Szelíd letargia és kellemes pánikroham

Idén februárban jelent meg a nyugati rockzene legújabb hullámában kiemelt együttesnek számító Black Country, New Road második nagylemeze. Meghaladva az első albumuk támasztotta elvárásokat, a kortársakra is jellemző szatirikus hangnem helyett most teljesen új arcát mutattatta meg a zenekar. Az Ants From Up There egy rendkívül intim és érzékeny lélekrajz, amely tíz számon keresztül kísérli meg szilánkjaiból újra összerakni az embert.

Poszt-tabula rasa

Valami történik a rockzenében. Új hullámok verdesik a partot, és bennük a régi idők hordalékai keverednek. A kétezres években ez az indie rock és poszt-punk revival volt, amely többek között olyan neveket fogalt magába, mint a The Strokes, a The White Stripes, az Interpol, a The Libertines vagy a Franz Ferdinand. Hangzásukban többek közt a ’80-as évek letisztultabb poszt-punk zenekarai köszöntek vissza, köztük a Gang of Four, akiknek gitárcentrikus zenéjén érződött, hogy a punkból táplálkoznak, mégis meghaladták a saját gyökereiket. Persze a poszt-punk revival hullámon belül is voltak, akik inkább a dance-punknak adtak új lendületet (pl. az LCD Soundsystem vagy a Bloc Party).

Most, a 2010-es évek végére több együttes is előtérbe került, akik

érezhetően visszanyúlnak a poszt-punkhoz, mégsem ugyanúgy.

Az amerikai Protomartyr zenéjében például érezhető a késő ’80-as évek olyan amerikai noise rock bandáinak a hatása, mint a Jesus Lizards vagy a Steel Pole Bath Tub. A kanadai Preoccupations egyes számaiban felfedezhető indusztriális tónusok erősen a korai Killing Joke-ot idézik. Az ír Fontaines D.C. melódiái pedig esetenként az Echo & the Bunnymen borongós, neo-pszichedelikus hangzására emlékeztetnek.

Ebben a legújabb hullámban a poszt-punk képlékeny oldala kerül ismét felszínre, amikor az még inkább egyfajta ernyőfogalomnak minősült. A szétágazódásával később kialakult műfajok ezekben az együttesekben érezhetően visszatérnek a forrásukhoz.

Mintha tiszta lappal kezdenék újra az egész stílust.

God save the what?

Elsősorban a Brit-szigeteken ütötte fel a fejét több olyan formáció, melyeket a kritika jobbára a poszt-punk kategóriába sorol megfelelő kifejezés hiányában. Próbálkozások voltak ugyan: az NPR újságírója poszt-brexit wave névvel illette, míg az NME írója crank wave-nek hívta a stílust, de egyik se ragadt meg ezidáig. Az viszont biztos, hogy már nem ugyanarról van szó, mint a kétezres években. Egészen más attitűd árad ezekből a bandákból. Maró gúny és metsző irónia szövetén át szivárog szövegeikből az őket körülvevő világgal szembeni elégedetlenség. Olyan zenekarok, mint a Dry Cleaning vagy a Yard Act,

megelégelték a beletörődés szarkazmusát.

Utóbbi egyik dalában (Overload) a társadalmi diskurzusok polarizációját állítja pellengérre és figurázza ki. Ezeknek a zenekaroknak alapélménye a kiábrándultság, diagnózisaik mentesek mindennemű illúziótól az állapotok jobbra fordulását illetően.

Az együttesek nonkonformizmusát különösen jól hangsúlyozza a legtöbbjükre jellemző monoton, melódiák nélküli énekbeszéd (Sprechgesang), amely a Sonic Youth, Slint és a Faithless előadásmódjára is emlékeztet. Zenéjükben pedig sokszor a rövid életű, politikailag erősen motivált no wave stílus gitártémái köszönnek vissza, de punk jazz, math rock, poszt-rock és korai poszt-hardcore elemek is felfedezhetők.

A fent említett stílusok összehozására igazán csak három kísérletező kedvű zenekar mert vállalkozni: a Squid, a black midi és a Black Country, New Road. Ők nemcsak a poszt-punkból építkeznek erősen, hanem mindabból is, ami utána következett. Zenéjükben a kisebb leágazások és későbbi hullámok ismertetőjegyei egyaránt megférnek.

Mivel úgy tűnik, újat kitalálni már nem lehet, meglévő stílusok elemeit illesztik össze,

ami semmiképp nem tűnik szokatlannak az elmúlt húsz év zenei trendjei felől nézve. Ezért sem csoda a mintákból dolgozó rapzene sikere, amely nem állt meg a klasszikus jazz, soul és funk alapoknál, emiatt képes volt mindig megújulni.

A rockzenében a raprock és rapmetál után a nu metal volt a legutóbbi próbálkozás arra, hogy eltérő stílusokból egy újat szintetizáljanak, de a különböző elemek egy számon belül történő összekapcsolásánál nem jutottak messzebb. Volt ének és rapbetét. A legújabb új hullám együttesei viszont máshogy közelítették meg a stíluskombinálást, és a kettő közé férkőztek a már említett énekbeszéd alkalmazásával.

Kissé spoken word, kissé rap, közben mégis ének marad.

A legkisebb királyfi

A Black Country, New Road tavaly váratlanul tört fel. Valójában a zenekar egy korábbi, Nervous Conditions nevű formációból alakult plusz egy fővel kiegészülve. Ez az együttes még sokkal durvább zenét játszott, a héttagú Black Country, New Road mondhatni a Nervous Conditions letisztult változata.

Érettebb és megfontoltabb, zeneileg és szövegvilágában is.

A zenekar több ízben játszik közösen a black midi nevű együttessel (akik idén a Kolorádó Fesztiválon fognak fellépni), és ilyenkor Black Midi, New Roadként hivatkoznak magukra, ezzel is kihangsúlyozva a köztük lévő testvéri viszonyt.

A BC, NR első albuma (For The First Time) szinte csak pozitív kritikát kapott. A számok hangzása a szaxofon révén néha egészen balkáni volt, emellett üdítően hatott az irónia és az önreflexív humor is, amely a szövegekből áradt (többek között Kanye West is említésre került [Sunglasses]). Nagyon erősen érződött még a kultikus Slint zenekar hatása, amit tudatosan szóvá is tesznek a Science Fair szövegében, ahol úgy hivatkoznak az együttesükre, mint a világ második legjobb Slint-emlékzenekarra („the world’s second best Slint tribute act”).

Az első igaz?

Mikor kiderült, hogy egy év után új album érkezik, a mérce már igen magasan volt, de senki nem számított arra, amit a beharangozó single-ök hoztak. Az elsőként megjelent dal, a Chaos Spaces Marine egyszerre hat kiszámítottnak és kaotikusnak. Free jazz szaxofonszólamok, báli hegedű, pattogós zongorakíséret és pátoszos dobütések közepette – főleg a katartikus refrén végén –

az ember csak kapkodja a fejét ide-oda.

Az idegösszeomlást megzenésítő dalszövegből egyfajta himnikus lemondás árad, ehhez párosul Isaac Wood hangja, amely az érzelmek takargatására szolgáló irónia nélkül, a lemeztelenített lelki fájdalomtól zeng. A Bread Songban és Concorde-ban pedig még összetettebbé válik a szenvedő elbeszélő karaktere.

Zeneileg már nem a Slint vagy a poszt-punk dominál, hanem art rock és chamber pop hangzásvilág keveredik klasszikus poszt-rock rigmusokkal. A zenekar tagjai külön-külön is jól kifejezik magukat a saját hangszerükkel, de amikor egymás motívumaira kapcsolódnak rá és lendítik tovább a számokat, azok a legszebb pillanatok,

mintha az egész egy csoportterápiás jam session lenne.

Ez az intimitás különösen jól kifejeződik a Mark’s Theme című számban, amely az egyetlen instrumentális szerzemény az albumon. A címben szereplő Mark a zenekar szaxofonosának nagybátyja volt, egyben a csapat rajongója, aki koronavírus-fertőzés következtében hunyt el 2021 elején. A számot ezért is vezeti a szaxofon, a többiek pedig kísérnek.

Wood stílusa is teljesen más, mint az előző albumon. Nyers és őszinte érzelmek áradnak a dalokból, egy olyan feltárulkozásnak vagyunk fültanúi, amelyet már nem próbál mellékes iróniával mentegetni. Lemondott az önreflexív humor kevlárjának védelméről, mint egy meztelenre vetkőztetett rendőr,

hagyja, hogy az érzelmek tüntető tömege lerohanja.

Az Ants From Up There dalaiban már nincsenek megjátszott pillanatok, Wood hangjából tiszta szorongás és fájdalom árad. Ez az őszinte érzelmi kitárulkozás azonban semmilyen formában nem teszi nevetségessé vagy kínossá a számokat. Nem próbálja hatásvadász elemekké gyúrni az érzelmeit – habár pátoszos pillanatokból nincs hiány –, Isaac Wood egyszerűen hagyja, hogy legyőzzék, és ezzel kerekedik fölé mindennek.

Az Ants From Up There keresztülhúzta a számításokat, és szembement azzal, amit legtöbben sajátos védjegynek tekintettek a legújabb új hullámban. A szarkazmust és az iróniát félredobva a Black Country, New Road új dalaiban

megelevenedik a kognitív védelmi mechanizmusok mögött megbújó szomorú ember.

Egy olyan album után, amelynek szövegeit a nihil, a fanyar szarkazmus és az önirónia jellemezte, a második nagylemez olyan megvilágításba helyezi az előzőt, mintha az csak a felszín lett volna, és most megnyílnának az egzisztenciális válságok mélységei. Az első lemez már egy válogatásnak, egyfajta mixtape-nek tűnik, míg az Ants From Up There felépítettsége sokkalta jobban tükrözi egy konceptuális album érettségét.

Barátságos melankólia

A korábban említett Mark’s Theme, mint egy pihenő vagy szünet helyezkedik el a koncepción belül, az album nagy fináléja előtt. Az utolsó három szám (The Place Where He Inserted the Blade, Snow Globes és a Basketball Shoes) mindegyike grandiózus szerzemény, és egyenként is magukba sűrítik az album érzésvilágát. A Chaos Space Marine teátrális hangulata egyaránt visszaköszön itt, ahogy a Concorde lágy felépítettsége is, amely végül hisztérikus, majdnem sírásba csukló énekbeszédben teljesedik ki.

A The Place Where He Inserted the Blade különösen mélyre hatol, keserédes, andalító popballada jellegű kísérete szorongató kontrasztot teremt a dalszövegből és Wood előadásából áradó frusztrációval. Mintha valaki csak

kitartóan mosolyogna tovább, miután összeomlott körülötte minden.

Próbál másoknak egy vállalható képet mutatni magáról, szeretné, hogy úgy lássák, semmi baj nincs vele, mert nem akar védtelennek tűnni. Szeretni akar, de visszatartja a leküzdhetetlen félelem, ez a kettős érzés pedig szétfeszíti a számot.

Az Ants From Up There számai kellően költőiek, és a visszafogottságuk olyan, ahogy az érzelmeinkről általában beszélni tudunk. Nem mondjuk ki nyíltan, félve a sérüléstől, ezért csak utalunk rájuk, burkoltan fogalmazunk, és reméljük, hogy a másik megérti. Persze vannak igazán direkt részek, de ezek sem válnak kínossá vagy elcsépelté.

A Snow Globes mániákus ismétléseiből vagy a Baseball Shoes kaotikus 12 és fél percéből ugyanúgy árad az a szimpátiáért sóvárgó meggyötörtség, amely az egész album hangulatát áthatja. A nyomornegyed borongós levertsége helyett azonban a kertvárosi idill kedves depressziója uralkodik. Egy felbonthatatlan béke és nyugalom alatt megbújó és megroppanó mentális állapot rajzolódik ki az album végére. Szelíd letargia és pánikroham, ami mégis kellemes.

Egy feloldhatatlan paradoxon.

De sajnos a vég valóban tragikus. Még január végén, az album megjelenése előtt Isaac Wood mentális egészségi problémákra hivatkozva bejelentette, hogy távozik a zenekarból. Később egy interjúban Tyler Hyde, az együttes basszusgitárosa került szóba mint lehetséges új énekes. A közelgő turnékat lemondták.

A Black Country, New Road túl közel repült a naphoz, aminek egy nagyszerű és őszinte album lett az eredménye, a tagok száma viszont hat főre csökkent. Kérdéses, mire lehet számítani ekkora veszteség után egy szárnyaszegett zenekartól. Annyi biztos, hogy az Ants From Up There egy cinizmussal és iróniával átitatott korban nem segélykiáltás, hanem valódi lázadás, amely bőven túlmutat a legújabb új hullám eddigi törekvésein.

Black Country, New Road: Ants From Up There, Ninja Tune, 2022.

A borítófotót Rosie Foster készítette.