Verseket hallgatva aludt el és kánonokat énekelve utazott kislányként, így aligha meglepő, hogy Lackfi Dorottya végzete a dalszerzés-előadás lett. Szólóprojektje az aZorka nevet kapta, melyet egyszerűen csak az altpop jelzővel szeret illetni – azt mondja, a népzenétől kezdve a Red Hot Chili Peppersig számtalan hangzás inspirálja őt az alkotásban. Persze az édesapja, Lackfi János költő, író is hatással van rá, hiszen a szövegei sokszor versszerűen csengenek – melankolikus dallamokkal kiegészülve. Dorka az interjúnkban elárulta, miért tölt be fontos szerepet az életében a Művészetek Völgye, hogyan érezte magát, amikor tinédzserként Budapestre költözött, és azt is, miért nem bánja, ha néha eluralkodik a káosz felette.
KULTer.hu: Zenész-irodalmár családban nőttél fel, és nem titkolod azt sem, hogy sokat köszönhetsz az édesapádnak, akinek a kreativitása inspirált téged az énekes-dalszerzői pályád elindításában. Lefested nekünk egy történettel azt, miként épültek be a mindennapjaidba a művészetek gyermekkorodban?
Igen, ez így van, apukám kreativitása és az irodalomhoz való természetes viszonya a hétköznapokban már hatévesen arra inspirált, hogy én is elkezdjek írni egy kis füzetbe. A szövegek ritmikáját, dallamosságát pedig még hamarabb elültette a fülemben, akkor, amikor
kiskorunkban versmondással altatott el minket.
Ugyanennyire hálás vagyok anyukámnak, Bárdos Júliának, amiért folyamatosan közös éneklésre buzdította a családot. Emlékszem, nyaranta, ha utaztunk valamerre és unatkoztunk a kocsiban a testvéreimmel, jöttek rögtön a többszólamú dalok, kánonok és minden, amit csak énekelni lehet. Ezekkel az élményekkel tudom megmagyarázni azt az automatikus folyamatot, ahogyan kigurulnak belőlem a dalaim.
KULTer.hu: Emlékszel még, mi volt a legelső meghatározó zenei élményed?
Ez egy érdekes kérdés, el is kellett gondolkodnom rajta. Szerintem valamelyik Kaláka- vagy Sebő-dal lehetett az, mert a szüleim gyakran dúdolták ezeket nekünk egészen pici korunkban.
KULTer.hu: Tizennyolc évesen iratkoztál be gitártanárhoz. Már akkor tudtad, hogy szólóprojektre vágysz, vagy éppen az órák hatására jöttél rá, hogy ez a végzeted?
Amit akkor tudtam, az annyi volt, hogy borzasztóan nagy hatással van rám a zene. Apukám közös projektjét Herczku Ágival és Sinha Robival különösen szerettem.
Annyira megérintett még sokadjára is az az előadás,
hogy fel is kerestem Robit, tanítson gitározni. Korábban, gimnazistaként jártam már énekórákra is, viszont az még nem volt a fejemben, hogy önálló projektem legyen, ezzel foglalkozzak. Oda akkor jutottam el, amikor pár évvel később megírtam életem első dalát. Hihetetlenül erős érzés volt, hogy tudok alkotni. Ezen a ponton határozottan felismertem, hogy ezt akarom csinálni.
KULTer.hu: Tehát miközben gitározni tanultál, elkezdted megírni a legelső dalszövegeidet. Megosztanál velünk esetleg pár sort egy olyan számból, amit akkor jegyeztél le és tökéletesen kifejezi az akkori énedet és érzéseidet?
Ami tökéletesen megfogta a sodródásomat, tanácstalanságomat 18 évesen, az a Tétlen című dalom. Annak a refrénje született meg először, sokáig ültem rajta, még nem is tudtam, hogy később majd dallá fogom alakítani:
„Fekszem a fűben hason
Szívom a cigarettám, nagyon szívom és várok
Mert olyan jó lenne
Ha bennem az élet életre kelne”
KULTer.hu: Az évek során többször is részt vettél édesapád kreatív írás óráin, készülő munkáid pedig megmutatod neki. Adja magát a kérdés: dalszerzéskor megzenésíthető versekben gondolkodsz?
Legtöbbször igen, ám azért azt hozzá kell tennem, hogy a zenével együtt lesz teljes a kép. Nem biztos, hogy verseskötetként megállnák a helyüket ezek a dalszövegek.
De mindenképpen szövegcentrikusan alkotok,
mert az különösen foglalkoztat, hogy egy gondolatot hányféleképpen lehet megfogalmazni, vagy honnan hova lehet eljutni érzelmileg egy pár perces szám alatt.
KULTer.hu: Mikor értél el ahhoz a ponthoz, amikor úgy érezted, ideje elindítanod az aZorka-projektet? Mi adta meg neked a kezdő löketet?
Már húszéves korom óta motoszkált az agyam hátsó felében, hogy szeretnék aZorka művésznéven működni, de két évig tartott, mire belevágtam. A zenesuliban, ahova jártam, sok erős véleménnyel találkoztam, megbizonyosodtam abban, hogy
márpedig akkor is ez az én utam, én ilyen dalokat írok és ilyen vagyok.
A koronavírus-járvány kirobbanása után egy régebbi projekt kapcsán többször is bementem a Csend Stúdióba, ahol összebarátkoztam a hangmérnökkel, Mazán Attilával. Vele kezdtünk el közösen dalokat írni és felvenni. Ekkor született a Pont elég, ami valójában egy igen egyszerű és direkt szám az akkori szakításomról, pont ezért adta meg azt a lendületet, hogy elindíthassam az aZorkát. De ebben az időben készült el két másik számom is, a Káosz és az Ugyanaz a vers. Mazinak azóta is elképesztően hálás vagyok, mert a segítsége nélkül nem született volna meg ez a projekt.
KULTer.hu: Azt mesélted egy interjúdban, hogy önbizalomhiánnyal küzdöttél, ezért sokáig rettegtél a színpadra állástól. Mi segített neked a félelmed leküzdésében?
Nagyon örülök a kérdésnek, mert pont ebben a témában jelent meg a legújabb dalom, Vízözön címmel. Egyébként mindez úgy történt, hogy egyszer csak jött a lehetőség, és úgy éreztem, be kell vállalnom. Egy tévés műsorban énekeltem először színpadon, ahova apukám kapcsán hívtak meg.
Azt hittem, meg fog állni a szívem, mert ráadásul élő adásban ment a dolog,
rengeteg nyomást helyeztem magamra. De sikeresen letudtam és meglepően sok támogató visszajelzést kaptam. Ahogy halad az idő, a lámpaláz apránként kezd elviselhetőbb lenni, sőt az utóbbi időben már-már meg is szűnik. A legtöbbet az segít, hogy a személyiségem is fejlődik, jobban tudom, ki vagyok és mit akarok, mint amikor először ugrottam bele a mélyvízbe. Jobb és rosszabb napok persze mindig lesznek önbecsülés/önértékelés szempontjából, de ha ehhez az ingadozáshoz elfogadóan állok, azt vettem észre, hogy mások is így viszonyulnak hozzám. Fantasztikus kihívás emberileg a színpadi lét.
KULTer.hu: Ma már képes vagy arra, hogy őszintén büszke legyél magadra, arra, amit elértél?
Igen, most már ezt is elmondhatom. Van is egy ilyen sor a Vízözönben, hogy „itt az idő a tapsot is magamtól várnom”.
Azt érzem, mára valóban meg tudom tapsolni magam.
Persze kritikát mindig gyakorlok a munkám felé, de igyekszem csak egészséges mértékben tenni azt.
KULTer.hu: Egyébként már tizenhárom éves korod óta aktívan részt veszel – sőt, dolgozol – a Művészetek Völgyén. Idővel csatlakoztál a szervező csapathoz, és a fellépőkkel egyeztettél. Kijelenthetjük, hogy ennek a tapasztalatnak hála önmagad menedzserévé is váltál, mire megszületett a szólóprojektedet?
Kifejezetten hamar elkezdtünk családilag besegíteni a Kaláka Versudvar szervezésébe, hiszen kisebb feladatokból mindig rengeteg van, amire apukámnak vagy a főszervezőnek nem jut ideje. Nekünk meg még buli is volt, hogy ott lehettünk, nem beszélve arról, hogy beláthattunk a színfalak mögé. Amint tizennyolc éves lettem, nagyobb felelősség hárult rám, én váltam a másodlagos udvargazdává, elkezdtem kommunikálni a fellépőkkel. Fontos része lett az életemnek ez a fesztivál, gyakorlatilag az ottani zenészközeg inspirált arra, hogy én is belevágjak a saját szólóprojektembe. Jó volt saját szemmel megtapasztalni azt, hogy ebből meg lehet élni – méghozzá úgy, hogy a minőséget sem kell lejjebb adni. Az önmenedzselésben is valóban adott egy alapot ez az élmény, de egyébként abban a legtöbbet a barátom, Iványi Máté segített.
KULTer.hu: Az egyik legfrissebb, Káosz című dalodban viszont éppen arról énekelsz, hogy nem vagy rendszerezett ember, sokszor zűrzavar él a fejedben és az életedben. Ha a zenei karrieredről van szó, hogyan tudod uralni ezt a bizonyos káoszt, hogy céltudatosan haladhass előre?
Őszintén szólva? Sehogy! Sokat halogatok, pánikolok, nevetek, sírok. Viszont van egy dolog, amibe belejöttem – ez pedig az, hogy nem szabad megállni.
Ha kijött egy klip, közben vesszük is fel a következőt.
Valami tartalmat mindig akarok nyújtani, mert ettől érzem élőnek az aZorkát. Az e-maileket, telefonhívásokat igyekszem mindig abban a pillanatban elintézni, amikor eszembe jut, kiküszöbölve a szorongást. Persze ez az élet más területein újabb káoszt képez.
KULTer.hu: Mikor válhat komfortossá a felfordulás, miért lehet személyiségformáló hatása?
Akkor, ha beleszokok abba, hogy folyamatosan kaotikusak a napjaim, mindig valamit meg kell oldani, ki kell találni, el kell intézni. Amíg rajta vagyok ezen a pörgésen, hasznosnak érzem magam. Ezért lesz komfortosabb annál, mint ha aztán meg kellene állni, magamba kellene nézni. A sokféle impulzus, helyzet, ami betalál, mindenképpen alakít. Egy idő után a tapasztalatokkal kiépülnek a prioritások, az ember lassan ráérez a határaira.
Ma már nem állnék például a Rockmaraton nagyszínpadára bolgár folk metált énekelni,
vagy nem írnék meg egy éjszaka alatt megrendelésre dalszöveget ingyen – de olyan is volt, amikor ilyeneket bevállaltam.
KULTer.hu: Tinédzserként költöztél Budapestre – méghozzá egyedül. Mire tanított téged a főváros önmagaddal kapcsolatban? Miként alakított téged alkotóként?
Igen, tizennyolc éves voltam akkor. Felnőtt akartam lenni, ezért elkezdtem dolgozni és albérletbe költöztem egy barátnőmmel. Maga a városi lét, a zaj, a sokaság valahogy mindig vonzott, izgalmasnak találtam. Megvan benne az az érzés, hogy nincs jelentősége semminek, de a pozitív értelemben: nem kell túlgondolni az életet. Ehhez visz és vitt közelebb a város, márpedig elég távolról indultam.
KULTer.hu: Kedvesnek, de közben szomorúnak vallod magad. Mit gondolsz, miért nem merik sokan felvállalni a negatív érzéseiket, a mélabút? Számodra miért felszabadító ezt beismerni?
Azt hiszem, van egy egyfajta társadalmi nyomás azt illetően, hogy azért alapvetően legyen minden jó, maradjunk vidámak, bármi is történik. A fájdalom teher, másoknak, magunknak is.
Én alkatilag hihetetlenül érzelmes vagyok,
és nehezen is tartom vissza, ami rám tör. Ez zavart sokáig, pont a fentiek miatt. Aztán amikor elkezdtem megengedni, hogy ilyen legyek, akkor jött a felszabadító érzés: minél hangosabban hagyom magam sírni, annál nagyobbakat is fogok nevetni később.
KULTer.hu: Később zeneterapeutaként akarsz dolgozni. Te mikor tapasztaltad meg először a zene gyógyító erejét?
Az éneklésbe is úgy csavarodtam bele, hogy rájöttem, mennyire oldja a feszültséget. Onnantól abba se tudtam hagyni. Aztán persze az érzelmi ingadozásaimhoz csodálatosan tudtam asszisztálni a zenékkel, amiket hallgatok – egyszerűen jobb így létezni.
KULTer.hu: Ha most bármit kívánhatnál, hogyan szeretnéd lezárni az idei évet? Mi az, amit még mindenképpen valóra váltanál?
Szeretnék két-három havonta új dallal érkezni, közben megírni egy lemezre való anyagot. Illetve
jó lenne minél többet koncertezni,
akár valakire ráakaszkodni előzenekarként egy őszi turnén. (nevet)
KULTer.hu: Az a terved, hogy később a két húgod, Johanna és Ágnes is csatlakozik az aZorka-projekthez vokalistaként. A köztudatban máig él az a tévhit, miszerint a lánytestvérek gyakran féltékenyek egymásra. Ti hogyan cáfoltok rá erre a sztereotípiára?
Mi is azok voltunk igazából, ennyi testvér között nagy harc ment a figyelemért! (nevet) Aztán teltek az évek, felnőtt emberek lettünk és az ilyesmit már le tudtuk zárni. Mindhárman szeretünk énekelni, pár éve egy nyaraláson elkezdtük a kedvenc dalainkat együtt előadni, szólamokkal. Azóta van a fejemben ez a dolog, remélem hamarosan tényleg meg tudok szervezni egy koncertet, ahol lesz erre lehetőségünk.
KULTer.hu: És ha már az elképzeléseknél tartunk… Elárulhatod nekünk, mikor érkezik az első nagylemezed?
Ha tudnám, elárulnám, de egyelőre csak írjuk a dalokat. Fontos nekem, hogy legyen koncepció, sajátos hangulat, ki legyen minden találva. Úgyhogy ezt nem akarom elsietni.
KULTer.hu: Mikor találkozhatunk veled legközelebb élőben?
Július 23-án a Hangfoglaló színpadon lépek fel a Művészetek Völgyén. Már nagyon várom, teljes zenekar lesz újra! Július 29-én pedig Nyírbátorban koncertezünk.
A borítófotót Szabó Eszter készítette.
