Harry Haft egyszerre borzasztó és csodálatos holokauszt-túlélése sokkal gazdagabb alapanyagnak tűnik, mint amit végül A túlélő című film megmutat belőle, azonban a mozgóképes feldolgozásnak így is akadnak értékes részletei.
A holokauszt filmes szempontból olyan témának tűnhet, melyet színre vivő alkotás akár kedvezőbb fogadtatásban is részesülhet, mint például egy tetszőleges zsánermű. Ugyanakkor mára hatalmas kihívássá vált új megközelítést találni a világtörténelem egyik legborzasztóbb népirtásának feldolgozásában. Nem tűnik véletlennek, hogy A túlélő is streaming- és videotéka-premiert kapott mozibemutató helyett, ugyanis
a Barry Levinson (Esőember) rendezte memoár-adaptációnak kevés igazán nagyszabású vállalása akad.
Pedig ha egy fokkal bátrabb és okosabb, lényegesen többet kihozhatott volna a holokauszttúlélő bokszoló, Harry Haft történetéből.
A film elsősorban a háború utáni éveket dolgozza fel, amikor is a főszereplő egyszerre igyekszik beilleszkedni Amerikában, megtalálni a világégés során elvesztett szerelmét, valamint befutni sportolóként. Ironikus módon ugyanis Harry a haláltáborban tanult meg bokszolni, hogy a tisztek vérszomjas szórakozásának eszköze legyen. Tehát a Saul fia által alaposan végigrágott dilemma köszön vissza itt is:
egy súlyosan traumatizált hős néz szembe azzal, hogy a túlélés érdekében ő maga is kiszolgálójává vált egy embertelen rendszernek.
Harry esetében pedig egy újabb réteg rakódik erre azáltal, hogy emlékeinek reklámozása, az ezen keresztül szerzett hírnév lehet a kapuja nemcsak bokszolói karrierjének, hanem a háború során elvesztett barátnője megtalálásának is. Ugyanakkor holokauszttúlélő közösségétől óhatatlanul elidegeníti, ha bevallja, hogy saját rabtársait verte halálra a náci tisztek szórakoztatására, arról nem is beszélve, hogy természetesen ő maga is igyekezne minél távolabb kerülni az iszonyú emlékektől.
A főhős helyzete tehát annyi érdekes vonással bír, hogy szinte nem is tudjuk, melyikre figyeljünk, és gyakorlatilag pontosan ez történik a róla szóló filmmel is. Justine Juel Gillmer forgatókönyve egyenesen lebénul a rengeteg választási lehetőség birtokában.
A túlélő erősen hasonlít haláltábori élményeit csak vonakodva megosztó főszereplőjére,
ugyanis kétszer meggondolja, felüljön-e egy-egy narratíva-kezdeményre, például amit Harry visszatekintései vagy egykori szerelme után folytatott keresése jelentenének. Így a cselekmény jelentős részében jobbára csak tapicskol a fentebb felsorolt ötletekben, egyszer előregördítve valamely szálat, máskor csak a sablontárból feltöltve a játékidőt, például a saját foglyával konzerv-filozofálásba bocsátkozó antagonista karakterével.
Éppen a haláltábor-visszaemlékezések hagyják cserben a produkciót: bár eleinte hatásos, ahogyan a krematóriumok tüzének ropogása időről időre erőszakosan beszűrődik Harry jelenébe, egy idő után a képeslapszerű emlék-áttűnésekre is rá lehet unni. Ugyanis míg ezek erőszak- és borzalomábrázolásban igen plasztikus közjátékok,
a túlélés pszichológiájáról igen keveset fogalmaznak meg,
és leginkább a Billy Magnussen alakította „tartótisztre” helyezik a hangsúlyt, aki a tőle megszokott pszichopata ficsúrok és egy Marvel-főgonosz keverékét alakítva igyekszik magához ragadni a rivaldafényt. Azaz a traumák eredőjét jelentő epizódok kidolgozatlannak és/vagy amerikanizáltan hamiskásnak bizonyulnak, például Harry évek múltán is hevesen lángoló szerelmének alanyát mindössze egyetlen jelenetből ismerhetjük meg. Az alapozás ilyesfajta hiánya pedig a főszereplő későbbi szenvedéseinek átélhetőségét is masszívan erodálja.
Persze nem véletlen, hogy a filmművészet újra és újra visszanyúl ezekhez a történetekhez, elvégre olyan tragédiákról, küzdelmekről beszélünk, amelyek nem feltétlenül szorulnak alapos ábrázolásra. Azaz, míg a játékfilm terjedelmében való gondolkodás kifolyik A túlélő kezéből,
Levinson minden tudásával azon van, hogy a megfelelő kulcspillanatok a kívánt érzéseket, gondolatokat közvetítsék.
Ez pláne igaz egy olyan elhivatott színésszel a főszerepben, mint Ben Foster, aki soha nem tudta áttörni a B-kategória üvegplafonját, nem lett belőle sem blockbuster-sztár, sem izgatottan rebesgetett Oscar-várományos, de minden szerepébe apait-anyait beleadott. Méghozzá úgy, hogy Lance Armstrong megformálásától a Ne hagyj nyomot! katonaként traumatizált apafiguráján át A préri urai kisemmizett bankrablójáig minden munkájában akadtak bőven kihívások. Közhelyes volna ezúttal is arra hivatkozni, hogy hány kilót fogyott és szedett fel Harry Haft megformálásának érdekében, Foster zsenije ugyanis sokkal inkább abban áll, hogy
huszonévestől ötvenéves koráig végigvisz egy figurát, az utolsó gesztusáig lebontva és átformálva,
miközben végig ott lobog benne az a tűz, amely a haláltábortól a bokszmeccsekig mindent segített neki túlélni.
Neki köszönhető az, hogy Harry Haft története még úgy is képes megérinteni, hogy a lényegét csak vázlatpontokban látjuk. Természetesen egy 130 perces, érdekfeszítő vonásoktól javarészt mentes műtől elég nagy vétek ennyire felszínesen, félszegen feldolgozni egy emberi sorsot, de minden szürkesége ellenére A túlélő tulajdonképpen képes átadni, ki volt Harry Haft, hogyan tért vissza a halál kapujából, hogy végül rátaláljon a boldogságra.
A túlélő (The Survivor), 2021. Rendezte: Barry Levinson. Alan Scott Haft regénye alapján a forgatókönyvet írta Justine Juel Gillmer. Szereplők: Ben Foster, Vicky Krieps, Billy Magnussen, Peter Sarsgaard, Danny DeVito. Forgalmazó: HBO Max.
A túlélő a Magyar Filmadatbázison.
