A Wachowski testvérek kultuszfilmje alapjaiban változtatta meg az akció-sci-fik arculatát. A H. R. Giger biomechanikus rémálomképeit megidéző világ merészen nyúlt egzisztenciális kérdésekhez és a virtuális valósághoz fűződő viszonyunk bátor, önreflexív társadalomkritikája volt. De volt értelme újra feltépni a valóságra nyíló sebeket? Spoileres kritika.
Az első rész filmtörténeti mérföldkő, míg a két folytatás az akciószekvenciákat kidomborítva szőtte tovább saját szabályrendszerét és merült el a háttértörténet nyúlüregében, miközben egy klasszikus messiássztorit mesélt el. Nem volt kérdés, hogy két évtized után újra a zöld kódsorok között találjuk magukat. A negyedik felvonás létjogosultságának kérdése vitatható, de a 2010-es évektől kezdődően népszerű a klasszikusok feltámasztása folytatás, felújítás vagy a kettő hibridjének képében. Legyen szó Szellemirtókról, Szárnyas fejvadászról, Star Warsról, Terminátorról vagy az Alien-franchise-ról.
Elkészülésük motivációja mögött több tényező húzódik, de egy remake vagy folytatás nem feltétlenül felesleges, ha kreativitás szülte.
Az önreflexió pedig talán elengedhetetlen. Ahogyan Wes Craven, úgy Lana Wachowski is a negyedik falat áttörve, direkt szól ki a nézőkhöz: ez a rész mindenképp elkészült volna, vagy velük vagy teljesen más alkotógárdával. Visszatérését viszont nemcsak a vélhető kényszer szülte, hanem önnön terápiás igénye. Testvérével nemrég veszítették el szüleiket, Lillyvel ellentétben pedig a rendezőnő fel szerette volna támasztani szeretett karaktereit, ha már a való életben ezt nem teheti meg. Mindez pedig összhangban van az új film kontextusával is, miszerint ezúttal a kreált valóság maga a trauma, amelyből ki lehet törni az életbe, legyen az bármilyen fájdalmas.
Thomas Anderson (Keanu Reeves) megcsömörlött videójáték-fejlesztő. Mindennapjait egyhangú szürkeségben tengeti, miközben legfrissebb játékán dolgozik, amelybe akarva-akaratlanul beleszövi előző nagy dobásának elemeit. Két évtizede a Mátrix trilógiája hatalmas siker volt, közönsége azóta is arról beszél, Anderson viszont nem tud elszakadni tőle, hiszen beleírta az életét formáló embereket is. Főnökét, aki egyben vetélytársa, mentorát, valamint szerelmét, Tiffanyt (Carrie-Anne Moss), akit nap mint nap epekedve figyel.
A Mátrix sikerét követően pánikrohamok gyötrik konstans szorongással, mivel nem tudja megkülönböztetni a fikciót a valóságtól.
Terapeutájával dolgoznak rajta, hogy visszatérhessen a való életbe, és kiszakadva a játék világából élvezhesse is azt. Ellenben az őt körülvevő emberek és maga a világ folyamatos hallucinációkra kényszerítik, miszerint a játék nem fikció, hanem emlékeinek gyűjteménye. Szembe kell néznie az igazsággal: a Mátrix-játékok cselekménye a valóság, ahol messiás volt, de mindent elvesztett, vagy az a sivárság az élet, amiben boldogtalan és legszívesebben eldobná?
A három filmen keresztül épített, klasszikus hős útját bejáró messiástörténetet, amely le is zárta a cselekményt, nem lehetett volna ugyanott folytatni. Annak sem lett volna értelme, ha a végkifejletet szövik tovább, fordítják ki vagy tépik fel újra. Elsőre nem is lenne magától értetődő, pedig szinte égbekiáltóan szükséges volt, hogy a fókusz ezúttal kizárólag Neo és Trinity kapcsolatára kerüljön és saját karakterívüket varrják el, ha már a világuké lezárult. Kettejük összefonódása az előző három filmben nem volt igazán kidomborítva, a közös ügy végrehajtása közben egymás mellé kerültek, a kémia explicit volt megjelenítve, ezért természetellenesnek érződött, annak ellenére, hogy Neo és Trinity sorsán múlt a világ megváltása.
Ezúttal viszont Wachowski teljesen új szerepbe helyezi őket, így tágabb lehetőség adódik a köztük lévő kötődés bemutatására.
Thomas a depresszió egyértelmű jeleit produkálja, több öngyilkossági kísérlet után berögzült minták alapján működik saját életében, a szorongás tüneteit tompító gyógyszereket pedig marokszámra szedi. Napjainak egyetlen fénypontja a találkozás Tiffanyval a kávézóban. Tiffany családos nő, aki érzékeli a férfi plátói vonzalmát, és mintha maga is önkéntelen érezné a megmagyarázhatatlan kötődést Thomas iránt. Tisztában van vele, hogy személyét a játékfejlesztő beépítette a Mátrixba, de a játék története mintha számára is inkább valódi emlék lenne, amelyen közösen osztoznak.
Mindketten elfojtott traumában élik mindennapjaikat, melyeknek szerves részét képezik a fel-feltörő emlékek,
amelyeket nem tudnak megkülönböztetni a valóságtól. Valóban közös a múltjuk, amelyben mindketten a legnagyobb áldozatot hozták a nagyobb jóért, ahol életük és szerelmük árán egyeztek ki a valósággal?
Az első film óta tudjuk, hogy a Mátrix nem működött utópiaként, az emberek agya nem tudott azonosulni a fájdalom, sóvárgás és minden más negatív emberi érzelmet nélkülöző világgal. Thomasnak viszont döntenie kell. Elindul a traumafeldolgozás útján, feltépi a sebeket, a múltat, szembenéz az emlékekkel, az emberekkel, akiket összemosott gyászában, és vállalja a bizonytalanság fájdalmát, amely a valósággal jár? Vagy marad abban a világban, amelynek ugyanúgy része a sóvárgás, de legalább kiszámítható és ismert?
A piros pirulát választva kiszakad a megszokottból, az ismertből, megtanulja elkülöníteni a valóságot a fikciótól,
amely a traumafeldolgozás első lépése lenne. A kékkel viszont belesüpped a megszokottba, a traumába, a múlt és jelen mezsgyéjén, amelyen a fikció elviselhetőbb, hisz ott van a társa, még úgy is, hogy nem osztoznak az életen.
A Feltámadások inkább működik karakterdrámaként, mintsem akciófilmként. Az ismert karakterek tekintetében érződik igazán az idő múlása és Neo áldozatának hatása. Van, aki hű maradt eredeti küldetéséhez, és a béke fenntartását szolgálja, míg más élvezi a szabadság nyújtotta korlátlan örömöt. És olyan is van, akit az idő és az emlékek átformáltak, hogy a szembenézés és elfogadás funkcióját töltse be. Egyesek pedig elvesztették erejüket a múlt felett és legyőzhető, ártalmatlanná, elviselhetővé tehető emlékképek maradtak csupán.
A világ továbbépítése másból sem áll, csak nosztalgia-faktorból, amely a legtöbb esetben működik.
Ismert karakterekkel találkozunk újra a megváltozott valóságban. Zion városa továbbfejlődött, Ióban már nemcsak az emberek, hanem bizonyos gépek is a közös jövőt építik, amely zöldebb, nyugodtabb és harmonikusabb. Mindennek fenntartása már Niobe (Jada Pinkett Smith) feladata, aki felelőssége tudatában még Neo új küldetését is szabotálná. Szerepét ez a motívum árnyalná, bár motivációja hamar a cselekmény előrehaladásának áldozata lesz. De ott van a Smith-Morpheus (Yahya Abdul-Matten II) hibridprogram is, akinek megújult külseje szintén behódol a narratívának, hogy egyetlen funkciót töltsön be: átjárót a világ és a Mátrix között. De Sati (Pryanka Chopra Jonas) is az idő mezsgyéjén egyensúlyozik, továbbfejlesztett Orákulumként.
A letűnt kor emlékei pedig karikatúraszerűen állják útját a hősnek,
legyen szó a Merovingiról vagy a végjátékra csak a megváltást és feloldozást előregördítő Smith ügynök új alakjáról.
Mindannyian egyetlen célt szolgálnak, a két főhős szembenézését a valósággal, annak elfogadását és a történtek belső feldolgozását, hogy feloldozást nyerjenek, a megváltozott világban váljanak egyenrangú társakká. A lélektant boncolgató érdekes felütéssel ellentétben a játékidő előrehaladtával sajnos
kiszámíthatóvá válik a cselekmény, amely szirupos, már-már kellemetlen végjátékba torkollik.
Mindezt annak ellenére, hogy a megoldás szimbolikájában illeszkedik a traumaolvasathoz, miszerint a megváltást a múlt elfogadása jelenti. Érződik a törekvés egy új fejezet nyitására, hogy a Mátrixban még vannak feltáratlan zegzugok. A nosztalgia-faktor a legtöbb helyen működik, még az első film jeleneteinek összeollózása – ami olcsó megúszás – ellenére is.
A cselekmény sokkal lassabb, mint az előző folytatásokban, de ennek köszönhetően több idő jut Thomas/Neo és Tiffany/Trinity valódi énjének, kapcsolatuk erejének feltérképezésére. A színészek közül pedig Carrie-Anne Moss tud leginkább élni ezzel a lehetőséggel,
kiemeli Trinityt az akcióhősnő szerepéből, hogy bemutassa, milyen lenne egy másik életben, másik sorssal,
hogy eljátsszon a kettő közötti drasztikus ellentmondással és megválaszolja, melyik én a valódi. A friss karakterek közül igazán senkinek sincs esélye a kibontakozásra, még a régi-új Morpheusnak sem, ami mögött húzódhat a Wachowskiék vesztesége is, talán a mentor/szülő figurát még kreált realitásukban is képtelenség feltámasztani. Az ellenlábasok viszont súlytalanok, még úgy is, hogy egyikük szintén egy kreált hibrid, emlék elegy, bár motivációi többdimenzióssá teszik, de ennek kibontása vagy megmagyarázása sajnos elmarad.
Az új Mátrix közel sem tökéletes. A fő cselekményszál a két főszereplőre koncentrál, velük időzik el szívesen, de közben bővíteni is szeretné a világot, alámerülne a Mátrix mélyebb bugyraiba, de a törekvéseket már nem tudja megmagyarázni, mert ideje sincs az új ötletek kibontására. Önreflexív és kreatív, de jobb élmény lenne, ha csak karakterdrámaként funkcionálna és beérné ennyivel. Már nincs meg a több mint húsz évvel ezelőtti varázsa a látványvilágának sem.
A Feltámadások legnagyobb negatívuma, hogy a franchise-ra jellemző akciójeleneteket minimumra redukálták
és a koreográfiából semmi sem látszik. Ennek oka talán nagyobb rejtély, mint Lauence Fishburne távolmaradása. Természetesen az operatőri munka megpróbál eljátszani a gravitáció nyújtotta lehetőségekkel, de nem tud újító lenni. A kosztümök méltók az örökséghez és megidézik a 2000-es évek latexkreációit, egyben mégis újnak hatnak és nem válnak nevetségessé.
Talán Lana Wachowski nem is akart megváltani semmit, csupán visszatérni abba a valóságba, ahol a hozzá legközelebb állókkal megteheti, hogy feltámasztja őket, ezzel dolgozva fel gyászának traumáját. Ebből a szempontból pedig érdekessé válik a Mátrix: Feltámadások.
Mátrix: Feltámadások (Matrix: Resurrections), 2021. Rendezte: Lana Wachowski. Írta: Lana Wachowski, David Mitchell, Aleksandar Hemon. Szereplők: Keanu Reeves, Carrie-Anne Moss, Yahya Abdul-Matten II, Jonathan Groff, Jessica Henwick, Neil Patrick Harris. Forgalmazza: InterCom.
A Mátrix: Feltámadások a Magyar Filmadatbázison.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.