Diadalmas rendezői visszatérésre senki ne számítson: a húsz év szünet után jelentkező, Patricia Highsmith 1957-es regényének harmadik (korábban a francia Mély vizek és a Tiefe Wasser című NSZK tévés produkció) feldolgozását szállító Adrian Lyne erotikus thrillere pontosan olyan, amilyennek egy három premierdátum-tolódáson átesett, népszerűtlen zsánerbe illő, streaming platformra száműzött terméket elképzel az ember.
Lyne ráadásul rosszkor jött vissza: a Flashdance-től nagyjából a Lolita ’97-es átiratáig a direktor ugyanis előszeretettel tárgyiasította hölgyalakjait, gondoljunk csak a zenés karriertörténet nedves, csaknem pornóba hajló sztriptízére, a 9 és ½ hét gyakran idézett Joe Cocker-betétjére, a Végzetes vonzerő „őrült nőjére”, pláne a Nabokov-adaptáció gyerekkihasználására. Ódivatú formanyelve 2022-re sem finomodott. A Mélyvíz ugyanis
annak rendje és módja szerint úgy pipálja ki műfaji paneljeit, mintha változatlanul a ’80-as vagy a ’90-es éveket írnánk,
miközben rendezőnk füle botját sem mozdítja a feminizmus vagy a #MeToo hívószavaira.
Sőt, akad egy jóval nagyobb, mélyelemzést kevésbé igénylő, az átlagnéző szemét is csípő probléma: végtelenbe nyúlik a 115 perces játékidő. Lyne remélt visszatérése iszonyatosan unalmas, szenvedélynek totálisan híján van az erotikus attrakció, mi több, feszültségmoziként is gyatrán felsül.
A Mélyvíz se nem szexfilm, se nem suspense-dús ujjgyakorlat: teljesen halott, enervált,
épp a ’90-es évek legócskább tévéfilmjeire hajazó fiaskó. Vic Van Allen (Ben Affleck) és neje, Melinda (Ana de Armas) pszichoszexuális, megcsaláson és gyilkosságon nyugvó csiki-csukija üvölt a karakterfejlődésért, csavarokért, drámai hatóerőért, de Lyne semmit nem ad át a figurák belső viharaiból, öldöklésig fajuló vonzalmából-gyűlöletéből. Premisszáját (egymást gátoló házasok) dugába döntő fáradt stílusa révén úgy tűnik, mintha az ugyancsak Affleckkel készült, jóval komplexebb Holtodiglan direct-to-DVD-újráját néznénk.
Parázsló szenvedély helyett hosszú, cserébe totálisan érdektelen jeleneteket kapunk gyereknevelésről, ebédlőasztalos beszélgetésekről, férj és feleség apróságnak ható perpatvarairól: a Mélyvíz olyan benyomást kelt, mintha
a Szomszédok teleregény-modorában peregne egy cenzorok által csírájában megfojtott, nevetségesen óvatoskodóra vett szoftpornó.
Akad itt haláleset, Ana de Armas tárgyiasított szexszimbólumként ledobja a textilt, sőt még vezetés közben lezajló orális kényeztetéssel is örvendeztetnek, de ha egy erotikus thrillerben a gyilkosság ugyanolyan ásítozást generáló, mint egy hímtag szájba vétele, rögvest érezzük, itt valami cseppet sincs rendben.
Highsmith regényében sokáig nem tudni, hogy Vic tesze-tosza nyárspolgár-e, akitől a szexuális kalandokra beinduló Melinda több nemi potenciált vár el. Nyitott kapcsolatban élnek, a nő zokszó nélkül csábít az otthonukba férfiakat, a férjnek egy szava sincs egészen addig, míg fel nem borul e genderdinamika, és Vic mintha nemcsak a felesége türelmét tenné próbára, hanem önmagát is tesztelné azzal, meddig mehet el. Ilyen rangban tehát végképp nem számít, hogy tudjuk, Victor teszi el láb alól Melinda gyors numerára beugró szeretőit,
örökké az erotikus melodrámából sarjadó feszültségre, a pár kommunikációképtelenségére esik a hangsúly.
Lyne viszont hihetetlenül primitív megoldásra voksol: az egy dolog, hogy az első perctől tudjuk, Vic a tettes, de cseppnyi izgalmat sem érzünk a halálesetek ügyetlen eltussolásakor, plusz képtelenség figyelni férj és feleség pszichológiai viaskodására, ha a Mélyvíz szcénái esetlegesen, bumfordi logikátlansággal, a karaktereket összeláncoló emocionális kapocs nélkül vánszorognak előre.
Lyne írótársai, kivált az Eufóriával kultstátuszba repült Sam Levinson sem teszik élvezhetőbbé a regét:
parancsszóra kiszolgálják a 81 éves, öreges tempóval dirigáló brit iparos munkáját, tabudöntögetésnek nyoma sincs,
pláne, hogy a ritka szexjelenetek, de még a hétköznapi mozzanatokat pásztázó vagy thrillerbe illő epizódok is olyan borzalmasan vágottak, hogy ember legyen a talpán, aki követni tudja a már-már amatőrré nyirbált, többszörösen blikkzűrös eseményeket. Noha a játékidő második fele tónust vált, ugyanúgy nincs benne köszönet: a Mélyvíz utolsó egy órája hisztérikusan sikító, érzelmi traumát túljátszó Ana de Armasszal, machinátort robotpilótán játszó Ben Affleckkel, illetve autóbalesetbe torkolló hullaeltüntetéssel örvendeztet. De a színészek, valamint a figurák közötti, semmibe vesző kémia folytán az események gyors felpörgése is csak bazári látványosság.
Olykor a Mélyvíz szimbolikával próbál jelentőséget erőltetni magára, de vállalása már a duzzadt folyóra pötyögött, nyitányban felvillanó címnél gyermetegnek tűnik, pláne a zuhatag későbbi, elmosott bűnöket jelképező visszatérésekor, de ugyanennyire hatástalan a Victor intrikus mivoltát aládúcoló csigák beemelése is. Újfent nem tudunk mit kezdeni a vizuális indexekkel, ha a zombiként tébláboló, erotikát és életek kioltását is unottan gyakorló karaktereket nem ismerjük két teljes órán keresztül.
Igazi gyalázata viszont kegyelemdöféssel ér fel: a Mélyvíznek ugyanis egyszerűen nincs befejezése.
Lezajlik az utolsó gyilkosság, látszólag helyükre kerülnek a szálak, de a cselekmény ügyet sem vet a revelációra, jön a végefőcím, nincs konklúzió, sorsokat, figuraíveket lezáró lélektani csúcspont, a rendező és az írók már a közönségre sem gondolnak, ezzel nyomatékosítva, mennyire törődnek valójában a saját produkciójukkal.
Lyne ezen kívül végig a férj kezében hagyja a gyeplőt, vagyis adottnak tekinti Vic toxikus maszkulinitását, a hozzá csatolható, patriarchális male gaze-t, így a férfinek kezdeményező szerepet tulajdonító Mélyvíznek ismét
nincs esélye progresszív nézeteket hangoztatva túlnőni önmaga károsságán
vagy ellentmondásokkal bíbelődő pszichoszexuális bűndrámává válni. Felesleges hordalékként, büntetésből a Hulu és az Amazon szemétlerakóként funkcionáló platformján foglalja a helyet, veszi el az előfizetők nehezen összekuporgatott pénzét egy olyan érában, ahol A szürke ötven árnyalata-franchise nem az Elemi ösztön erotikus tébolyaként, hanem Alkonyat-típusú infantilizmusként tételezi a szexet.
Mélyvíz (Deep Water), 2022. Rendezte: Adrian Lyne. Írta: Zach Helm, Sam Levinson. Szereplők: Ben Affleck, Ana de Armas, Tracy Letts, Lil Rel Howery, Dash Mihok. Forgalmazza: Amazon Prime Video.
A Mélyvíz a Magyar Filmadatbázison.
