Egymáshoz közeli időpontban jelent meg kötetük, ráadásul mindkettőt a Napkút Kiadó gondozta. Bár korábban nem ismerték egymást, vállalkozásaik között mégis sok a hasonlóság. Például a városi tér iránti érzékeny figyelmet illetően – Mészáros Urbán Szabó Gábor A győri regény című kötete a megnevezett város átrendeződéseire reflektál, Löki Viktor Isten átnyúl a farmeron című debütáló regényének főszereplője pedig Debrecen ikonikus helyszínein kószál.
KULTer.hu: A győri regény egy évtizedig készült, az Isten átnyúl a farmeron első változata pedig két hónap alatt született meg. Meséljetek a könyvek keletkezéstörténetéről!
Löki Viktor: A nyers szöveg valóban két hónap alatt került a számítógépbe, de a megjelenésig még nagyon sokat dolgoztam, dolgoztunk az anyagon. Csak körülbelüli elképzelésem volt arról, hogy hogyan épül majd fel az egész, konkrét terveim nem voltak. Nemrég olvastam el Bartók Imrétől a Lovak a folyóban című könyvet, és nagyon hatásos leírásokra találtam benne a bukott író elképzeléseit illetően. Arra gondolok, ahogyan a főszereplő elkészítette az adott művét: leült a gép elé, és addig kalapálta a billentyűket, amíg bevérzett a szeme. Nagyjából én is ezt csináltam az említett két hónap alatt. Utána következett a hosszabb, lényegi időszak, amely ennek a regénynek álcázott történetnek a szerkesztésével telt. Jó sokat agyaltunk rajta, vélhetően azért, mert a két hónapos időszak munkamódszerének a hiányosságait el kellett fedni.
Mészáros Urbán Szabó Gábor: A könyveink közötti nyilvánvaló párhuzamok ellenére ez a szembeállítás amiatt érdekes, mert az én könyvem azért nem kétszázszor vastagabb a Viktorénál. Ami a keletkezéstörténetet illeti, nem titok, hogy nem az írásból élek, és a munkámból kifolyólag kevés időm van írni.
2010 környékén kezdtem el ezt a könyvet egy ötlet alapján.
Szabadidőmben, javarészt hétvégéken dolgoztam rajta, csiszolgattam, és 2019-ig még nem haltam bele. Akkor kiadót kerestem neki, szerencsésen találtam is. Onnantól számítva egy-másfél éven belül már vidáman nyomta a nyomda, vagyis hát nem annyira vidáman, mert éppen elfogyott a papír. De a lényeg, hogy megjelent. Tehát abba, hogy ez a kilenc-tíz éves alkotói folyamat milyen volt a számomra, most nem mennék bele különösebben, annál is inkább, mert egy külön est tematikája lehetne, hogy az ember hogyan él meg egy végletesen elhúzódó alkotói időszakot például első évben, harmadik évben, ötödik évben, hetedikben, kilencedikben és tizedikben… Az biztos, hogy valami ott marad belőle a könyvben. Hogy ez jót jelent-e, azt nem tudom, de nem számít, túl vagyunk rajta.
KULTer.hu: Gábor! A 2010-es években két könyved is megjelent, 2012-ben a Bábelgép című novelláskötet, 2014-ben pedig az Orom című e-könyv, amely szintén novellákat tartalmazott. Vagyis A győri regény elkezdésének időpontjából kiindulva az elmúlt évtizedben több könyvön dolgoztál egyszerre. Hogyan tudtad összehangolni a munkafolyamatokat?
M. U. Sz. G.: 2009-ben jelent meg az első novelláskötetem, a Nemmozgó, és 2012-ben a második, az említett Bábelgép. Utóbbi viszont olyan novellákat adott közre, melyek már nagyjából 2010 előtt íródtak, tehát ilyen értelemben nagyon minimális átfedés van a regény és a novellák megírásának ideje között.
Mivel novellákkal indultam, nekem is meg kellett tanulnom és értenem, hogy a regényírás kicsit más.
Más léptékben való gondolkodást igényel, és hát volt időm arra, hogy kitapasztaljam a dolgokat. Úgyhogy nem kellett ilyen értelemben megosztanom a figyelmem. Inkább az volt furcsa, hogy ebben a tíz évben nem nagyon gondolkodtam rövidprózában. Most tervezek visszatérni ehhez a műfajhoz.
KULTer.hu: Íróként te viszont hivatalos szépirodalmi publikációk nélkül debütáltál, Viktor. Milyen előképek vezettek?
L. V.: Valami olyasmit akartam írni, mint Gerlóczy Márton. Az ő művei voltak rám a legnagyobb hatással. Tetszett, hogy mer vicces lenni, ugyanakkor gyakran evez líraibb vizekre, élénk képekkel, de számos belső reflexióval is operál. És hát nem tagadom, hogy a legnagyobb inspirációt, motivációt a Streets of Debrecen című fotóprojektem jelentette, hiszen a várostúráimon több olyan dolgot is megéltem, láttam, amelyeket nem tudtam lefotózni, tehát el kellett, hogy meséljem őket.
KULTer.hu: A Streets of Debrecen című kezdeményezésed lényege, hogy Debrecen minden utcájáról készíts legalább egy, esztétikailag is figyelemre méltó fotót. A projekt a Debrecenen kívüli nyilvánosság figyelmét is felkeltette már, rengeteg országos fórumon cikkeztek róla, és sokan elkísérnek a várostúráidra is. Mennyire támaszkodtál erre a figyelemre a kötet promóciója, marketingje során?
L. V.: A kiadó visszajelzése alapján az ünnepek előtt és alatt elég sok példány ment el, ami nyilvánvalóan összefüggésben lehet azzal, hogy valamikor december közepén írtam ki a Streets of Debrecen Facebook-oldalára, hogy megjelent az első regényem. A könyvvásárlási hullám feltehetőleg ennek köszönhető, de ennél többet nem igazán szerettem volna tenni az ügy érdekében, mert nem akarom illetlenül a fotóprojektet követő emberek arcába tolni, hogy tessék, itt van ez a könyv, vedd meg, mert én írtam, hiszen a legtöbben a fotók miatt követik az oldalt. Egyébként sem tudom, hogyan lehet okosan és előrelátóan gondolkozni ez ügyben.
Szerencsére abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy nem kell programszerűen agyalnom mindezen.
Én sem az írásból élek, tehát nem vagyok feltétlenül rákényszerülve az önmarketingre.
KULTer.hu: Regényed debreceni illetőségű. A város lakói rengeteg helyszínre és karakterre ismerhetnek rá, nagyon sok helytörténeti adatra támaszkodtál az írás során. Sőt, annak a lehetősége is adott, hogy az olvasó a könyvet térképként használva rekonstruálja, végigkövesse azokat a mozgásokat, amelyeket a Levente nevű főszereplőd hajt végre a városban. Mindennek fényében kérdezem, hogy a regényed tekinthető-e debreceni regénynek? Hogyha igen, akkor miben áll a debrecenisége?
L. V.: Szerintem az, annak is készült, határozottan egy debreceni regényt akartam.
Sokat írtam például Szentlászlófalváról,
mert a hangulata miatt nagyon szeretem, de ez nem jelenti azt, hogy mások is ugyanazt fogják érezni a megnevezett városrészről szóló szöveghelyek olvasásakor, amit én. Mindenesetre az a gondolat, hogy Debrecen ikonikus helyszíneit akarom bemutatni egy irodalmi alkotásban, hamarabb született meg, mint a főhősöm. Aztán a regénytervezés közepén szerencsére a szomszédba költözött egy ételfutár, és onnantól kezdve eldőlt, hogy nem taxis lesz a főhős, aminek eredetileg szántam, hanem biciklis ételfutár. Talán ezért is mondhatta azt egy kaposvári ismerősöm, hogy jó lett volna a könyvhöz például egy térkép a borító belső oldalára, az sokat hozzátett volna az olvasmányélményhez.
KULTer.hu: A regényed címébe foglaltad, Gábor, szülővárosodnak a nevét. Nemrég jelent meg a Kortárs Online felületén veled egy interjú, amelyben úgy nyilatkoztál, hogy ez a Győr felé való tiszteletadásnak a gesztusa. Hozzátetted, a regényedet nem tekinted lokalizálhatónak, vagyis sokkal egyetemesebb mondanivalót tulajdonítasz a könyvnek. Ami azért is érdekes, mert én például már a cím alapján is regionális történetként pozicionáltam elsősorban A győri regényt, sőt az olvasásomat is az a kérdésfeltevés határozta meg, hogy mitől lesz ez a könyv győri. Ugyanebben az interjúban a művészregény kategóriájával szemben is fenntartásokat fejezel ki, miközben harmincas éveiben járó főszereplőd író, aki a novelláskötete megjelenése előtt áll, és nagyon sokat gondolkodik az írásról, a regény műfajáról.
M. U. Sz. G.: Harmincöt évig éltem a szülővárosomban, nyilván nyomot hagyott bennem. Innentől kezdve nem volt kérdéses a számomra, hogy hol fog játszódni a cselekmény, hiszen egy olyan térhez kellett nyúlnom, amelyben kiismerem magamat.
Sokkal hitelesebben tudom vezetni a történet ívét abban a közegben, amelyben én magam biztosan mozgok.
Ez egyébként egy olyan rétege a könyvnek, amely elsősorban a helyi olvasókkal való kommunikációban segít, mert nekik az olvasás a helyismeret miatt vélhetően mást fog adni, mint egy echte kaposvári befogadónak. Másfelől viszont az általam megírt történet bármelyik magyar városban elképzelhető, még akár Debrecenben is. Van egy ember, aki mászkál, lófrál, keresi a haverokat, a csajokat, miközben úgy érzi, hogy kicsit különleges, de magányos is, és meg akarja találni az élet értelmét, a társát stb. Győr helyett nagyjából erről szól a könyv,
a keresőtevékenységnek az ábrázolása volt számomra a fontos.
A kószáló szereplőimnek természetesen közük van az urbánus léthez, ami szerintem nagyon jól értelmezhető magyarországi keretek között, azaz egy győri, egy debreceni és egy kaposvári olvasó számára sem hat idegenül. Bevallom, ma már úgy gondolom, hogy a regény címe kicsit elcsépelt. Eredetileg munkacím volt, csak aztán meghagytam véglegesnek. Nemcsak a szülővárosom előtt tisztelgek vele, hanem Szomory Dezső A párizsi regény című alkotása előtt is, amely rám nagyon erősen hatott (egyébként különböző analógiákat is fel lehet ismerni az én könyvem és az övé között).
KULTer.hu: A nyom, amelyet a város hagyott benned, pontosabban a viszonyulásod ehhez a nyomhoz, a szülővárosodhoz, változott-e a regény írása során?
M. U. Sz. G.: Természetesen, és itt most megint a keletkezéstörténetre kell visszautalnom. Mert ha néhány hónap alatt készül el a kötet, akkor nem történhet meg az, hogy az első meg az utolsó oldalak között épületeket bontanak le és húznak fel. Látva az elmúlt tíz év városi teret érintő átrendeződéseit,
az írás alatt gyakran úgy éreztem, valamiféle kordokumentumon dolgozom.
Egyébként nem mondok újat azzal, ha azt állítom, a legtöbb ember képzelete a gyermekkorából táplálkozik, vagyis azok az idők, amelyeket ficsúrként, kamaszként éltem meg Győrben, erősen belém égtek. Tulajdonképpen a múlttal való viszonyomat lehetne nosztalgiának is hívni, ezzel összefüggésben pedig az írást valamiféle mentésnek, állapotmentésnek nevezni. Vagyis ha nem konkrétan a városi tér alakulására, hanem a saját múltunkban lezajló átrendeződési folyamatokra gondolok, akkor el tudom képzelni, hogy Viktor szintén mentésképpen írta meg a könyvét, hogy legyen egy fotográfiája arról, milyen is volt ez a város akkor, amikor ő fiatal volt. Van köztünk egy elég erős generációs különbség, de meglepett, hogy ennek ellenére nagyon hasonló tapasztalatokat próbálunk megragadni.
KULTer.hu: A flâneur olyan mobilis, dinamikus, az átmenetiségben létező megfigyelő karaktertípus, amely szorosan kötődik a nagyvárosi tapasztalatokhoz, lényegében az urbánus identitás ikonikus jelölőjeként fogható fel – kószáló szereplőitek izgalmas párbeszédbe léptethetők ennek a hagyományával. Jelentett-e ez kiindulópontot a számotokra?
M. U. Sz. G.: A nagyvárosokban, és most hadd számítsam ide Debrecent és Győrt is, nagyon sok ember tud szabadon élni a maga keretein belül. Ez a szabadság viszont könnyen elidegenítővé válhat, adott esetben magányossá tehet. Az embernek lehetősége van másokat megfigyelni, sok szociális és egyéni tapasztalatot gyűjteni. Nem kell nagy dolgokra gondolni, mindannyian tudjuk, milyen érzés egy buli után hajnali 4-5 órakor hazamenni, vagy megvárni az első buszt, az első villamost, megnézni az első napfelkeltét. Egy remek este után, vagy éppen annak hiányában úgy érezzük néha, hogy megértettünk valamit a világból.
Könnyű kapcsolatokat, interakciókat teremteni egymással, ugyanakkor nagy veszélyek is járnak ezzel a zsongással,
nem véletlen, hogy az elmagányosodás is milyen szorosan hozzátartozik az urbánus léttel foglalkozó szövegek tematikájához. Ezer millió lehetőség van, és nekem, valamint a főhősömnek pontosan ez a problémám. Az egyik barátom ezt mondja, a másik azt, a kortárs csoportok ezt meg azt javasolják, de vannak trendek is, amelyek ismét újabb alternatívákat kínálnak, és ez a rengeteg lehetőség az embert egy kicsit visszahökkenti. Előfordulhat az is, hogy csendben maradunk, és egyszer csak egy dombon találjuk magunkat, ülünk, nézzük a várost, ahogyan az én hősöm is, és nem tudjuk eldönteni, hogy mihez kezdjünk. Jó lenne, ha az a sok magányos lélek, aki ezekben a hatalmas városi katlanokban kószál, megtalálná a célját, ha megtalálná a szerelmet Viktor hőse is, meg mindenki, akiről a könyveinkben olvasni lehet.
L. V.: A főhősöm átmeneti kószáló életszakaszban van, legalábbis én egy ilyen időszakot próbáltam ábrázolni. És nem csak azért, mert én is voltam ilyen élethelyzetben.
Egyszer egyébként neveztek már a fotóprojektem vonatkozásában flâneur-fotósnak.
Így ismerkedtem meg ezzel a kifejezéssel, előtte fogalmam sem volt arról, hogy létezik egy ilyen hagyomány. Viszont vélhetően a fotósorozatom azért is működik, mert azon kívül, hogy kinézem az adott helyszínt, ahol fotózni fogok, nem tervezek el semmit. Szóval akár besoroljuk a munkáim név szerint ehhez a karaktertípushoz, akár nem, ettől függetlenül ösztönösen így fotóztam végig Debrecenben az elmúlt éveket. És ahogy korábban is utaltam rá, sok olyan élményem van, amelyeket nem tudok visszaadni a fotókkal, ezeket könnyebb volt összefogni egy laza szerkezetű elbeszélésben.
KULTer.hu: Van ebben a hánykolódásban, kószálásban, átmenetiségben generációs ihletettség? Azért is kérdezem ezt, mert mindkettőtök főszereplője a harmincas éveiben jár, és olyan döntéseket kell meghoznia, amelyek gyökeresen megváltoztatják majd az elkövetkező éveit. Sok mindenben hasonlító életstratégiáik ekképpen értelmezhetők úgy is, mintha egyrészt próbálnák elodázni a személyes felelősségvállalást, másrészt viszont épp ellenkezőleg, a kószálás annak a tünete, hogy nem sikerült választ találniuk az életük nagy kérdéseire.
M. U. Sz. G.: Már utaltam rá, hogy köztem és Viktor között konkrétan egy generációnyi különbség van, és ez abban is meglátszik, hogy az ő hőse az enyémmel ellentétben nagyon sokat számítógépezik. Természetesen az informatika az én életemre is hatással van, de egészen máshogy, számomra ez az életvitelszerűen is űzhető tevékenység kimaradt. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az én világomban például az ismerkedés nem online terekben, hanem döntően kortárs csoportokon belül zajlott, és bizonyos értelemben sokkal könnyedebben vettük azokat az akadályokat, amelyek az interakciók kiépítését hátráltatják. Szórakozóhelyekre, klubokba, koncertekre jártunk, oda lehetett ülni minden ismertség nélkül a korunkbeliek mellé a Duna-parton. Nem tudom, ez most így van-e, vagy előtte csekkolni illik, hogy a profilja alapján sorozatgyilkos-e az illető. Az, amiről én beszélek, adott egy hatalmas szabadságérzetet.
Ez a szociológiai értelemben vett szabadság nekem hiányzik.
L. V.: Az evolúcióbiológiának erről egyértelmű dogmái vannak, nagy rajongója vagyok ennek a megközelítésnek. Az elmúlt pár tíz év kutatásai bebizonyították, ha forráslimit van, akkor az ember sokkal kiterjedtebb, széleskörűbb kapcsolatokat ápol, mint ellenkező esetben. Röviden és tömören – meg kell nézni, hogy mondjuk harminc évvel ezelőtt a falvakban hányan váltak el, meg most hányan bontanak házasságot az életük folyamán akár többször is. Hogyan működik a ghosting jelensége a mai világban? Régen nem lehetett volna komoly szankciók nélkül ghostingolni, a szűkebb közösségekben nagyon hamar fény derült volna rá, most meg főhősünk egy utcával vagy egy szórakozóhellyel arrébb megy, aztán csinálja tovább a hülyeségeit.
Nem véletlenül kószál annyi magányos ember napjainkban.
Egyszerűen nem vagyunk már másokra szorítva, hiszen egy jól menő menedzser, ha akar, egyedül is képes fenntartani egy nívós háztartást. A házasság mint – csúnya szóval élve – érdekközösség ma már nem feltétlen szükségszerű úgy, mint régen, amikor a ház körüli fizikai munkák (például az állattartással kapcsolatos teendők) is kiemelten fontossá tették, hogy az ember társra találjon. De félreértés ne essék, csak az egyszerűség kedvéért hoztam most ilyen példákat, az evolúcióbiológia ennél sokkal komplexebb, és megalapozott elméletek segítségével fogalmazza meg azt, amit most konyhanyelven elmondtam.
KULTer.hu: Hogyan tovább? Dolgoztok-e jelenleg újabb szövegeken?
L. V.: Jól jönne néhány hét alkotói szabadság. Ahhoz, hogy hosszabb ideig, például egy regényterjedelemben fenn tudjak tartani valamilyen atmoszférát, arra van szükségem, hogy huzamosabb ideig abban éljek, és ne csak esténként vagy délutánonként foglalkozzak a szöveggel. De azért annyira nem szörnyű a helyzet, már tudatosítottam magamban a dolog örkényi jelentőségét. Elmondása szerint ő azért kezdett el egyperceseket írni, mert nem volt ideje. Szóval ennek megfelelően az elmúlt hónapokban egyperces novellákat írtam, mert az életvitelem erre ad lehetőséget.
M. U. Sz. G.: Alig jöttem ki az elmúlt tíz év prózahorrorjából, egy kicsit még le vagyok ütve. Már írtam egy-két rövidpróza-kezdeményt, amelyet talán érdemes lenne jobban kifejteni, de ezzel kapcsolatban még nem tudok biztosat mondani. És van egy másik regénytervem, talán néhány száz oldalt igényelne a kidolgozása, de egyelőre ez is nagyon kezdetleges állapotban van. Úgyhogy most inkább diétázom, már ami a szövegalkotást illeti.
Az interjú a KULTopik eseménysorozat Regényvárosok című estjének szerkesztett változata.
A borítófotót Áfra János készítette.
