyamat egész ideje alatt utazni fogok.

KULTer.hu: Talán a folyton úton levés hívta életre az I’m not a photographer, I’m the camera című munkádat is?

Biztosan segített benne, az utazás teljesen kibillenti az embert, valahogy a kívülről-belülről való látást nyitotta meg bennem. Az erre való rádöbbenést 2016-ra tudom visszavezetni, úgy éreztem, hogy a Magyarországra érkezésemkor átélt ledöbbentő élményeket egy esztétizált kép már nem képes elbírni.

A kép mint olyan, krízisállapotba került.

A képi produktumon kívül, az alkotást meghatározó tényezők is érdekeltek. A fotóapparátus mindkét oldalára összpontosult a figyelmem, a külső világtól elválaszthatatlan belső mozgásra és annak szoros kapcsolataira. Az ebből a sorozatból készült eldeformálódott képek jól szemléltették azt, amire már egyszerűen nincsenek szavak, hogy mi zajlik itthon, Magyarországon. Félig bennfentes, félig kívülálló vagyok, ezért ha elmegyek külföldre, akkor erről nem tudok részletekben beszélni, elmagyarázhatatlan, mert ez már több mint abszurd. A kamera, mint valami utazótárs lett az egyetlen tanúm, amely segített ebben a tanúságtételben. Akkor jöttem rá, hogy az eszköz csak egy alibi, mert a kezem, a testem már veszi, sőt évek óta őrzi magában ezeket a képeket. Innentől pedig már az kezdett érdekelni, hogy miként lehet összekötni a látást, a fényképezést és az archiválást. Miről is szól mindez?

Tulajdonképpen az egész testünk egy archívum, végtelen számú inger, élmény vagy hatás archívuma.

Ez nagyon költőien hangzik, de közben ebben a határtalan kríziskipörgésben lelkileg és testileg is betegek vagyunk, ennek archívumát hordozzuk magunkban. Néha a felesleges zörejek pixelfelbontása gyengül, a belső megfigyelés pedig erősödik. Máskor a krízispontok körül a fotonok magukra csavarják a látványt, ekkor a kint és a bent összeér. Amikor nem óvjuk a nézőt az igazságtól, a képen mindez látszik.

KULTer.hu: A videómunkák sem állnak tőled távol. Gondolok itt most például a legutóbbi, a Nyugen Smith-szel és Marina Lejbiskisszel közös együttműködésre.

Ez a 2019-es közös In the Words, In the Bones kiállításunkkal kezdődött, ahol a Ghost of Lukacs először jelent meg köztéren. Magdalena Moskalewicz volt a kurátor, aki kontextusba helyezte a hármunk különböző, de együtt általában nem tárgyalt közép-ázsiai (Üzbegisztán), kelet-európai (Magyarország), valamint karibi (Haiti, Trinidad és Tobago) gyökerekkel és ezekhez fűződő identitástémákkal foglalkozó munkáit. A kiállítás után két évvel deMapping the Future címen panelbeszélgetéssel és videóvetítésekkel folytattuk, aminek a célja a három régió művészettörténeti kötődéseinek felvázolása volt, ami kutatómunkával is járt.

Alkotóként arra lettem figyelmes az utazásaim során, hogy a művészek a világ különböző pontjain ugyanarról beszélnek,

azaz az elnyomásról, de nincs rá közös nyelv, mindegyik bele van burkolva a saját izolált történelmébe, annak nyelvezetébe. A hármunk helyzetében például a posztszovjet, posztszocialista és posztkolonialista teóriák – bár fontos a szerepük – már nem elegendőek ahhoz, hogy a továbbiakról is közösen beszéljünk. Nincs átjárás. A Három művész beszélgetése című hat videómunkát és a Ginelli Zoltán globális történésszel folytatott közös beszélgetéseinket olyan kompozícióba rendeztük, amely a művész-történész közötti párbeszédnek is helyet ad. Itt átbeszéljük a munkánk közötti geográfián túlmutató kritikai viszonyokat, külön kitérve a művészi határátlépésekhez elengedhetetlennek tűnő engedélykérések nélkülözhetőségére. Jelenleg pedig egy videóprojektet forgatok a Széchenyi fürdő nappali kórházában, ahol a kamera szerepét figyelem a külső-belső archiválási helyszínek között rekedve.

A borítófotót Melissa Blackall készítette.