Megjelent a Dr. Melancholia egykori frontembere, a jó ideje már szólóban alkotó Vic Willow második nagylemeze, amelyet a 2018-as Humanoid után szintén a KULTer.hu-n mutat be dalról dalra. Mi volt a legparasztabb húzása? Mikor fog összeomlani a civilizációnk? Hol jön képbe David Bowie, hol a Kraftwerk és mi emlékezteti a Jokerre?
Van itt egy első ránézésre igencsak paradox helyzet. A kultúránk – de becézzük csak globális kapitalizmusnak – memetikailag végletesen individualista. Megérdemled, jár neked, éld az álmod, ne érd be kevesebbel, szard le a hatereket és a többi. A lózungok tárháza kiapadhatatlan.
A gép aztán mégis a tömegembert, a másolat másolatának a másolatát dobja ki.
A „különleges” jelző úgy ömlik rád a média minden felületéről, akár a záporeső, és hogy utólag kiérdemeld a megelőlegezett hízelgést, egyetlen feltételnek kell teljesülnie: vedd meg, amit előtted már millióan megvettek. Nem kevésbé igaz ez, ha úgy mondom, edd meg, amit előtted már millióan megettek. Az ígéret tehát úgy szól, hogy te egyéniségként teljesebb leszel, az ehhez tartozó felszólítás pedig az, hogy vedd fel ezt a kezeslábast, állj be a kezeslábasban sorakozók közé. Már az erekciódban sem bízhatsz, hiszen arra a modellre egy gigantikus, kollektív farok állt fel, amelynek a tiéd csak egy kinövése. Így kerülsz helyedre a polcon, mint legvégső és legfontosabb tömegtermék. Innen nézve már szó sincs paradoxonról.
Miféle kitüntetés az, amit már azelőtt kiosztanak, hogy bármit is tettél volna érte?
De a még inkább indokolt kérdés: miféle kitüntetés az, amit marketingesek szórnak hóágyúval? A képlet tök egyszerű: ha mindenki kiemelkedik a tömegből, akkor senki sem. A cél pedig nem az, hogy kiemelkedj, hanem hogy úgy érezd. Előbbihez valódi feltételeknek, értékeknek kéne megfelelned, utóbbira meg ott a Mastercard.
De miért mondtam el mindezt? Mert ha van az elmúlt évszázadnak egy mindenek feletti fontos tanulsága, az éppen az, hogy a Mastercardot feldughatjuk a seggünkbe. Az embernek igenis értékekre és mértékre van szüksége, az a kultúra pedig, amely ezeknek csak a délibábjával tud szolgálni, míg valójában az opportunista, materialista törekvéseket jutalmazza, halálra van ítélve.
A MELANCHOLIA egy konceptalbum, amelynek
tárgya a kultúránk zuhanórepülése, hőse pedig egy magányos, kiüresedett figura,
aki a zuhanó repülőn válaszokat és identitást keres. Az volt a célom, hogy ábrázoljam a posztmodern ember kiszolgáltatottságát a világban, amelyet nem ért, de érteni próbál, esetlen kapcsolatkeresését a transzcendenssel, és törekvését arra, hogy életének magasabb célt találjon, mint elhasználódni a hétköznapok monoton, automatizált cselekvéseiben. Megígérték neki a mindent, az album pedig ott veszi fel a fonalat, ahol rájön, hogy nem kapott lószart se.
PSALM 404
Bő egyperces elszállás zárja a dalt, ami eredetileg intro lett volna. A társproducerként közreműködő Gerő András (Auraleak, The Tumor Called Marla) ötlete volt, hogy helyezzük át. Így igazi arcbavágós in medias res kezdést kapott az album. Karcos elektronika, kaotikus dobtéma és rengeteg feszültség jellemzi.
Azt mondják, egy zuhanó repülőn nincsenek ateisták.
Ez a szám egy zuhanórepülő-pillanat. A körbe-körbeismétlődő négy sor, hűen a címhez, mintha egy panaszzsoltár lenne. Egy meglehetősen bugyuta zsoltár, pont amilyenre telik valakitől, aki a büdös életben nem hitt semmiben, de a krízis gyötrelmei közt mást sem áhít jobban, mint az isteni gondviselést.
GLUE
Veszélyes 5 perc. A kamumegváltók ilyenkor jönnek a lelkedért – marketingesek, politikusok, egotrénerek, szektavezérek. Amikor a kultúrmáz felrepedezik rajtad, és a réseken át felsejlik a szűkölő állat. A propaganda mindig vele kommunikál. Mindannyiunkban ott lakik, és ha átveszi az irányítást, kutyává leszel. Hogy kinek a kutyájává, azt megvallhatod kurvára kifinomultan, akár karakánul is, a lényeg nem változik: a pitbull éppúgy csak kutya, mint a palotapincsi.
Ami a zenét illeti,
ez a szám a legváltozatosabb és legslágeresebb a lemezen.
Van egy furcsa lüktetése, ami annak köszönhető, hogy nem 4/4-ben, hanem 7/8-ban írtam. A MELANCHOLIA-n visszatérő hangszer a műfajilag unortodoxnak számító handpan, amely a GLUE-ban kerül legjobban előtérbe. A dal egy-egy jazzes gesztust is megenged magának, de a jó része pattogós elektronika és industrial rock húrtépés.
P@NIC W/ OBEDIENCE
Egyértelműen a legparasztabb húzásom. Minimális gesztusokat sem tettem, hogy hallgatható legyen. Itt göthös kutyára emlékeztető szintetizátor, amott ráolvasásszerű törzsi kántálás egy tök dallamtalan groove-ra, máshol transzvesztita Karády Katalinként szenvelgés, mindez a szám végén egy olyan zenei ámokfutással koronázva,
hogy ha apád addig nem baszott le,
hogy „mi ez a szar, amit hallgatsz, fiam”, ezen a ponton biztos kifakad.
Szövegileg az egyetlen tétel a lemezen, amelyben megszólalok egyfajta narrátori szerepben. Muszáj volt, hiszen a hősünk nincs abban a helyzetben, hogy átlássa, miféle aljadék manipulációk kitettje, beszélni viszont fontos volt erről egzakt formában is. Ő ebben a dalnak nem csekély engedménnyel nevezhető kavalkádban, a sanzonszerű második versszakban nyöszörög el néhány sort. Egy érme két oldalát szerettem volna megmutatni. A hatékony propagandának ugyanis éppúgy feltétele a befogadót fogékonnyá tévő mentális állapot, mint a közlő furmányossága.
DISGRACED & DISPOSABLE
Két nagyobb egységre bomlik. Az első fele tiszta Kraftwerk, az emberi elmén nap mint nap lefutó parancssor és a tudatalattiba vésett mantrák leltára. Ehhez annyira lélektelen hangvételre volt szükségem, hogy végül nem is én adtam elő, hanem egy szövegfelolvasó alkalmazásba írtam be mondatonként, néha szavanként a dalszöveget, majd ezeket a töredékeket illesztettem rá a zenére.
A második felvonás már az elgépiesült élet monotóniájában megtört léleké.
Talán a zeneileg legletisztultabb, legszerethetőbb másfél perce az albumnak. Már-már szintipopnak nevezném, sőt táncolhatónak, ha nem lenne ilyen pusztulat depresszív. Kereslet persze sok mindenre van. Sírva táncolásra ez a megfelelő kínálat.
WINGS OF ICARUS
A múlandóság balladája. Erről a dalról a legnehezebb beszélnem, itt nincs tér szellemeskedésre. Az alapját évekkel ezelőtt írtam, amikor édesapám kórházba került, és egy elég komoly műtéten esett át. Volt néhány sötét nap, amikor megfogalmazódott bennem, hogy akár el is veszíthetem, és hogy erre mennyire nem állok készen. Istennek hála, hamar jobban lett, és ahogy ez a hatalmas kő legördült a szívemről, a dalkezdeményt is félretettem.
Ahhoz, hogy újra elővegyem, egy tragédia kellett.
Olyan, ami miatt csak azt tudom kívánni, bár rohadt volna meg inkább a fiókban. Legyen elég annyi, hogy egy nagyszerű ember nagyon korán ment el. A sztorizást mellőzöm, mert bár megviselt, de ez nem az én tragédiám. Másén pedig eszemben sincs élősködni.
BLACK SUN RISING
Folyton a Joker című film jut eszembe róla. A főhős ezen a ponton ugyanazon a kötélen táncol, amelyen Arthur Fleck. Démonjaival, rögeszméivel magára hagyva kínlódik, nincs, aki meghallgatná, aki figyelne rá. Már-már ölne azért, hogy ezen változtasson. A „fekete nap” egy szuperpozícióban lévő motívum. Szándékosan marad nyitva a kérdés, hogy egy beteg elme projekciója, vagy prófétai látomás egy nagy kataklizmáról. Nagyjából mindegy is. A mi felvilágosult, high-tech kultúránkban ugyan melyik próféta az, aki nem egy kibaszott kényszerzubbonyban végezné?
Zeneileg ez a darab a legnagyívűbb, legösszetettebb vállalásom.
Drámai és színpadias. Dühkitörések, majd elcsitulások, tépelődések és jajkiáltások sorozata. A zene mintha folyton meggondolná magát. Filmzeneszerű intro után döngölő industrial, majd a gitárok zúzni kezdenek, de mire headbangelnél, már sehol sincsenek. A legparább momentum egy zongorás kiállás, amikor a főhős a fülébe sugdosó démonokkal ordítozik. A BLACK SUN RISING úgy érzelmi, mint zenei vonatkozásban az album csúcspontja, és ebben a szakmabeli kommentek is megerősítenek.
LABYRINTH
A végeredményt hallgatva ez szinte elképzelhetetlen, de egy funkys gitártéma volt a kiindulási alap. Ahhoz hasonló, amit David Bowie Stay című számában hallunk. Erre improvizáltam gitáron újabb és újabb sávokat, majd toltam alá a dobot, de valami zavarta az összképet. Naná, hogy a funkytéma! Megköszöntem neki a parádés kezdőrúgást, és töröltem is. Ezután elszabadultam. Fogtam a dobot meg az egyik gitársávot, és visszafelé játszva hozzácsaptam az eredeti alaphoz. Shakert és tamburint vettem fel, majd a sávokat szétvágtam, különböző effektekkel manipuláltam és átrendeztem.
Kaotikus összhatásra törekedtem,
hiszen a szöveg is a zűrzavarról szól. Arról a bábeli lidércnyomásról, amely most már a mindennapjaink alapélménye, hogy egymástól hermetikusan elhatárolt valóságbuborékokba zárkózunk. Ha a vita tárgya nem a valóság értelmezése, hanem maga a valóság, akkor a vitának lőttek. Ez egy olyan patthelyzet, amelyből ha nem találunk kiutat, a civilizáció fog rámenni.
AS THE RIVER FLOWS
Egy instrumentális átkötő, amelyet leginkább Björk utóbbi tíz évének munkássága inspirált. Eredetileg ment volna alatta pár mondatnyi emelkedett hablatyolás, amelyet megírtam, de fel már nem vettem. Túl szájbarágós volt és agyonvágta a zenét. Érzelmileg így, szöveg nélkül is átadja, amit át kell adnia.
THE TRAIN
A felszabadulás. Amikor valakinek a szemébe nézel, és mintha te néznél vissza saját magadra. Nem a romantikus komédiák megváltónak hazudott szerelme, hanem az a valóban kegyelmi állapot, amikor két sors eggyé fonódik. A WINGS OF ICARUS mellett ez is egy mélyen személyes pillanat. Ugyanakkor sem szöveg, sem zene szempontjából nem hagyományos love song.
A leghízelgőbb, amit mondtak rá eddig, hogy David Bowie-s.
Részint annak is szántam, de a zeneszerzéskor Thom Yorke szintén ott volt velem, a refrénben felcsendülő hárfa meg egyértelmű Björk-hatás.
…AT LAST.
Akartam írni egy posztapokaliptikus tábortűzi dalt, valami esszenciálisat, ami egy szál gitáron előadható. Rettenet szar gitáros vagyok, így hát nem gondoltam, nem is gondolhattam túl. Az …AT LAST. olyan, mintha egy film végén a stáblista alatt szólna. El is határolja egy hosszú csend az előző kilenc számtól. Nem tudom, hogy könnyűzenei keretek közt bárki intézett-e már szózatot az utolsó emberhez, de ha nem, akkor valamiben végre az első vagyok. Röpke két és fél percnyi,
a cinizmus határát súroló keserű irónia,
ami tesz róla, hogy a hallgató világfájdalmas hangulatban távozzon a moziból. Mégsem engedhettem útjára egy THE TRAIN-nel…
A fotókat Illés Helga készítette.
