Ha a könyv alanyát kaméleonnak nevezzük, magát a megjelenést fehér hollónak kell tekintenünk. Ez pedig a kötet egyik legnagyobb, ám szerencsére közel sem egyetlen pozitívuma.
Merthogy Lichter Péter Soderbergh-monográfiájával kapcsolatban az első fontos dolog, amit meg kell jegyeznünk, hogy már a megjelenése is örömteli tény. Nagyon ritkán találkozhatunk ugyanis a kortárs filmvilággal, ma is alkotó, fontos rendezőkkel kapcsolatos, magyar nyelvű kötetekkel. Lichter művei ráadásul minden esetben vegyítik a szakmai hozzáértést a közérthető nyelvezettel, így jelen könyv is éppúgy szól a keményvonalas filmrajongóknak, mint a tárgyalt rendezővel most ismerkedő érdeklődőknek.
A könyv alanyának kiválasztása már önmagában sok kérdést vet fel, amire a szerző is reflektál a bevezetőben.
Steven Soderbergh ugyanis nagyon sokszínű alkotó, nehéz a pályáját egységes narratívába rendezni,
ráadásul épp a korábban említett szempontok miatt minden bizonnyal logikusabb lett volna mondjuk Tarantinóról vagy Lynchről írni, ám Lichtert valamiért a Szex, hazugság, videó című első munkájával rögtön berobbanó rendező érdekelte.
A könyv végére pedig nagyjából érthető is, miért. Soderbergh-ben a szerzőt leginkább a kettősségek foglalkoztatják: a kommersz és a művészi (két olyan gumifogalom, amelyekkel maga Lichter is küzd), az intézményrendszeren belüli és kívüli létezés nagyon szépen fonódik össze az Ocean’s-filmek atyjának pályáján, miközben maga Soderbergh talán pont
azzal építi maga körül a kultuszt, hogy mindennemű sztárimázzsal szemben határozza meg magát.
Azért is különösen izgalmas Lichter művének megközelítése, mert olyan fogalmakkal bástyázza körül magát, amelyeknek a meghatározása önmagában problémás. A szerzői film, a posztmodern vagy épp a kötet vége felé felbukkanó camp mind-mind nehezen körülhatárolható elméleti konstrukciók, és akkor még arról nem is beszéltünk, hogy
Soderbergh személyében egy olyan szerzőről van szó, akinek épp az határozza meg a sajátos világát, hogy minden egyes filmje más és más.
A szerzőiség fogalmát (ami szinte tudattalanul kapcsolódik egy alkotóról szóló monográfiához) tehát egy olyan rendező életművén keresztül kellene szemléltetni, akinek a sajátos univerzuma épp az anti-szerzőiségben, vagyis pontosabban a sokszor újra kitalált szerzőiségben rejlik.
Ez legalábbis a felszínes olvasat. Lichter ugyanis bemutatja, hogy
a folyamatos tartalmi-formai kísérletezések mögött tudatosság és felismerhető hatáskapcsolatok bújnak meg.
A szerző szerint Soderbergh egyik fő forrása a Hollywoodi Reneszánsz, mely nagyon sok tekintetben kapcsolható a tárgyalt rendezői életműhöz: egyrészt az amerikai mainstreamen belüli reformról volt szó, másrészt a ’70-es években dolgozó rendezők (bár a korszak egészen pontosan 1967-től 1975-ig tartott) Soderbergh-hez hasonlóan előszeretettel nyúltak a különböző bűnügyi zsánerekhez, a műfaji komponensek pedig szépen megfértek a mélyebb mondanivaló és a formai vagányság mellett (Robert Altman és a Nashville konkrétan szóba kerül például a Magic Mike kapcsán, de a korszak sok helyütt hivatkozási alap).
Persze nem ez az egyetlen filmtörténeti referencia, amely megjelenik a műben. A Trafficért Oscart kapó rendező ugyanis előszeretettel használja korábbi korok alkotásait, legyen szó a német expresszionizmustól (Kafka) kezdve egészen mondjuk Hitchcock (Mellékhatások), vagy ami talán meglepőbb, Spielberg (A hegyek ura) munkásságáig. Ráadásul Soderbergh kapcsán
elengedhetetlen a kortárs független film és a posztmodern film (egymáshoz sok helyen kapcsolódó) fogalmainak felemlegetése.
Lichter izgalmasan helyezi el könyvének alanyát a ’80-as, ’90-es években indult indie generációk kontextusában, kiemelve, hogy a kísérletező attitűd és a dialógközpontúság tekintetében Soderbergh jól illik ebbe a társaságba. Ugyanakkor a sokaknál nagyon hangsúlyos autobiografikus szemlélet nála szinte teljesen hiányzik, szemben magának a filmkészítésnek a reflexiójával, ami visszatérő elem az életműben, és már a pályanyitó remekműben, a Szex, hazugság, videóban is meghatározó volt. Lichter szerint ez
a film nemcsak nyitó, hanem összegző darabja is az életműnek,
a rendező pályáját meghatározó jegyek a maguk teljességében jelennek meg a néhány szereplős drámában.
Soderbergh pályafutása tele van kanyarokkal (bár a könyv szerzője azért szembemegy a rendezővel kapcsolatban gyakran előkerülő elvvel, miszerint egy művészi próbálkozást követ egy stúdiófilm), Lichter pedig
megkísérli minden esetben megmagyarázni, hogy miért gondolhatta a rendező logikus folytatásnak a soron következő filmet.
A szerző tehát a korábban ismertetett (és később még kicsit továbbgondolt) módon alapozza meg az érvelését és az elemzett életmű esztétikai-történeti helyét, majd moziról mozira haladva néhány oldalas elemzéseket közöl.
A kötet felépítése sok tekintetben hasonlít a szerző korábbi műveire, minden filmről hasonló terjedelemben értekezik Lichter, a szakszerű elemzésekbe pedig itt-ott belecsempészi saját személyes véleményét és benyomásait. Az esszék szerkezete is hasonlít, a konkrétumokra a történeti környezet, az alkotó személyes viszonyulásának bemutatása után tér rá. Külön szimpatikus, hogy Lichter (némileg kilépve az objektív esztéta szerepéből),
értékítéletet is mond a mozikról, melyek helyenként nem egyeznek meg a művek általános megítélésével.
„Be kell valljam, hogy ez a Soderbergh-film áll tőlem a legtávolabb, egész egyszerűen azért, mert nem értem a történet tétjét…” (188.) – fogalmaz például a kritikusok által egyébként többnyire kedvelt Szárnyaló madárral kapcsolatban, míg a talán kevesebbek által méltatott (jelen sorok szerzője által viszont nagyon kedvelt) Szabad szavak elemzésekor megjegyzi, hogy „[…] összességében Soderbergh legcsendesebb és egyik legérettebb filmje lett.” (200.) De talán a legszellemesebb kiszólást a Schizopolis kapcsán engedi meg magának: „először az volt a benyomásom Soderbergh dadaista ámokfutásáról, hogy egyszerre borzalmasan rossz és – emiatt vagy ennek ellenére – hihetetlenül izgalmas és inspiráló.“ (43.)
Amennyire e tekintetben szabadon fogalmaz Lichter, annyira nem tud (vagy nem akar) megszabadulni a monográfiák másik konvenciójától:
igyekszik korszakhatárokat meghatározni az alkotói pályán belül.
Persze talán külön ki sem kell emelni, hogy ezek mindig némileg önkényesek, de a szerző érvelése abszolút logikus. 1989-1996 között tart a nagyon intenzív kísérletezés időszaka, 2001-ig jön egy formailag sokkal kiegyensúlyozottabb, bűnügyi fókuszú szakasz, majd ismét visszatér a kísérletezés, hogy aztán újabb fordulat jöjjön. Viszont ahogy korábban említettük, folyamatosak a filmtörténeti és művészetelméleti utalások, főként előbbiek pedig olyan szempontból is nagyon hasznosak, hogy segítik a tájékozódásban az olvasót; könnyebb úgy elhelyezni a filmet, ha közben Spielbergre, Kubrickra vagy épp Woody Allenre utal a szöveg.
Az életmű egyes elemeivel kapcsolatban pedig nagyon izgalmas és távlatokat nyitó megállapításokat kapunk: Lichter kiemeli például, hogy bár keveset emlegetik,
Soderbergh munkásságának visszatérő eleme a foucault-i értelemben vett megfigyeltség és az intézményekkel kapcsolatos ellenérzés
(pl: Erin Brockovich – Zűrös természet, A tébolyult, Az informátor!). A Túl a csillogáson kapcsán (részben a film alanyát, Liberacét, részben magát az alkotást elemezve) kerül szóba a camp fogalma, mely meglátásom szerint nagyon termékenyen használható Soderbergh munkássága kapcsán (Lichter szerint a fogalom egyik fő teoretikusa, Susan Sontag campnek tekintené az életmű nagy részét).
Ahogy a könyv idézi Sontagot, a camp „a túlzott, a más, a nem az, ami szeretete” (173.), ez pedig a tárgyalt filmek nagy részével kapcsolatban érvényes. Hiszen
Soderbergh műfaji sémákat használ, hogy ezzel vezessen félre, majd szabad stílusjátékra vált, és abban mutat valami váratlant.
Tettet, mímel, túloz, és ebben találja meg a saját hangját.
Vagy épp azáltal kritizálja Hollywoodot, hogy a mainstream eszközeivel támad: Lichter elemzése szerint például a Magic Mike tulajdonképpen azzal képzi meg a filmes fősodor férfi tekintetének és tárgyiasító gyakorlatának kritikáját, hogy a férfit teszi a kiszolgáltatott szerepbe. Ebben a moziban ugyanis a nő részéről hangzik el az a mondat, hogy „neked nem kell beszélned, csak legyél csinos.”
Steven Soderbergh munkássága kapcsán talán a reflexió a legfontosabb szó.
Ez vonatkozik magára a rendezőre, a filmkészítés folyamatára, a kortárs filmes intézményrendszerre, sőt, sok esetben a színészválasztásra is. Lichter Péter könyvének köszönhetően (mely a Prae Kiadónál jelent meg, igényesen minimalista kiadásban, gazdag képi anyaggal illusztrálva) pedig maga az olvasó is felülvizsgálhatja a rendezőről kialakított képét.
Lichter Péter: A hollywoodi alakváltó – Steven Soderbergh féktelen filmművészete, Prae Kiadó, Budapest, 2022.
A borítókép forrása: collider.com
