ős szívem virágai
tizenkilenc napig dühöngött calais. szolgáddá tettél és elhajítottál, szomjadat oltottad velem, és most a fiamra éhezel, remélem, nélkülem kiszárad a torkod, kalypsó. ezer verset írtam neked, és te melegen fogadtál, kifordítottam magam előtted, és te mindvégig rejtegetted utolsó titkodat. azt mondtad, fáradnak a verseim, halk a szavam hozzád, üvöltésem most mégis hegyeket mozgat meg. az elejétől fogva tudtad, ne hazudj nekem, így akartad, rongy voltam, kifacsartál, gyümölcs, megrohasztottál. remélem, ajkad többé sosem érint hozzám foghatót.
légy örökké szomjas, de sose igyál semmit. éhezz szerelemre, de egy falatot se kapj belőle soha. sóvárogj boldogság után, de ne adja meg neked senki. görgess magad előtt sziklát végtelen hegy oldalán.
a tizenkilencedik napon belefáradt calais az átkozódásba, és visszament a barlanghoz. átúszta a tengert, de nem találta a bejáratot sehol, hová tűntél, kalypsó, engedj be magadhoz, bocsásd meg ostoba beszédeimet, kérlek, engedd, hogy újra szeresselek, és ígérem, százszor annyi verset írok neked, mint régen.
a barlang nem nyílt ki előtte, és calais visszaúszott a partra.
a tizenkilencedik nap estéjén a homokban térdepelt és sírt, könnyeinek sója kifehéredett az arcán. üres játékod vagyok csupán, hervadó virág, te tettél ezzé, kalypsó. vajon hányadik vagyok a sorban azok között, akiknek örök szerelmet ígértél?
nem maradt más nekem, csak a dalos ajkú khloé, akinek első csókomat adtam. legalább az nem lett a tiéd, kalypsó.
calais a nyár maradék részében khloénak udvarolt. most róla írok verseket, holott rád gondolok, az ő nyakát ölelem, de csak a tiéd jár az eszemben, az ő ajkát csókolom, de az íze fanyar a tiéd után. bárcsak ne küldtél volna el engem, kalypsó.
kérlek, khloé, engedj be magadhoz, kopogtatott az ablakán calais, hát nem hiszed el, hogy szeretlek téged? ígérem, sosem hagylak el.
a dalos ajkú khloé kinyitotta neki az ablakot azon a nyárvégi estén, és nevetve suttogta, gyere, csak anyám meg ne hallja. és calais ment, bika volt, vastag izmai khloé fehér bőrén vonaglottak, fiút adok neked, akit calaisnak kell nevezned utánam, suttogta a fülébe, szerelmes vagyok beléd, kalypsó.
mit mondtál, sikkantott fel a szőke khloé, semmit, kedvesem, suttogta calais, ölelj át szorosan, mert szétrepeszt a fájdalom.
amíg calais sebeit khloé balzsamozta kedves szavakkal, kalypsó magányosan ült a barlangjában, a mandulafa alatt. arcához szorította az ingét, ó, bárcsak újra érezhetném az illatod, bárcsak ne kellene újra meg újra átélnem ezt a fájdalmat, amit te csupán egyszer élsz át miattam. azt hiszed, tudod, milyen elveszíteni valakit, énekesmadaram? sosem mutattam meg neked szívem sebzett sarkát, gyenge és szomorú hely az, neveket és illatokat gyűjtök oda, köztük van a tiéd is. szorosabban kellett volna fognod a kezem, akkor talán téged is megkímél az idő.
nappal sírt, éjjel zokogott kalypsó, gyorsan elfelejtettél, úgy öleled most a szőke khloét, ahogy engem öleltél egykor. azt akarom, hogy visszatérj hozzám, és megtisztíts ettől a bánattól, fogj a karjaidba, és ringass engem olyan álomba, calais, amelyből többé nem ébredek fel.
roppan a csontom, siklik a vér ereimben, siklik a vér az ajkam szélén, elfehéredem, a neved szorongatja a torkomat, többé nem tudom kimondani, látom, ahogy khloéval fetrengsz, kitépném a szívét, és elszeretnélek tőle, az én testem melegebb, mint az övé, te mégis vele vagy, az én testem tőled parázslik, te mégis vele vagy, mégis vele vagy, vele vagy… ajkad már nem szárítja fel a könnyeimet, ujjad már nem siklik a nyakamon, ó, a nyakamat mind úgy szerettétek, kedveseim. verset sem írsz rólam, már másról énekelsz, pedig tudhatnád, hogy nem én akartalak elküldeni magamtól, tudhatnád, hogy én nem vagyok ilyen kegyetlen. melletted királynő voltam, és most senki vagyok, összetörtél, darabokra zúztál, mert darabokra zúztalak. igazságtalan vagy velem, calais.
az óceán szomorú lánya kagylóhéjba rejtette magát, és lábát átkarolva ment aludni. ébren kivárni téged újra, szerelmem, olyan gyötrelem, amilyet nem vehetek magamra anélkül, hogy megtörnék teljesen. most a kezedbe adom magam, tenyeredbe fekszem, mert tudom, megtartasz engem lágyan, nálad lágyabban senki nem tartott még, beléd feledkezem, szívedbe menekülök, amíg újra el nem jössz hozzám. hiszen eljössz, tudom, így ígérted.
könnyes szemmel, darabokban álmodott calaisról kalypsó.
évek teltek el calais és kalypsó elválása óta, hosszú, fájdalmas, hideg évek. calais feleségül vette a szőke khloét, aki gyermeket szült neki, két lányt és egy fiút, ahogy megígértem neked, édes kalypsóm. sosem felejthetlek el, mert belém égetted a neved, elloptad az életem, mert khloé szemében is a te tekintetedet keresem. azt hiszi, szeretem, de ez a szerelem hazugság. mindenki közül egyedül téged szerettelek, kalypsóm.
én akartam így, nem khloé. ő eleinte vonakodott, de én meggyőztem, muszáj, hogy így legyen, nem mondhatom el, miért, bíznod kell bennem. és khloé, édes, buta kislány, bízott bennem, és a fiunk neve utánam calais lett, hogy ha majd találkozol vele és elragadod, ahogy engem ragadtál el, rám emlékeztessen.
apám is calais volt… vajon előttem ő szeretett téged?
a második calais vadul szerette kalypsót. bika volt ő, teste egy istené, elméje tompa, gyönyörű szerelmem, szétzúzom érted a világot. darabokra törném érted a hegyek zord szikláit, megküzdenék száz dühös istennel, csak hogy megvédjelek téged, kalypsó.
és a kagylóhéjból kibújt nő nevetett, mulatságosabb vagy, mint eddig bármelyik halandó, akit magamhoz engedtem. gyere, és ostromold meg a testem, mutasd meg, hogy csakis értem feszülnek az izmaid, bajnokom.
aztán a második calaist is elküldte magától kalypsó. tizenhat napig dühöngött a barlang mellett, verte a sziklát iszonyatos öklével, leromboltad apró szívemet, bosszúból lerombolom a házad.
a harmadik calais csendes volt, némán, gyönyörködőn szerette kalypsót. gyere hozzám, kérte, legyél a feleségem, és éljünk együtt mostantól. kalypsó lehelete simogatta a tüdejét, nem lehet, mert te sokkal szebb életet élsz nálam, ábrándos gyermek. ó, bár ne kellene összetörnöm a szíved neked is, te sima lelkű fiú.
és amikor megtette, a harmadik calais sírva fakadt, miért teszed ezt velem, hiszen úgy szerettelek, kalypsó. leült a barlangban, a vízbe lógatta a lábát, hadd nézzelek téged még egy kicsit, hadd nézzelek, hogy soha ne felejtsem el az arcod. kalypsó is sírva fakadt akkor, hidd el, hozzád mennék, ha tehetném, hozzád mennék ezerszer is, de nem lehet, várakozásra vagyok ítélve, rád várok mindig, calaisom.
ölelkezve búcsúztak el ők ketten, a sima lelkű calais és az ezeréves kalypsó.
összetörtök, összezúztok engem mind, üvöltötte a hegyen a haját tépve kalypsó, a tőlem kapott kalapáccsal sújtotok le rám, mert azt hiszitek, nektek jobban fáj, nektek mélyebb, titkosabb a fájdalmatok, bolondok vagytok és önzők, önzők mind, gyilkosok, én teszlek azzá titeket, lassan megtanítalak benneteket arra, hogyan törjetek apró darabokra, hát egyikőtök sem látja, hogy kagylóhéjból vagyok? ha igazán ismertek, sosem tesztek velem ilyet, sosem hagytok el engem, szerelmeim. mind megvénültök, arcotok összeaszik és megrothad, előttem múltok el, ne hidd, énekesmadaram, hogy nem mentem el a temetésedre. minden nap csendben figyeltem, ahogy együtt izzadsz khloéval.
összetörtök, összezúztok, szorítjátok a szívem, és én mégis mindig belelépek a csapdátokba, furfangos, gonosz szeretők vagytok, és mindegyikőtöket én tanítottam meg erre a gonoszságra.
a negyedik calais, sugárzó csillag, maga kereste fel kalypsót. a hűs hegyekből érkeztem öled melegébe, köszöntötte, és első látásra egymásba szerettek ők ketten, az olajfa árnyékában. kalypsó őt szerette legjobban az összes calais közül. látom benned dédapád szemtelenségét, nagyapád hevességét, apád csöndjét, és saját titkos bájod, ez a sűrű, tiszta szépség körülfog és megigéz, nem szabadna beléd szeretnem, de ezúttal még erősebben köt hozzád a sorsom, nem kérek belőletek többet, kedves szavú calaisok, gyönyörű szeretőim, nem egy férfit, egy egész nemzetséget szeretek. kérlek, könyörülj meg rajtam, suttogta halkan kalypsó, amikor calais először csókolta.
rajtad akarok gyermekként csüngeni, mellkasodra hajtani a fejem, azt akarom, hogy átölelj, hogy megvédj az utánad következő széles fájdalomtól, mert tudom, eljön majd, és én nem tehetek semmit, kérlek, légy te a legerősebb mindegyikőtök közül, és szeress engem úgy, ahogy soha senki. ígérd meg nekem, hogy boldog szerelemmel ajándékozol meg, calais. ha te is összetörsz, félek, többé sosem épülök fel egésszé.
és calais, a negyedik, a legerősebb megígérte kalypsónak, hogy úgy fogja szeretni, ahogy addig soha senki nem szerette. tudom, hogy a vad fiúk csábítók, de én nem olyan leszek neked. tudom, hogy csendesen imádni szép, de arra sem vagyok képes. tudom, hogy verseket akarsz hallani, tudom, hogy énekelnem kellene rólad, de én nem fogok, nem vagyok az apám, sem a nagyapám, mind bolondok voltak, és nem téged szerettek, kalypsó. egyedül én szeretlek, egyedül velem lehetsz boldog.
gyere és bújj el bennem, mert én megvédelek minden fájdalomtól. hajtsd ölembe a fejed, és én simogatom majd a hajad, sírj a vállamon, zokogd el apáim könnyeit, szabadulj meg a fájdalomtól mellettem, mert én téged jobban szeretlek magamnál, kalypsóm.
és amikor eljött az idő, és kalypsó remegő hangon, könnyes szemmel végigsimította a negyedik, a legerősebb calais arcát, ő elmosolyodott, és azt mondta neki:
megígértem neked, és ígéretemet betartom. nálam jobban téged senki nem fog szeretni.
kést húzott elő az övéből, hosszút, fényes pengéjűt, méltót hozzád, szerelmem. és kalypsó könnyei megeredtek, kérlek, suttogta, kérlek, szeress engem minél előbb. megcsókolta calaist, forrón, nedvesen, ez a mi utolsó csókunk, ezek vagyunk mi, neked adom a szívemet örökre, mert más soha nem ismert engem rajtad kívül.
és megölte kalypsót calais ott, a barlangban. vörös erei puhán nyíltak a kés hidege nyomán, barna bőrén sötét patakok csorogtak. fényes nyaka lebukott, és calais, ragyogó csillag a kezében tartotta szorosan. magához fogta őt, illatos istennőt, és csendes szavakat suttogott a fülébe, köszönöm, hogy szépen halhatok meg melletted, szerelmem.
calais megmosdatta kalypsó testét. hideg vizet locsolok a kezedre, megtisztítom utolsó sebedet is, neked többé semmi sem fog fájni, ígérem. szivaccsal simogatom feszes hasadat, mint a régi időkben, amikor még szerelmesek voltunk. finom tapintású, fehér selyembe bugyolálta calais a testét, barnaságod elveszik ebben a tisztaságban, elveszik az emlékezetemben. megcsókolta hideg ajkát, az arcodhoz nyomom arcomat, és a bőröm őrzi majd az emlékedet. a virágzó mandulafa alá fektette calais kalypsót, nyáron haltál meg és nyárba szaladtál, hideg acél vette el forróságodat.
calais mosolygott, és a pengét kalypsó hasára fektette, beleírtam a nevem, hogyha megtalálják, tudják, én mentettelek meg.
lassan, némán sétált ki a barlangból.
nem nézett vissza rá, csak lemerült a habok közé.
Török Ábel prózájának első és második része itt olvasható.
Borítókép: PxHere
