A Carson Coma harmadik nagylemeze olyan, mintha a banda ötven év popzenéjét gyúrta volna hógolyóba: a múltat idézik, mégis a jelenkort mutatják meg.
„Hogyha dohányoznék, most biztos jól rágyújtanék” – énekli Fekete Giorgio az új Carson Coma-album nyitósoraként (Bőrönd), és ha a hetvenes években lenne rocker, akkor biztos dohányozna. Most viszont a dohányzás nem annyira kúl, így aztán „máshogy ejtek sebeket a testemen” – énekli tovább. A második verzében pedig: „Ha nem volna tilos úszni, most biztos fejest ugranék, de hát / Tábla jelzi, vízbe ugrani itt nem szabad…”
Körénk nőtt a világ, a lázadásból is címke lett.
Talán lenne töke ennek a generációnak is fűre lépni, csak hát minek?
Az utóbbi években annyian leírták már, hogy a rock-blues vonal kimerült, s helyét a hiphop vette át, hogy ismételni sincsen értelme. Arra viszont kevesebben mutattak rá, hogy mindkét műfajban valamiféle lényeg veszett el, eltűnt belőle a lázadás keretek közé nem szorítható, nem konszolidálható formája:
a rockerek a múltba menekülnek munícióért,
a hiphop vaskos szelete meg bevallottan vagy bevallatlanul önparódia. Olyan a buli, mint Bernie partija: mindenki jól érzi magát, csak a házigazda halott. A magyar színtéren utoljára a régi Petőfi rádió pár évében készültek tömegével a showbiz logikájával dacoló magyar nyelvű zenék, de az alterműfaj rúgott még párat, és majdnem kiterült volna valahol egy bölcsészkar környéki kocsmában, aztán…
Lovasi András pár hónappal ezelőtt elmondta, hogy két zenészben vagy zenekarban találja meg a punk mágikus összetevőjét: Krúbiban és a Carson Comában. Krúbi persze tényleg maga a szívroham mp3-ba konvertálva, de a Carson Coma említése már csak azért is meglepett, mert amikor először találkoztam velük 2018 vagy ’19 tájékán,
unikornisok voltak, nem lázadók: felelőtlenül boldogok.
Kicsit hajaztak az olyan bandákra, mint a The Growlers és a Peach Pit, de közben irgalmatlanul feltekerték a nosztalgiapotmétert. Beatre, rock ’n’ rollra, Korda Györgyre és KFT-re táncoltatták a közönségüket, és jó érzékkel pakoltak össze különböző stílusokból nagyon színvonalas dalokat. De míg az Ivan & the Parazol, amely már előttük ludas volt a hatvanas évek rebootjában, mindig tisztelettel bánt a műfaja pionírjaival, addig a Carson Coma meghagyta magának az irónia egérútját. Elég csak megnézni azt a videót, amelyben Korda Gyuri bácsi találkozik Giorgióékkal, és a táncdalénekes komolyabban veszi magát, mint a többiek őt.
Aztán jött a Lesz, ami lesz című album (2020), és nemcsak a túlvezérelt szinti és a gerjedő gitárhang, de a szövegek is bátrabban karcolták a füleket, nem mellesleg végre (már az egész albumon) magyarul szóltak, hiszen mély nyomot hagyni a kultúrában csak magyar szövegekkel lehet. A Digitális/Analóg című lemezzel pedig
pont annyit újítanak és fejlődnek, amennyit hátraarc vagy kanyar nélkül lehet és illik.
A frontember mellett most is sokat énekel Héra Barnabás dobos, egy dalt pedig Kun Bálint billentyűs is. Az eredmény érettebb, az irónia, a szemtelenség és a szörfrockos műfaj könnyedsége viszont nem tűnt el teljesen.
Marad a stílusok közötti virtuóz kalandozás is, de azok palettája kiszélesedett. Az Osztálytalálkozó diszkós alapritmusa ellenére valójában egy lendületes ballada, a Kék Hullám Kemping úgy hozza a retró Balaton-életérzést, hogy közben az Arctic Monkeys szerzői jogi pert indíthatna az ügyében, de azért elveszítené. A zenekar kellő humorral, ám nem egészen komolytalanul énekli meg a húszévesek hetente jelentkező „életközepi válságát” (Mi lesz?, Nem tudom!), a homofób gyűlöletpropagandát meg stadionrockos sounddal ventillálja (Pók).
Ami rögtön feltűnik, az a banda kimeríthetetlen invenciója a hangzások és a hangszerválasztások terén.
Olyan érzése van a hallgatónak, mintha a Carson Coma ötven év popzenéjét gyúrta volna hógolyóba, egyszerre dobnak fejbe valami újjal, miközben visszatérnek a Black Keys, a Cage The Elephant vagy épp a 30Y gitáros rockja felé is (Anyák sírnak). Vannak persze számok, amelyek nem világmegváltásra születtek (Vezetői engedély), de egy 14 trackes albumon nem is illik tizennégyszer kifordítani a világot a sarkaiból. A nagylemezformátumnak hála pedig olyan üdítő szösszenetek is elférnek az anyagban, mint a labtorlorekakiltam.mp3.
A Carson Coma új albumán egy nemzedék élettapasztalatának ismerős élményei köszönnek vissza. Ők azok, akik tájékozottabbak a pszichológiában, mint az elődeik, de nem egészen tudják, mit kezdjenek ezzel a tudással: „Miért tudok túl sok mindent, miért nem értek semmit sem?” Azok, akiket mindig az a vád ér, hogy az életük kevésbé színes-szagos a régiekhez képest, hogy „digitálisak” az „analóg” ellenében. Akik ezen javítandó Polaroidot, vinyl lemezt és Adidas susogóst vesznek a leveles logóval. Ők azok, akik többféle kataklizma, világjárvány, háború, klímaválság közben nőttek fel,
akik előtt így a közelmúlt is nosztalgikus fényben ragyoghat:
„Hét éve sokkal szebb volt minden, minden álom visszahúz.” Ők azok, akiknek nem kellett lebontaniuk vasfüggönyt, sem Levi’s farmert csempészni Jugóból, mert a világ tárva nyitva állt, amikor megszülettek, de hiába ígérték nekik, hogy bármi megtörténhet, gyakran az a bármi „nem történt meg” (Polaroid).
Az album utolsó dala, a Porszem igazi meglepetés. Giorgio maradéktalanul komolyan veszi magát,
s ez a komolyság jól is áll neki.
„Egy univerzum és százmilliárd galaxis / Ha el is tűnsz, hát ezekben maradsz is” – énekli, miközben a háttérben vonósok is felsejlenek. Amikor a refrén csúcspontján az énekes elér egy magas B hangot („Hát menjünk, ahol újjá lehet születnünk”), a hallgató eldöntheti, hogy követ-e egy fiút, aki alig másfél évet élt a 20. században, a teljesség felé vezető útján. Én mentem vele, és nem bántam meg.
Carson Coma: Digitális/Analóg, 2022, Gold Record.
A borítófotót David Sebastian Mezei készítette.
