A metálzene rítusa nem más, mint a koncert, a brit Iron Maiden pedig ennek az egyik főpapja. Negyven év profizmus és megszámlálhatatlan fellépés után még mindig friss és aktuális a Maiden és a zenéje, szerencsére ezt két és fél év kényszerű szünet után a magyar közönség is megtapasztalhatta június 7-én.
Vallomással szeretném kezdeni. Nem gondoltam volna, hogy
több mint két év után újra el fogok jutni egy koncertre,
arra pedig végképp nem számítottam, hogy ez az Iron Maiden kvázi visszatérő turnéja, a Legacy of the Beast World Tour 2022 budapesti állomása lesz. Olyan hirtelen jött a lehetőség, hogy ott lehessek a Groupama Arénában, hogy a szokásos, koncertek előtti izgalom szinte el is került egészen aznap reggelig, amikor viszont már alaposan meglegyintett annak a szele, hogy nemcsak hogy újra eljutok egy koncertre, de az ráadásul az Iron Maiden fellépése lesz. Ebből máris kitalálhatja a kedves Olvasó, hogy korábban nem láttam a zenekart koncerten – ami persze csak félig igaz, hiszen a DVD-ket, egyéb koncertfelvételeket (nem is egyet) végignéztem az évek során. Továbbmegyek, nem is nevezném magamat továbbra sem Iron Maiden-rajongónak, még úgy sem, hogy a tavalyi albumuk, amely félig-meddig ennek a turnénak az apropói között volt, teljesen meggyőzött.
Ennek megfelelő előhangolással, a várva várt pillangókkal a gyomromban érkeztem meg a Groupama Aréna számomra eddig csak kívülről ismerős monstrumához, elővételezvén, hogy valami legendásat fogok látni. Szerencsére az aznapra ígért eső elmaradt, így a borús ég és az enyhe szellő elviselhetővé tette az amúgy meleg időjárást. A két előzenekar az Iron Maiden szokásához híven nem feltétlenül a hagyományos metal vagy NWOBHM zenekarok közül került ki, de akiket a Maiden elhoz magával, azoknak egy bizonyos szintet hozniuk kell. Így is történt. A német Lord of The Lost tűpontosan, 18.30-kor kezdett.
Feketére mázolt, enyhén amerikaias sziruppal leöntött gótikus metált kaptunk tőlük,
amely hangulatában a Motionless in White, a Lacuna Coil és a Moonspell között mozgott, azonban ezt a keveréket megfelelő eredetiséggel frissítették fel. Magabiztosan és jól játszottak, az egyértelműen nem erre a zenére érkező közönséget is sikerült megszólítaniuk.
Rövid szünet után az amerikai Shinedown szintén nagyon energikus felvezetése következett. A kvázi modern stadionrock/grunge/alternatív metál vonalon mozgó banda
már hatalmas tömegnek játszhatott,
amit mind a zenekar, mind a közönség hálásan fogadott. Körülbelül 45 percnyi műsoruk után (sőt még alatta is) sokan megrohamozták a büfépultokat, hogy fel tudjanak tankolni a lényeg előtt. Fogalmam sincs, milyen lehet egy telt házas focimeccs alatt a kiszolgálás, de úgy tűnt, mintha a személyzetnek senki nem szólt volna, hogy jó 20.000 ember fog 7-én este a hőségben megjelenni, ezért a sorok rettentő lassan haladtak. Mindenesetre elérkezett a várva várt 9 óra és akkor…
…végre elkezdődött. Nem szeretnék egy leíró jellegű, percről-percre jelentést adni a koncertről, se túlhevített absztrakciókba bocsátkozni, ezért mértéktartóan annyit mondanék, hogy nem voltam felkészülve arra, amit láttam és hallottam. A műsor első blokkja – a hozzá készült japános díszlettel – az aktuális album, a Senjutsu első három dalát vonultatta fel, és ezzel remélhetőleg hamar közös nevezőre hozta a Maidenre éhes közönség minden generációját.
Nehéz eldönteni, hogy a három dal közül melyik volt a leghatásosabb,
de valahogy a Stratego felé húz a szívem. Persze Eddie, a zenekar kabalája is megjelent, szamurájvértezetben, ezzel mintegy életre keltve az album borítóját. A zenekar tagjai közül a hangulati-tematikus változásokat mindig Bruce Dickinson követte öltözete kisebb-nagyobb átalakításával, jelen esetben fekete ingben és keletiesen feltűzött hajjal.
Az egyes dalok között a díszlet is szinte mindig változott, bár a Senjutsut kísérő makettek után inkább vásznak domináltak a nagy fináléig. Ennek megfelelően például a Revelations rózsaablak jellegű mintákat kapott, a Flight of Icarus a címadó hőst, a Fear of the Dark sötét, temetőszerű képet stb. Nyilván végtelenül elcsépelt volna hosszú sorokat szentelni annak, hogy egy átlagban 65 évesekből álló zenekar csodálatra méltó minőségben és energiával tudta a majdnem kétórás koncertet előadni, de azért ez mégiscsak olyan teljesítmény, amely a mai show business-ben is egyedülálló.
Igen, Show Business, nagybetűvel,
ugyanis hiába van ennek a kifejezésnek sok rossz ízű jelentése, amit a magyar közönség ezen az estén láthatott, az a legprofibb produkciók közé tartozik, amelyek eljutottak hozzánk. Díszlet, ritmus és az előadóművészet ilyen egysége és energiája világosan megmutatja, miért nyújt generációkon átívelő élményt az Iron Maiden. Ez utóbbi sem túlzás, ugyanis igen sok családot, nemcsak a szülőket, de a gyerekeket is lehetett a közönség soraiban látni.
Persze egy ekkora életmű bemutathatatlan egy koncert alatt, így a senjutsus kezdés után megindult az albumok közötti ugrálás a kötelező záródalok előtt. Ezek közül a Blood Brothers – Sign of the Cross párosa merengősen adott lehetőséget az első három dalt követő felocsúdásra, ami után
ráfordulhattunk a valódi slágerparádéra.
Hallhattam végre az első számot, ami valaha eljutott hozzám a zenekartól (Fear of the Dark), átélhettem a görög mitológiát (Flight of Icarus), a ’80-as évek egyik legfontosabb heavy metal élményét (The Number of the Beast) és láthattam az igazi William Wallace-t is (The Clansman). Ez utóbbit azért emelném ki, mert annak ellenére, hogy nem Dickinson dala, hanem az őt a Maidenben pár évre váltó Blaze Bayley-é, mégis tökéletes átéléssel került előadásra. A szenvedély, amivel megszólaltatta, szerintem egész Londonig fűtötte volna a skótokat a Stirling Bridge-i ütközet után.
Ezen elementáris erejű élmények mellett az olyan apróságok, mint hogy a The Trooper közben vöröskabátosként nem csak a brit, de a magyar zászlót is lengette, már szinte fel se tűnnek, se az a szinte abszurd monumentalitás, amivel a koncertet lezáró Aces High-t körítik, gondolok itt a Spitfire modellre vagy a pirotechnika tömegére.
Bruce Dickinson egyszemélyes színház az Iron Maiden társulatában,
amely mögött persze ott áll Steve Harris zenei agya, az pedig szintén példaértékű, ahogy a három gitáros, Dave Murray, Adrian Smith és Janick Gers képesek együtt dolgozni. Legyen szó a ritmusok és riffek feszességéről vagy a szólók közös előadásáról (valóban hatalmas, amikor néhány hangonként átadják egymásnak ugyanannak a szólónak az egyes részeit).
Az pedig, hogy a dobos Nicko McBrain, aki épp most töltötte be a hetvenet (!),
így tudja ezeket a sodró, gyönyörűen díszített galoppozásokat ennyi idősen eljátszani,
már csak a hab ezen a tortán. Ha már vallomással kezdtem, akkor itt talán azt is bevallhatom, hogy most ezen összjáték folyományaként derült ki számomra, hogy a kedvenc Iron Maiden-számom a Run to the Hills – nem számítottam rá, de a dal okozta katarzis mindent megmagyarázott.
Thomas Hylland Eriksen norvég szociálantropológus Kis helyek – nagy témák című kötetében ír arról, hogy a rockkoncert felépítésében, levezénylésében és a közönségben előidézett érzésekben
nagyon sokban hasonlít a vallásos közösségi élményekhez.
Ha ebben a tételben nem lettem volna eddig is biztos, akkor ez az este bizonyosan meggyőzött volna róla. A papok (a zenekar) celebrálták a szertartást és a hívek átélhették a lelki megtisztulást.
Nagy szavaknak vagy esetleg üres frázisoknak tűnhetnek ezek, de ez az, ami negyven éve hajtja ezt a gépezetet, és ami az elmúlt fél évszázadban olyan fontossá tette a rock- és metálzenét, mert ezeknek a zenéknek, ha ilyen szívvel csinálják, valóban lelke és csodatevő ereje van. Ezen este alapján bárki számára világosnak kell lennie, hogy az Iron Maiden része a brit nemzet kincseinek.
Iron Maiden: Legacy of the Beast World Tour 2022, Budapest, Groupama Aréna, 2022. június 7.
A képeket Bende Csaba (Zenefestő) készítette.
