Magyar rögvalóság, hallgatás és elhallgatás, az erőszak újratermelődő mintái, mindez egy kamasz szemén keresztül. Marton-Ady Edina első könyve újrealista jegyekkel ötvözi a felnövésregények sajátosságait; és bár ez első hallásra izgalmas megoldásokat ígér, beteljesítésük sajnos elmarad.
A Pubi egy tetszőleges, (túl) sztereotipikus magyar faluba kalauzolja az olvasót, ahol az emberek tyúkot vágnak, a férfiak alkoholszagúak, és még a falnak is füle van. Körülbelül a kétezres évek elején járunk (még tart a walkman-korszak), a narrátorként is funkcionáló címszereplő, Pubi utolsó gimnáziumi éve előtti nyáron. Az eredetileg a városból a faluba kerülő, beilleszkedni azóta sem tudó és akaró tinédzserlány életében ez az első szerelem időszaka, amit azonban beárnyékol a bántalmazó, alkoholista apa jelenléte.
A regényben a családon belüli erőszak és az azt övező hallgatás a közösség kollektív bűneként jelenik meg:
a falu lakói szemet hunynak a helyi gimnáziumban tanárként dolgozó, a közösség által megbecsült, de a feleségét és a lányát rendszeresen bántalmazó apa bűnei fölött.
A kérdésfelvetés habár nem újszerű, de aktuális, kidolgozása azonban hagy kívánnivalót maga után. Az elhallgatás ábrázolásából épp az elhallgatás hiányzik.
A szerző mintha nem bízna az olvasóban, minden „tanulságot” kimondat a szereplőivel.
Ráadásul az erőltetett didaxis legtöbbször esetlen, túldramatizált, valószerűtlen párbeszédekben ütközik ki, kiszakítva az adott szövegrészt az én-elbeszélő egyébként sokszor komplex, már-már lírai – bár szintén kissé sablonos – képekben (haldokló róka, az utcalámpa fénykörében elégő legyek stb.) tobzódó megszólalásmódjából. A regény szimbolikájára szintén jellemző a túljáratás: miközben a cselekményben jól működő megoldásokat is találunk (például az apa levágja az anya kedvenc tyúkját), a szöveg szinte azonnal magyarázatba kezd, felfejti (kimondja) az olvasónak (az olvasó helyett?) az egyébként jól érthető összefüggéseket.
A túlmagyarázás kényszere mögött a szöveg felnövéstörténetek felé való tudatos közelítése, a hiteles kamasz(lány)perspektíva megteremtésének nehézsége állhat. A regényt kissé skizofrénné teszi az ábrázolni kívánt társadalmi tabuk és a szövegben (sajnos nem ironikusan) mozgatott tiniregényes-romantikus klisék között feszülő ellentét. Marton-Ady nem téved abban, hogy az egyébként is gyakran traumaközpontú, sőt traumareprezentációkat halmozó coming-of-age történetek műfaji keretein belül – gondoljunk csak Jay Asher 13 okom volt című regényére és az abból készült Netflix-sorozatra – jól elbeszélhetővé válhat a családon belüli erőszak mint személyes és mint társadalmi probléma egyaránt. Ez a műfajválasztás a szépirodalmi igényű megszólalást sem lehetetlenítené el szükségszerűen, hiszen a zsáner elsősorban tematikus, nem nyelvi keretek közé rendezi a szöveget.
Marton-Ady azonban a kamaszlánytörténetek lektűrösebb, tiniregényekben és romantikus filmekben használt narratív és nyelvi kliséit követi,
ezzel hatalmas szakadékot teremtve a kötetet nyitó, kissé a Bartis Attila-regények hangulatát megidéző megszólalásmód („Anyám csirkenyakat dob a hideg vízbe. Az előbb vágta darabokra. Csak a csont ropogása hallatszott a konyhában. A test már vértelen.” [7.]) és a szerelmi szál megjelenítése során alkalmazott elbeszélői hang („Odahajol hozzám, puszit nyom az arcomra. Könnyedén, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Illanó villámcsapás. Lángol a bőröm ott, ahol hozzám ér az ajka. Rásimítom a tenyeremet, de nem meleg” [95.]) között.
Miközben a könyv marketingje egyértelműen a bántalmazást és az azt övező hallgatással bűnrészessé váló falu fojtogató légkörét emeli ki (a kiadói profilhoz valóban ez az irányvonal illik jobban),
mindjárt az első oldalakon megjelenik a szerelmi szál és a társadalom által elvárt női szerepek konfliktusa is.
A falusi konyhában tevékenykedő Pubi (a lánynak csak a beceneve derül ki) A háztűznéző legény című népmesére reflektál, miszerint akkor lesz valaki ideális feleség, ha takarékos, vagyis vékonyan hámozza a krumplit: „Egy buta estimese miatt gyakoroltam odakint, a gesztenyefa alatt. […] [E]gy darabig még elhittem, hogy ez kell a királyfiknak. Hogy a hártyavékonyan hámozott krumplitól beleszeretnek egymásba az emberek.” (7–8.) A regény elején megtudjuk azt is, hogy Pubi „fiús lány”, rövidre nyírt hajjal és kissé elálló fülekkel (ahogy azt egy falusi asszony szolidan meg is mondja neki), korosztályában a többiek csúfolják is a fiút, aki szerelmes belé. A lány emellett tanúja annak, ahogy az apja rendszeresen veri és csalja az édesanyját, sőt kifejezetten az apja nőügyei miatt kellett falura költözniük.
Ez a felütés bőven elég lenne ahhoz, hogy megágyazzon egy kamaszos, de valóságszagú, valós téteket mozgató szerelmi szálnak (például mit tud tenni egy kamasz fiú egy lányért, aki bántalmazó családban él?), ennek ellenére Pubi és Kálmi esetében klisés, minden előzmény nélküli, elsöprő szerelemként aposztrofált románcot kapunk. A jelentkezők közül „herceggé” azonban csak a jóképű, szexi Gábor (tanár úr!) válik, aki hol az apjától, hol egy másik bántalmazó férfitől menti meg a lányt, majd végül segít elszöktetni őt.
Viszonyuk azonban nem több a beteges ellenőrzési kényszer (na meg a tanár-diák románc) romantizált ábrázolásánál.
Miközben a regény fülszövege szerint „[a] Pubi egy lány regénye, de nem rózsaszín és reményteli”, a cselekmény során kiosztott számtalan pofont követően, így Pubi egyetlen (egyébként várandós) barátnőjének, Klárinak az öngyilkossága, majd a lány temetésén annak bátyjától elszenvedett nemi erőszak megtapasztalása után megoldásként mégiscsak a szerelem mutatkozik. Ezen a ponton a szöveg célja is kérdésessé válik: Marton-Ady egy komplex társadalmi probléma hiteles szépirodalmi ábrázolását kísérli meg, vagy a szöveg világában mindent uraló erőszak csupán az olvasó szórakoztatására és elborzasztására szolgál, hogy utána minél ütősebb legyen a happy end?
Úgy érzem, ebben a meghasonulásban szerepet játszik az is, hogy a regény végül a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg.
A Pubi „felnőtt” irodalomnak szánt mű, és annak is van öltöztetve:
a borítót Burai István expresszionista hatású festménye díszíti, középpontjában egy meztelen női testtel, mellette egy neki hátat fordító alakkal. Az elsősorban konzervatív profilú, a populáris műfajokat eddig mellőző szépirodalmi kiadó az utóbbi időben elkezdett nyitni az elsősorban fiatal felnőtteket megszólító, new adult típusú kötetek és a (felnőtteknek szóló irodalomban) kísérletinek számító nyelvhasználat és narrációs technikák felé (gondoljunk csak Papp-Zakor Ilka Majd ha fagy című szatirikus-ironikus hangvételű regényére, vagy Bódi Péter csetregényére, a Hype-ra).
Marton-Ady könyve mintha a kiadó profilváltásának(?) köztes állapotában maradt volna, nem billent el egyik irányba sem,
ellenben a kamasznyelv és nézőpont kidolgozása felszínes és elnagyolt maradt.
Pubi életkori sajátosságai mintha kimerülnének abban, hogy kiemelten fontosak számára a szerelem körüli (elsősorban a férfiak külsejét és szexuális kisugárzását érintő) benyomások (természetesen mindkét férfi tökéletes, izmos és jóképű, tehát vonzó). Azonban a környezetére és családjára irányuló fokozott érzékenysége és kritikussága – ami szintén minden kamasz sajátja – egyáltalán nem kerül előtérbe. Ezt azért érzem veszteségnek, mert a családon belüli erőszak és a szülők viszonyának ábrázolásakor kifizetődő lett volna a (felnőttek helyett is) felelősségvállalásra kényszerített kamasz lázadó-kritikus nézőpontjára támaszkodni. Főleg a női mintaként szolgáló anya karakteréhez lett volna érdemes kevésbé elfogult elbeszélői perspektívából közelíteni: ahelyett (vagy amellett), hogy Pubi sajnálja az édesanyját, és erősnek tartja azért, mert két pofon között mindig feláll a földről,
a regény előtérbe helyezhette volna a kérdést, hogy vajon ez az erős nő miért tűri a bántalmazást és a megaláztatást,
és hagyja, hogy az a lányával is megtörténjen. Az anya lázadó múltjáról, titkos kamaszkori cigarettázásáról és szabadságvágyáról szóló beszélgetések pedig csak még sürgetőbbé teszik ennek a kérdésnek a mélyrehatóbb körüljárását.
Úgy érzem, azzal, hogy a regény a kamaszlány-nézőpontot a naiv, szerelmes, megmentésre váró karakterre redukálta, egyszerre hiteltelenítette annak érvényességét és az ábrázolni kívánt társadalmi problémák komolyságát. Az én-elbeszélő reflexiói nem terjednek odáig, hogy elkezdje megérteni, esetleg bírálni saját helyzetét. A családjában történő bántalmazáshoz való viszonya kimerül az őt körülvevő közeg, a falu hibáztatásában.
Pubi nem fogalmaz meg kritikát, nem keres kiugrási lehetőséget vagy megoldást, de (sajnos) nincs is erre szüksége:
nem kell önerőből cselekednie, mert mindig ott jár a nyomában egy jóképű herceg, aki megmenti, bármi is történjék. A regény ezzel sutba dobja minden „realista” törekvését, és a Disney-mesék világába kalauzol minket, miközben nem feltétlenül ezzel az igénnyel ülünk neki az olvasásnak.
Éppen ezért Marton-Ady Edina első regényét nem tudom valóban nagy téteket mozgató, a „kegyetlen magyar valóságot” papírra vető alkotásként számon tartani – ha pedig ez volt a cél, valószínűleg a könyv nehezen találja majd meg közönségét a választott kiadó olvasói között. Sokkal inkább
az volt a benyomásom, hogy valamelyik ifjúsági kiadó tabukönyv-sorozatának egy gyengébben sikerült darabját olvasom,
és ennek az érzésnek elsősorban a kamaszlány-nézőpont sokszor lebutított megformálása volt az oka. Tény, hogy a társadalmi és személyes traumák ebből a perspektívából történő bemutatásának a hazai (felnőtt) kortárs irodalomban (még) nincs erősen körvonalazódó hagyománya, de ez nem jelenti azt, hogy a jól működő, a kimondás és az elhallgatás egyensúlyát jól kezelő, komplex érzelmi világgal rendelkező kamaszlányhang helyett be kell érnünk az elavult lányregényszüzsék passzív, unalmas, jellegtelen, felszínes „hőseivel”. Annak fényében pedig még kevésbé, hogy ma már a lányregények sem érik be ezzel.
Marton-Ady Edina: Pubi, Kalligram, Budapest, 2022.
A borítófotót Erdős Dénes/Népszava készítette.
