Az utóbbi évek meghatározó kritikai-irodalomtörténeti diskurzusai azt igazolják, hogy Hajnóczy Péter (1942–1981) helye és szerepe nem egyértelmű jelenkori kánonképünkben – ugyanakkor izgalmas, magával ragadó életművének most is vannak elmélyült kutatói, érzékeny értelmezői, s ami a leglényegesebb: lelkes olvasói. Ez utóbbi belátást igyekezett alátámasztani az a konferencia, amely az Irodalmi Magazin és a Károli Gáspár Református Egyetem szervezésében zajlott le 2022. június 3-án a Károlyi-Csekonics Palotában.
A félnapos programot egy pódiumbeszélgetés nyitotta, melynek résztvevői Cserjés Katalin, a Szegedi Tudományegyetem nyugalmazott docense és a Hajnóczy Hagyatékgondozó Műhely vezetője, Hoványi Márton, az Eötvös Loránd Tudományegyetem adjunktusa és Márton László, író, műfordító voltak. A beszélgetést Kondor Péter János, az Irodalmi Magazin főszerkesztője moderálta. A Hajnóczy-életmű helye a magyar irodalomban elnevezésű kerekasztal résztvevőinek mindegyike számot adott Kondor Péter János kérdésére a Hajnóczy-szövegvilággal és -jelenséggel való megismerkedéséről: Cserjés Katalin második (PhD) doktori disszertációjának 2000-es évekbeli kutatómunkáját idézte fel. Hoványi Márton, aki szintén Hajnóczyról írt doktori értekezést (2017),
az életmű elsőre nem magától értetődő, teológiai jelentésösszefüggéseit hangsúlyozta
(Hajnóczy „blaszfém liturgikus” szövegeit említve), kitérve az egykori – főképp szemináriumi hallgatókból szerveződött – szegedi Hajnóczy Műhely inspiráló közegére. Márton László pedig egy 1979-es, Kulin Ferenc és a Mozgó Világ köre által szervezett siklósi irodalmi találkozóra emlékezett vissza, ahol kézről kézre járt a még élő szerző A halál kilovagolt Perzsiából című friss regénye, melyet ő maga is azon nyomban elolvasott.
A beszélgetés további része azon kérdéseket járta körül, hogy vajon mennyire népszerű ma Hajnóczy Péter prózája; miben áll az életmű (poétikai) egységessége, mik a legfőbb jellegzetességei? Melyeket tekinthetjük a korpusz reprezentatív darabjainak? Mi jellemzi Hajnóczy egykori és mai recepcióját? Hogyan kapcsolható az életmű az 1970-80-as évekbeli „prózafordulat” generációjához és poétikai törekvéseihez? Mit tudhatunk a Hajnóczy-hagyaték helyzetéről? Illetve, hogy mennyiben élvezhetők (és olvashatók újra) a Hajnóczy-szövegek azon történeti kontextus nélkül, melyben létrejöttek? Cserjés Katalin a Hajnóczy-olvasás vonatkozásában az előbb műinterpretációkra fókuszáló, majd a hagyatéki szövegekkel is foglalatoskodó szegedi műhely szerepét, az általuk szervezett országos konferenciák és kiadott tanulmánykötetek hatását emelte ki. Az életmű poétikai sajátosságai kapcsán megemlékezett a nemrégiben elhunyt Szkárosi Endréről is, aki úttörő jelentőségű írásokat tett közzé Hajnóczyról. Idézte Szkárosinak az életmű gazdagságával kapcsolatos megállapítását, miszerint
Hajnóczy mindig képes volt „disszonánsan váltani” írásaiban.
Ezt követően kitért a Hajnóczy-recepció történetiségére, felsorolva a rá nagy hatást gyakorló értelmezők munkáit (Németh Marcell kismonográfiáját, Diószegi Olga korai publikációit, a Jelentések a süllyesztőből című kötetet sajtó alá rendező Nagy Tamás, fiatalon elhunyt jogszociológus munkásságát), valamint a 2010-ben – Reményi József Tamás, a korábbi Hajnóczy-kötetetek szerkesztője révén – Szegedre, majd pedig a Hódmezővásárhelyi Könyvtárba került kilenc cipősdoboznyi Hajnóczy-hagyaték tartalmáról is beszélt.
Hoványi az életmű reprezentatív darabjai kapcsán – a beszélgetés többi résztvevőjével egyetértésben – a Perzsia „alapszöveg” státuszát említette, s jelenkori kutatásaihoz is kapcsolódva James Joyce prózájával állította párhuzamba az életművet, melynek poétikai iránya a valóságfeltáró realizmustól a roncsolt szövegek felé mozdult el tendenciózusan az idő előrehaladtával. A Hajnóczy-szövegek valódi izgalmát az életmű azon jellegzetességében vélte megragadhatónak – kapcsolódva a fent idézett Szkárosi Endrétől származó belátáshoz –, hogy egy jól beazonosítható, karakteres, „egyhangú prózával” van dolgunk, melyhez közelebb lépve azonban rendkívüli poétikai sokszínűség tárul fel számunkra. A Hajnóczy-értelmezéstörténet négy meghatározó aspektusát elkülönítve – az életműből inspirálódó szépirodalom, a Hajnóczy-kutatók „emberi” közege és nemzedéki folytonossága, a hagyatékgondozás munkája, valamint a szerzővel kapcsolatos tudományos szakirodalom –
amellett érvelt, hogy bár Hajnóczy pozíciója még mindig a kortárs kánon peremén billeg,
épp az imént említett kapcsolódási pontok miatt legjobb művei ki fogják állni az idő próbáját, értelmezhetőek lesznek a Kádár-kori társadalmi valóság ismerete nélkül is, s megtalálják olvasóikat. Már csak azért is, mert az utóbbi évek értelmezései helyenként azt is megmutatták, hogy a Hajnóczy-életmű nem csupán a korabeli és mai magyar irodalom mozgásaival állítható párhuzamba, hanem a kultúra nagy témáin keresztül – szabadság, szenvedély, érzékiség, őrület, alkoholizmus, blaszfémia – a modern világirodalom tendenciáihoz is kapcsolódik.
Márton László, Hajnóczy egykori nyilvános pályafutását és mai kanonikus helyét értékelve igen bölcsen arra a szükségszerűségre hívta fel a figyelmet, hogy egy író, ha meghal (különösképp, ha ez igen korán következik be, mint Hajnóczy esetében): megszűnik kortársunk lenni. Munkássága elveszti kapcsolatát a történő irodalommal – igen gyakran (átmenetileg vagy hosszú időre) elfelejtődik.
A kortárs irodalom dinamikáin is múlik, mikor s miért emlékeznek vissza rá, miképp nyernek művei új értelmezéseket.
(Mindazonáltal az ilyen sajátos szerepű és karakterű életművek, mint Hajnóczyé – vagy amilyen a Cholnoky-testvéreké volt a századfordulón, illetve Tar Sándoré az ezredvégen – segítenek kialakítani az olvasói-kritikai viszonyt a nagyobb formátumú szerzőkhöz: például Mészölyhöz, Nádashoz, Esterházyhoz.) Hajnóczy írásművészetének unikalitását a fegyelmezett, akkurátus írásmód és munkamódszer, valamint a felelőtlen, önpusztító, széteső egyén között létesülő feszültségben mutatta föl. Ez a feszültség Hajnóczy legjobb írásaiban rendre megnyilvánul, hozzájárulva a kiszolgáltatottságtapasztalat hiteles ábrázolásához – ez ugyanakkor sokszor erkölcsi és írói kételyeket is felvethet az életrajz ismeretében, miképp erre Márton László Hajnóczy Hány óra? (1977) című novellája kapcsán utalt. Hajnóczy közismert alkoholfüggőségét említve – a vele kapcsolatos kritikai nyelv egynémely megnyilvánulását ismerve kissé meglepő módon –
megjegyezte, hogy egy ilyen szerzői életmű kanonikus pozíciója azért is bizonytalan, mert alkalmatlan a kultuszra
(„az önpusztítás önmagában nem tragikus”). Márton László jellemezte Hajnóczy és a prózafordulat vonulatának kapcsolatát is, abban a korszellemben és „indulati nyomatékban” nevezve meg közös vonásaikat, amely nem elégedett meg a szűkös társadalmi viszonyok „hiteles” leírásával. Ennek nyomán egészen hosszú listáját adta azon szerzőknek – Dobai Péteren, Spiró Györgyön és Konrád Györgyön át egészen a korai Bereményi Gézáig és a kései Forgách Andrásig –, akiknek műveiben hasonló tematikával, hangütéssel, társadalmi érzékenységgel és poétikai megoldásokkal találkozhatunk. Emellett – Cserjés Katalin hozzászólására reagálva – a Hajnóczy-életműben jól dokumentálható Heinrich von Kleist-hatásra tért ki, megemlítve a magyarországi Kleist-recepció 1990-es évekbeli átalakulásának és Hajnóczy újrafelfedezésének párhuzamosságát.
A másfél órás beszélgetést követően az ország különböző egyetemeinek, kutatóintézeteinek munkatársai prezentálták rövid előadásaikat Hajnóczy életművével kapcsolatban, összesen három szekcióban. Az első, délelőtti ülésszak a Hagyaték és szociokulturális korkép címet viselte, némileg megtévesztő módon, mivel
a szekció előadásai nem kapcsolódtak az utóbbi másfél évtizedben a Hajnóczy-olvasást leginkább dinamizáló tényezőhöz:
a Hajnóczy-hagyaték ügyéhez és az életmű filológiai-textológiai kérdéseihez. (Ilyen értelemben a címbe emelt „hagyaték” leginkább „örökség”, „hagyomány” értelemben interpretálható.) A szekció első előadója Reichert Gábor, az ELTE BTK Modern Irodalomtörténeti Tanszékének oktatója volt, aki a főműnek is tekinthető Perzsia egy kevesebbet tárgyalt aspektusát, a regényben szereplő lány, Krisztina zsidó származásának beazonosíthatóságát, ezzel kapcsolatosan
a főszereplő fiú emlékezésre és felejtésre irányuló stratégiáit elemezte a komplex narráció összefüggésrendszerében.
Utána Bezsenyi Tamás kriminológus-történész következett, aki a munkásírói léttel összefüggő társadalmi problémákat (bűnelkövetés, devianciák, alkoholizmus stb.), azok irodalmi reprezentációját mutatta be a Kádár-korszak jogi és kultúrpolitikai kontextusában, Hajnóczy mellett más írók (Tar Sándor, Császár István, Béládi István) sajátos életútját is megemlítve. Végül Hajnóczynak a közelmúlt legnagyobb hatású magyar irodalmi paradigmaváltásához, a prózafordulathoz, s annak legjelentősebb szerzőihez (Esterházy, Nádas) fűződő viszonyát Győri Orsolya elemezte az intertextualitás kulcsfogalma révén. Előadásában tipológiát vázolt föl, miszerint a prózafordulat prózapoétikai innovációját közvetítő nyelviség Esterházy írásművészetében a zeneileg megkomponált, túlhúzott mondatok humorosságában, játékosságában, Nádasnál pedig a szövegvilág taktilis, érzéki hatásmechanizmusában érhető tetten – ehhez képest
Hajnóczy esetében egy nagyon erőteljes, már-már provokatív vizuális alapozottságú, ekfrasztikus alkotásmódról beszélhetünk.
A Hajnóczy-féle Kohlhaas-történet (A fűtő, 1975) nyelvi dimenzióinak s intertextuális hálózatának rövid elemzése nyomán amellett érvelt, hogy Hajnóczy életműve joggal integrálható a prózafordulat tágan értett diskurzusába.
A második, Kortárs életművek tükrében című szekcióban szintén három előadás hangzott el. A gyári munkás mint a hetvenes évek ködlovagja címen tartotta meg prezentációját Urbanik Tímea, a Szegedi Tudományegyetem oktatója. Gondolatmenetében a munkás alakjának irodalmi megjelenítéseit a gyökértelenség egzisztenciális tapasztalatával kapcsolta össze,
előadása második felében pedig Mészöly Miklós Szárnyas lovak (1977) című elbeszélését állította párhuzamba A fűtővel.
Milián Orsolya, a szegedi Vizuális Kultúra és Irodalomelmélet Tanszékének oktatója Örkény István és Hajnóczy Péter szövegvilágának kapcsolódási pontjait illusztrálta rendkívül szórakoztatóan a Férfiarckép című Örkény-egyperces és A véradó (1977) összehasonlító elemzésével, az egyéni boldogulás és társadalmi környezet közötti abszurd kontrasztok ábrázolását hangsúlyozva a szövegekben. Osztroluczky Sarolta, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem munkatársa pedig Hajnóczy kései rövidtörténeteit vizsgálta a magyar rövidprózai formák kontextusában, Pilinszky János Simon Áron (1984) című szövegét és Garaczi László első kötetének (Plasztik, 1985) egynémely írásait is beemelve az elemzésbe.
A konferencia utolsó, Elemzések, hatástörténet elnevezésű szekcióját Ludmán Katalin, a Miskolci Egyetem doktorandusza és tudományos segédmunkatársa nyitotta Az uszoda mint toposz Hajnóczy Péter prózájában című előadásával. Prezentációjának első felében kitért doktori kutatásának, a Hajnóczy-hagyaték digitális feldolgozásának munkálataira, ezt követően
a fürdő, az uszoda és a strand szövegszerű reprezentációit és kultúrhistóriai vonatkozásait mutatta be,
Hajnóczyn kívül olyan 20. századi szerzők munkásságában, mint Mándy Iván és Rubin Szilárd. Ágoston Enikő Anna, az ELTE doktorandusza Hajnóczy A szertartás (1977) című szövegének adta tüzetes elemzését, a megragadni kívánt mozdulat eseményszerűsége és az ismétlődésre épülő narráció kapcsolatára fókuszálva. Gelencsér Gábor, az ELTE Filmtudományi Tanszékének docense a filmes Hajnóczy-adaptációk hiányáról s egykori filmtörténeti helyéről, a magyar filmnyelvben be nem következett „prózafordulat” elmaradásának okairól, s a Hajnóczyhoz valamiképp kapcsolható filmes alkotók (Huszárik Zoltán, Bódy Gábor) tematikus-poétikai tájékozódásáról tartott érdekfeszítő előadást. A szekció – és a konferencia – utolsó előadója Almássy Balázs irodalom- és oktatástörténész volt, aki a Hajnóczy-életmű iskolai irodalomoktatásba vezető útját vázolta fel a Magyar Ifjúság 1976. április 30-i Hajnóczy-interjújától kezdve, egészen a Perzsia új NAT-ba (2020) való bekerüléséig.
A konferencia valamennyi résztvevője egyetérthetett abban, hogy a rendezvény programpontjai – a kerekasztal-beszélgetés, a tudományos ülésszakok sokszínű előadásai, s az utánuk következő hozzászólások, diszkussziók – sok-sok izgalmas adalékkal, új értelmezési szemponttal, megfontolásra érdemes megközelítéssel bővítették a Hajnóczy Péterrel, e talányos írói sorssal és sokrétű életművével kapcsolatos tudásunkat. A konferencián elhangzott előadások írott változatát az Irodalmi Magazin következő, tematikus Hajnóczy-számában találja meg az olvasó.
Hajnóczy Péter-konferencia az Irodalmi Magazinnal, Károli Gáspár Református Egyetem, Budapest, 2022. június 3.
A fotókat Czimbal Gyula készítette az Irodalmi Magazin megbízásából.
