Závada Pál új könyve Az ember tragédiájának átirata. Rendezők és más írók mellett a székesfehérvári Vörösmarty Színház őt is felkérte, hogy írjon néhány újabb színt Madách drámájához. A szöveg azonban túlnőtt az eredeti ötleten, és Závada könyvvé bővítette azt. Az Apfelbaum. Nagyvárad, Berlin című kötet tehát nem alkalmi stílusgyakorlat, amely magán viseli a külsődleges előírásokból fakadó kényszereket, hanem önálló műalkotás, amelyet ennek megfelelően kell megítélnünk.
Elsőre érdekesnek tűnik, hogy a nyomtatott változat, amelyet a Magvető jóvoltából idén kezünkbe vehettünk, nem drámai szöveg, hanem jambikus sorokban írott epikus vers. A különbség valójában nem olyan lényeges, hiszen a drámai költeményhez hasonlóan a verses regény is a romantika által kedvelt műfaji hibridek közé tartozik. Egyik jellegzetessége az epikus és a lírai, az elégikus és az ironikus részletek váltakozása, valamint a narrátor önreflexiója és hangsúlyos szövegbéli jelenléte, amely leváltja az objektivitás látszatát.
Már régóta nem volt kísérlet ennek a kétszáz éves műfajnak a feltámasztására a magyar irodalomban,
és még Térey János is, aki a legtovább jutott ezzel, végül a verses regény formai eszköztárának puskini tűzijátéka, a Paulus után puritánabb, letisztultabb irányba fejlesztette tovább. Nem így Závada, aki mégiscsak Madáchot, a teremtés és a luciferi vízió költőjét imitálja. Hőse, az ördögi paktumnak hála mit sem öregedő Apfelbaum Ádám a múlt évszázad történelmét Nagyvárad és Berlin között ingázza végig. Leni Riefenstahl mellett belekóstol a náci propaganda működésébe, majd miután kiábrándultan hazatér, egy illegális kommunista sejtben ténykedik; a szovjet mintájú hatalomátvétel után a titkosszolgálat beszervezi ügynöknek, végül pedig megéri a berlini fal leomlását, és mint örök túlélő, már készül a keleti blokkra rátörő szabadságból is hasznot húzni.
Az eseményeken végigkíséri őt különféle alakokban Éva és Lucifer is, az égből pedig három angyal követi figyelemmel,
köztük a Charlie nevű, akinek a neve az Esterházy Péter prózájában gyakran megidézett Charlie Parkerre, az Úr kedvenc szaxofonosára utal. Apfelbaum Ádámról eszünkbe juthat akár A napfény íze című film is, amelyben ugyanaz a színész, Ralph Fiennes játszotta a nagyapát, az apát és a fiút, de a fasizálódás évtizedeire és a holokausztra következő kommunista terror bűneibe való belesodródás szinte bármilyen huszadik századi többgenerációs magyar családregényre ráhúzható formulának tűnik. A könyv a szerző komoly téttel bíró kísérlete arra, hogy ezt a sémát megújítsa.
Magát a műfajt és a formát Závada magabiztosan kezeli, a prózaíróként ismert szerző jambusaiba sem lehet belekötni.
A verses regény műfaji előképeivel összhangban működteti az intertextualitással való játékot,
megidézve az Anyeginen, a Fauston és Az ember tragédiáján kívül Esterházyt, Dosztojevszkijt, Wim Wenders Berlin felett az ég című filmjét és még sok más szerzőt. A verses regény műfaji konvencióinak megfelelően ki-kiszólogató narrátor a legendás szerkesztőnek, Réz Pálnak is emléket állít. Ő lesz Závada Vergiliusa a regény egyik fontos helyszínén, Nagyváradon, ahol Réz gyerekeskedett, és amelynek gettóját maga is megjárta. A rendszerváltás előtti ellenzék Berlin-tapasztalata is hasonlóan jelenik meg néhány személyes emléken keresztül. Leginkább ezek a színfoltok teszik élővé és szerethetővé ezt a(z) – előrebocsátom – meglehetősen esendő könyvet.
A könyv egymásra vetít mítoszt és profán történelmet, archetípusokat és modern individuumokat, miközben a cselekmény két szinten játszódik: az emberi világban, valamint Isten és az angyali kar szférájában, és Lucifer az, aki képes mindkettővel kommunikálni. A miltoni barokk eposz esetében nem kellene azon gondolkodnunk, hogy mi a funkciója ennek az eget-földet megmozgató apparátusnak, de itt fel kell tennünk a kérdést, hogy mit adnak hozzá ezek az archaikus rétegek a megértéshez. A mitológiai prototípusok használata a nőalakoknál a leglátványosabb.
Kétségtelenül eredeti ötlet Závadától, hogy Madách Évája mellé a zsidó tradíció Lilitjét is beemeli a történetbe.
Az anyai, gondoskodó és alázatos Évával szemben Lilit, Ádámnak a Genezisben nem említett első párja engedetlen, démoni, szexuális lény, aki az ókori Kelet nőnemű ártó szellemeivel tart fenn rokonságot. Negatív beállítása ellenére ma már komoly feminista hagyománya van annak is, hogy az autonóm nőt lássák benne. Az Apfelbaumban Éva és Lilit gyakran ugyanannak a nőalaknak a kétféle aspektusa, senki nem születik egyiknek vagy másiknak.
Az viszont nem világos, hogy Závada mit tud kezdeni ezzel a finoman szólva is meghaladott nőtipológiával.
A regényben Ádámot elcsábító Leni Riefenstahllal – aki itt Lilit egyik történelmi inkarnációja lesz – sem az volt a gond, hogy vagány, autonóm nő volt, aki szerette megélni szexuális vágyait. Igaz, hogy a szöveg – az angyalok szájába adva (7. ének, 78–80. strófa) – felkínálja azt az olvasatot, hogy a kétosztatúság csupán Ádám fejében létezik, csak ő érzi úgy, hogy kényszeresen kategorizálnia kell a nőket, akikkel találkozik. Riefenstahlnak ebből a szempontból elég izgalmas szövegeket írt Závada, ám a többi esetben az alakok kidolgozatlansága nem teszi lehetővé, hogy az olvasó magától is a címkék mögé lásson.
Ha már ördög és Isten is fellép a műben, Závada nem mulasztja el felvetni ágenciájuk kérdését, amely a huszadik század történelmének tükrében ugyancsak problematikus. Vajon az ördög a rosszabb vagy Isten? Kellett-e az ördög ahhoz, hogy az ember gonosz legyen? Hibás-e az Isten, ha egyszer az ember csinálja a gonoszt, nem ő? Elképzelhető-e, hogy Isten és ördög – együttes erővel akár – ilyen elvetemültségeket találjon ki? A könyv eddigi recepciója is kiemelte, hogy az angyalok és Lucifer kisszerű, súlytalan alakok – hogy Istenről, aki jobbára csak hallgat, ne is beszéljünk. Lucifer sátáni hatalma, dacára annak, hogy olykor természetfeletti külsőségekben nyilvánul meg, valójában nem több, mint amivel akármely tartótiszt is rendelkezhetett ügynöke fölött. A gonoszt tehát az ember okozza. Tagadhatatlan, hogy Závada ezt az önmagában érdektelen megállapítást időnként szellemes replikákra futtatja ki a mennyei viták leírása során, és ilyenkor valósággal sziporkázik.
A kellő iróniával előadott antropológiai pesszimizmus mégsem elégíti ki az olvasót.
Még ha a gonoszság metafizikai eredete nem is tartható már a könyvben, Lucifer omniprezenciája egyneműsíti a gonoszság természetét, így magát a történelmet teszi intellektuálisan unalmassá. A kísértés mindig ott van, hogy nehéz helyzetben a könnyebb utat válasszuk, az ember mindig gyenge és elbukik, nemcsak a különféle diktatúrák tombolásakor, de azok összeomlásakor is. Az ördög hol náci propagandista, hol illegális kommunista, aki konspiratív okokból öngyilkosságra kényszeríti egyik társát, hol belügyes tartótiszt. A könyvet bíráló Kácsor Zsolt által számon kért semmitmondás – amely főleg a narrátori kiszólásokra, valamint a cselekményt kommentáló mennybéli szereplőkre vonatkozik – az öngyilkosságba hajszolt lány esetében a legfeltűnőbb:
jó, ha van egy ilyen eset is a szövegben, mert akkor majd lehet célozgatni Dosztojevszkij regényére, az Ördögökre,
amelyben a forradalmárok hasonló gyilkosságra esküsznek fel. Kár, mert tényleg regénybe illő esetről van szó, amely az illegális mozgalmak önlegitimációjával foglalkozó történészeknek is gazdag anyagot szolgáltatna. A történet valóságalapja, hogy Lakatos Imre, a híres matematikus és tudományfilozófus rábeszélte mozgalmi társát, Izsák Évát, hogy kövessen el öngyilkosságot, mivel keresték a rendőrök, és ez veszélyt jelentett az egész pártsejtre nézve. (Más történeti alapanyag is van itt. Závada könyvében a lány kitalálja, hogy flekktífuszjárványról szóló, hamis orvosi igazolással akadályozzák meg a gettó deportálását. Réz Pál Bokáig pezsgőben című életútinterjújából lehet tudni, hogy ez az ötlet a valóságban Réz orvos édesapjától származik.) Ugyancsak az Apfelbaum egyik legmegrázóbb történetszála lehetne az az először csak lebegtetett, majd egyre bizonyosabbá váló értesülés, hogy Ádám megrontotta tolószékhez kötött kishúgát. De mintha ez is csupán a Faust Margitjára vagy a pedofil Sztavroginra való kikacsintás kedvéért került volna a könyvbe.
A ráérősen építkező történelmi regények után különös műfaji kaland Závada részéről a színek között ugráló, a helyzeteket inkább csak felvillantó drámai költemény és verses regény keveréke. A koncepció teherbírása számomra legalábbis kérdéses. A klasszikus történelmi regényt arra találták ki, hogy a fikció világában, de a valódi történelemről megalkotott tudásunkkal párbeszédet folytatva számot adjon korszakok, események és folyamatok mozgatórugóiról, az egyéni és kollektív, pszichológiai és társadalmi okok szövedékéről. Hogy ez mennyire valósul meg, az a lektűrtől a súlyos remekművekig tartó skálán nagyon eltérő lehet.
Nem eldöntött az sem, hogy a szépirodalom dolga-e mindezt realizálni.
A modern társadalomtudományok kialakulásával az emberi tudást alkotó mezők vagy alrendszerek differencializálódnak, és ahogy a történettudomány megszűnik csupán nagy férfiak nagy tetteiről beszámolni, úgy megjelenhet benne a hétköznapok és a mentalitások alakulása is. Így az ezekről való beszámolás terhe lekerülhet a szépirodalomról, és ezért történelmi regényt is máshogyan kell írni, mint korábban. Egy másik műfaj, a Kulákprés szerzőjéhez is közel álló irodalmi szociográfia példája is megvilágító lehet: a szociográfia mindig akkor került előtérbe, amikor a modern szociológiát nem lehetett művelni. Mert például politikai szempontból veszélyesnek tartották, mint a Horthy-rendszerben, vagy mert nem voltak meg hozzá a személyes és intézményes feltételek, mint ahogyan azt Szerbhorváth György nemrég megjelent tanulságos könyve, a Nem tudták, hogy tudják az 1945 utáni vajdasági magyar szellemi élet kapcsán megállapítja.
A történelemről vagy a társadalomról való beszédért tehát több tudásterület rivalizál egymással,
természetes, ha az irodalom alkalmazkodik az esetleges változásokhoz, és új megközelítésekhez folyamodik, bizonyos látószögeket, témákat átenged másfajta beszédmódoknak, míg maga új területeket igyekszik belakni. De talán mégsem kellene visszalépni nőstény lidércekhez és ördögökhöz, ha egyszer a stílusgyakorlatot nem tudjuk feltölteni tartalommal. Az emberi gonoszság és gyávaság antropológiai állandója kevés ahhoz, hogy megértsük, mitől volt sátáni a huszadik század.
Závada Pál: Apfelbaum. Nagyvárad, Berlin, Magvető, Budapest, 2022.
A borítófotót Túry Gergely készítette.
