„Bátor filmek” – ez volt a BIDF idei szlogenje. Tudjuk, sokszor komoly bátorság kell egy adott dokumentumfilm elkészítéséhez (vagy az abban való szerepléshez) akár a téma érzékenysége, veszélyessége, akár a politikai, gazdasági hatalmak érdeksérelmei miatt. Moziba járni 2022 első hónapjában (az omikron variáns szélsebes terjedése ellenére) ettől kevesebb bátorságot igényelt tőlünk, maszkot már reflexből viselünk zárt terekben, távolságot meg úgyse tartottunk sosem.
Az öt versenyszekció mellett a szervezők létrehoztak egy Kínával és egy Oroszországgal foglalkozót, illetve a BIDF életműdíjában részesülő Almási Tamás korábbi munkái is önálló blokkot kaptak. A fesztivál Budapesten kívül tíz vidéki nagyvárosban is párhuzamosan futott, sőt február 13-ig a filmek online elérhetők lesznek Magyarország területéről.
Tehén (Cow)
Andrea Arnold a játékfilmek világából ismert angol rendező. 2003-as rövidfilmje, a Darázs Oscar-díjat nyert, Cannes-ból pedig négy eddigi nagyjátékfilmjéből három is elhozta a zsűri díját (mely a francia mustra harmadik legfontosabb elismerése). A nagypályás direktor Tehén című dokumentumfilmje is a Croisette-en debütált, nekem pedig a rendező neve és az egyetlen tehénre fókuszáló minimálkoncepció elég volt, hogy ott legyek a BIDF nyitóvetítésén. Nem is bántam meg, hiszen Luma sorsa, melyet másfél óráig követhettünk, nem csupán azonosulásra készteti a nézőket, hanem elgondolkodtat a 21. századi mezőgazdaság működésmódjáról.
A Tehén a hazai mozikba 2021-ben eljutó Gunda című film nagyobb és erősebb testvérének is tekinthető.
A norvég-amerikai fekete-fehér doku szintén narráció nélkül mutat be egy farmon tartott állatot, egy anyakocát és annak kismalacait. Míg a Gunda esetében a kamera közelsége néha bravúrkodásnak tűnik, a fekete-fehér képek pedig esztétizálják és elemelik a valóságtól a látottakat, addig Arnold kamerája végig rátapad Luma hatalmas fejére, testére, kényelmetlen közelségbe hozva a fejőstehén életét hozzánk. Ezzel a módszerrel az alkotók elérik, hogy akarva-akaratlanul azonosuljunk egy angol nagyüzemi tejgazdaság egyik tehenével.
És mivel mellőzi a narrációt (a helyszíni hasznos hangot, mint zörejek, zene, emberi beszéd, természetesen nem – és ez segít is minket a tájékozódásban), bennünk alakul ki az egyre jobban traumatizált anya története. Ezen alkotói döntéseknek hála a Tehén megvalósítja azt a bravúrt, hogy a 94 perces játékidő annak ellenére sem válik unalmassá, hogy végig teheneket látunk. Ellés után néhány órával szétválasztják a borjat az anyjától, ők ezek után sosem találkoznak többet, Luma még megszoptatni sem tudja kicsinyét. A tejgazdaság dolgozói végig emberségesen, kedvesen bánnak az állatokkal, nem tudunk rájuk haragudni. A probléma az állatokat a végletekig kizsigerelő, a profitot maximalizáló rendszerben van, mely nem egy érző lényt, hanem csak egy élő tejtermelő gépezetet lát a tehenekben. A film minden bizonnyal sokakat érzékenyít a témában, és minimum furcsa érzésünk lesz legközelebb levenni a polcról a dobozos tejet.
A köd gyermekei (Children of the Mist)
Bár a Kárpát-medencéből nemigen látszik, Délkelet-Ázsia országai sem homogén etnikummal rendelkeznek. Sokfelé élnek kisebbségek, például azok a hmongok, akik a 18-19. században vándoroltak ki Kínából, és legnagyobb részük, közel másfél millió ember Vietnámban telepedett le, leginkább a Kínával határos északi részeken. A százmilliós országban ez csak egy nagyobb csepp a tengerben, ám A köd gyermekei nem is a kisebbségi létről szól, hanem
egy észak-vietnámi szegény földműves hmong család kisebbik lányát követi három éven át.
Az ő egyéni történetén keresztül (ahogy azt a Tehén is teszi) mutatja be számos sorstársa életét. Di 12 éves, amikor megismerkedünk vele, iskolába jár, szülei rizset, indigót termesztenek, alkoholproblémáik vannak. Holdújévkor hmong szokás szerint a kamasz lányokat „elrabolhatják” a házassági szándékkal fellépő fiúk. Így van férjnél (és lett anya) Di még mindig kiskorú nővére, de szülei is bőven gyerekek voltak, mikor családot alapítottak.
A munkából derekasan részt vállaló, mosolygós Di a szemünk előtt kezd el kamaszodni: elkezdik érdekelni a fiúk, egyre gyakoribbak a veszekedések az anyjával. Tizennégy és fél évesen őt is „elrabolja” egy fiú, a családok el is kezdenek egyeztetni a frigyről annak rendje és módja szerint. Di már aznap tudja, hogy nem akar hozzámenni a sráchoz, de arra ő sem számít (a néző meg végképp nem), hogy mennyire nehéz szabadulni a szokásjog alól. Apjára, a vidám részegre nem számíthat, anyja pedig egymásnak ellentmondó tanácsokat ad, miközben imponál neki a hozomány nagysága, mellyel végül is eladnák lányukat a fiú családjának. Di támogatást csak a filmrendező-operatőr szerepéből egyszer kilépő Ha Le Diemtől kap (akivel a jelek szerint jó barátnők lettek), de az erőszakos rokonság őt is leszereli. Bár hosszas és lelkileg megterhelő időszak után nem kényszerül bele a házasságba, de a film keretét adó jelenetek bizonyítják, hogy ezzel a munkás, de mégis gondtalan gyerekkorának hamar vége lett.
Erőltetett menet (Ascension)
Kínáról általában olyan dokumentumfilmek jutnak el hozzánk, ahol jogtiprásokról, a kommunista diktatúra túlkapásairól (kényszermunkatáborok, hongkongi tüntetések leverése) van szó, egyértelműen negatív színben tüntetve fel a világ (egyik) vezető gazdasági hatalmát. Amely az elmúlt néhány évtizedben olyan méretű fejlődést produkált, amelyet más országok csak évszázadok alatt „tudtak le”. A kínai rezsim kapitalista gazdaságpolitikája tízmilliókat emelt fel a szegénységből, kialakítva és megerősítve az emberekben a folyamatos előrelépés, gazdagodás vágyát.
A kínai-amerikai Jessica Kingdon dokumentumfilmje körkép a kínai gazdasági fejlődésről,
arról, hogy mindenki feljebb akar kerülni, eggyel jobban élni. Az egymást követő képeken a legkülönfélébb munkákat és az azokat végzőket láthatjuk, kommentár nélkül. A gyári munkásoktól eljutunk a felső középosztályig és az elitig is. A monoton, szalag melletti fizikai munkától a komolyabb előképzettséget igénylő állások betöltőiig.
Az Erőltetett menet képein többször is szembeszökő a világ legnépesebb országára jellemző tömegesség, legyen szó akár az utcán heverő közösségi biciklik számáról vagy a nagytotálban, fentről mutatott csúszdapark vizén úszó matrac-halmokról. Meglepő helyekre is beengedték a stábot, mint például a minden bizonnyal nyugati exportra készülő szexbabákat készítő gyárba vagy olyan (kissé gyanús) tanfolyamra, ahol sikeres és sok pénzt kereső főnököket képeznek ki. A stáb jó érzékkel talál rá a groteszk helyzetekre: egy magáncég alkalmazottaira, akik katonai egyenruhában kénytelenek masírozni és ütemesen tapsolni, vagy egy testőrképzésre. Ahol az autós manővereket a szabadban, székeken gyakorlók vicces jelenetei az egymást gyakorlás céljából hosszasan csépelő hallgatók közelijével váltják egymást.
Az utolsó menedék (Le dernier refuge)
Van egy nemzetközi humanitárius szervezet által fenntartott menedékház Gao városában, Maliban, ahol az úton levők hosszabb-rövidebb időre megszállhatnak. A helyszín nem véletlen, a Szahara kapujában vagyunk, sokan itt gyűjtenek erőt a hosszú és veszélyes sivatagi átkelés előtt. Ezt a nyugat-afrikai, Algériába vezető útvonalat a belföldi és a környékbeli menekültek használják.
A Szahara nem csupán méretei és mostoha viszonyai miatt veszélyes terep a gyalog áthaladók számára, hanem az ott portyázó dzsihádista csoportok miatt, akik nagyon könnyen megszabadítják az embert a pénzétől, sőt az életétől is. Két tizenhat éves lány érkezik a házba a szomszédos Burkina Fasóból (ahol épp a napokban követtek el államcsínyt), Esther és Kady története lesz a leghangsúlyosabb a filmben. A lassú, talán túl lassú folyású cselekményt sivatagi vágóképek, menedékházi életképek és különböző epizodisták színesítik.
Mintha a rendező érzékeltetni akarta volna, milyen lassan cammog az idő ebben a házban.
A lányok kezdeti naiv vakmerősége hamar elpárolog, hosszabb időre rendezkednek be közös szobájukba. Barátkoznak a már öt éve ott élő középkorú Natachával, Esther pedig fokozatosan nyílik meg társai és a kamera előtt. Először leveti fejkendőjét, majd később, a film egyik legemlékezetesebb jelenetében meséli el keserű gyerekkorát, és világítja meg okait, amiért feltett szándéka Algériába eljutni. Komoly bátorság kellett neki, hogy bizalmába fogadja a stábot, és még nagyobb ahhoz, hogy elhagyja a menedéket, és egyedül nekivágjon a sivatagnak. Az utolsó inzert szerint meg is érkezett Algériába.
Menekülés (Flugt)
A BIDF-ről két díjjal távozó, három kategóriában is Oscar-shortlistes Menekülés volt a fesztivál ékköve. Jonas Poher Rasmussen animációs dokumentumfilmje az afgán Aminról szól, ő mesél benne az életéről. A terápiának is beillő interjút régi barátja és iskolatársa, a rendező Jonas készíti vele, miközben látjuk Amint más élethelyzetekben is: barátjával házat néznek, New Yorkban előadást tart, illetve szállodai szobájában vall jelenbeli problémáiról.
A harmincas évei második felét taposó Amin gyerekként menekült el családjával Afganisztánból a mudzsahedinek elől. Moszkvában húzták meg magukat, Svédországban élő bátyja segítette őket pénzzel. A korrupt orosz rendőrség vegzálása elől bujkálniuk kell, a család évek kínlódása után több részletben tud csak nyugatra menekülni. Aminnak az embercsempész a lelkére köti, hogy Dániába érve mondja azt, hogy minden családtagja meghalt, mert így nem fogják kiutasítani. Ez a hazugság nagyon sokáig kísérti őt, szorongó, magányos, zárkózott fiatal lesz belőle, aki senkinek sem meri elmondani az igazat.
Mindezek mellett meg kell birkózzon saját homoszexualitásával is.
Hatalmas teherként éli meg, hogy mennyit köszönhet a családjának, ezért folyamatosan bizonyítania kell életében. A tanulás, a karrier volt fontos számára (posztdoktorira készül a Princetonon), és csak a jelenben kezd későbbi férje oldalán beletanulni, hogy élje az életét, igyekezzen boldog lenni. Mivel élete egy jelentős részében menekülnie, rejtőzködnie kellett, és sehol nem érezte otthon, biztonságban magát, nehezen birkózik meg az otthonteremtés gondolatával. Ezért is érthető, hogy nem személyesen és valódi nevén, hanem rajzolt formában jelenik meg előttünk. A realista animáció fekete-fehér ceruzarajzokra vált, amikor Amin valamilyen szörnyű emléket idéz fel, illetve sokszor valódi felvételek erősítik a hitelességet. A korfestést a nyolcvanas-kilencvenes évek néhány ikonikus slágere biztosítja. A főszereplő őszinte, gyógyító erejű kitárulkozását mérhetetlen érzékenységgel és empátiával, egyetlen hamis hang nélkül közvetíti a film, ebben van a legnagyobb ereje.
8. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál, Mammut II., Budapest, 2022. január 22–30.
