Vers, ami egy Brueghel akart lenni
Havas út vöröslő,
sáros keréknyomokkal, ahol egy szekér törte magát.
A közelben kopasz fák,
férfi bottal és málhával
billegve vánszorog hegynek felfelé.
Vagy szalad? És aztán vissza-
térek a pódiumra, a teremben
minden szín engem bámul, mintha azt kérdezné,
hová mentél?
Valami fázott és megijedt.
Valaki bámészkodni ment.
Csodálatos lehetett
a nagy festőknek, amikor a szemükbe
csapódott – a pillanat,
rögzíteni tudták a cselekvést
a szörnyűséges, nemzedékeken
át visszhangzó megvalósulás előtt.
Száraz nyárban mezei munka.
Kék ég és lángoló sárga.
Izzadság apám homlokán,
csak most fiú, tizenhét éves, szikár
és őszinte, megfeszül az erőlködéstől,
kerítésoszlopokat döngöl
egy emberrel, akivel sosem találkoztam, az apja az.
Apa lesújt a pöröllyel,
mint a sápadt férfi, aki hátrafelé
pillant a távoli istálló felé, gyengéden
a cölöp tetejére teszi a kezét,
hogy így szóljon, elég volt. Jó lesz az, fiam.
És a kalapács, a lendülő homályos folt,
varázslatosan megállt a levegőben,
hogy el ne torzuljon, le ne hasadjon
a hús vagy a családfa soha, hiszen én még
kenem a festéket az apám szemébe,
hogy ne kelljen látnia.
Fordította: Góz Adrienn
Borítókép: Id. Pieter Bruegel, Vadászok a hóban, 1565, olaj, panel, 117 x 162 cm, Bécsi Szépművészeti Múzeum
