Ulrich Seidl a Paradicsom-trilógia után kilenc évvel tért vissza, hogy olyan perspektívából közelítse meg az üdülővárosok világát, melyről nem mesélnek a pozitívumokat harsogó prospektusok.
A rendező Michael Haneke mellett az egyik legjelentősebb osztrák alkotóvá vált: a 2001-es Kánikulával robbant be, mely a Dogma irányelveit abszurd realizmusban oldja fel, hogy a bécsi szuburbán rétegek romlottságát kritizálja. A Velencei Nemzetközi Filmfesztivál kritikusi nagydíját begyűjtő, amatőr színészekkel forgatott film után 2012-ben jelent meg a Paradicsom-trilógia nyitánya, a Szerelmet a feketepiacról (helyesen A szerelem paradicsoma lenne), melyet A hit paradicsoma követ, végül A remény paradicsoma zár le.
A három dráma gyakorlatilag a női szexualitás három stációját járja körül.
Az elsőben Teresa nyaralása alatt sorra fogyasztja a helyi férfiakat, ezzel szemben a középsőben Anna Maria önmegtartóztató életmódot folytat vallásából adódóan, míg az utolsóban a fiatal, ébredező vágyait feltérképező Melanie áll a középpontban.
Az idei Berlinálén versenyző Riminivel Seidl egyértelműen a Szerelmet a feketepiacról című filmben tematizált kérdéskörökhöz tér vissza, védjegyének számító, végletekig lecsupaszított formai köntösben: nyugdíjas turistacsoportoknak tartott koncertekből, valamint alkalmi afférokból napról-napra élő Ritchie Bravonak (Michael Thomas) nincs perspektívája jövőjét illetően.
Céltalanul bolyong Rimini utcáin, fizetését azonnal elveri, a szürke hétköznapokat csak részegen tudja elviselni.
Az apátiát lánya, Tessa (Tessa Göttlicher) szakítja meg, aki az elmaradt gyermektartást követeli apjától, hogy új alapokra helyezze életét. Ritchie azonban képtelen összeszedni a kért összeget, hiszen a téli szezon pár tíz fős fellépésein túl saját magát sem tudja normálisan eltartani, még úgy sem, hogy hatalmas villáját is „rajongóknak” adja ki, miközben ő egy elhagyatott hotelben tengődik. Ám Ritchie-t mégsem kell félteni: ha kell, aljas módszerekhez folyamodik, hogy megszerezze azt, amit akar, jelen esetben annyi pénzt, amely elvezethet lánya problémájának megoldásához.
A Rimini gyakorlatilag Ritchie személyes monodrámája: a rendező folyamatosan a kamera látószögében tartja főszereplőjét, csak néhány, tragikus mozzanat erejéig kerül kívül az eseményhorizonton. Ahogy korábbi filmjeiben megszokhattuk, Seidl a fő karakteren keresztül
olyan rétegekről készít társadalmi tablót, melyeknek létezéséről tudunk, mégis kimért távolságot tartunk velük szemben.
Mivel felülről nem nézünk le rájuk, ezért a narratíva alulról világítja meg a terhelt, frusztrációkkal átitatott, sokszor nyomorúságos emberi sorsokat, melyek másképp láthatatlanok maradnának. Seidl stílusa nagyban hasonlít Hanekééhez: kényelmetlen helyzetek sokaságával, a szexualitást polgárpukkasztó módon, annak kínzó naturalitásában megragadó snittekkel zökkenti ki nézőjét, hogy valami kellemetlenről, mélyen elfojtottról meséljen. Olyan emberekről, akik végső soron gyámoltalan, tudatalatti drive-ok által befolyásolt élőlények, akiket úgy dobálnak a külső körülmények, mint az elsárgult, fáról lehulló levelet a szél. Ritchie-vel két szempontból sem tudunk azonosulni: egyrészt, mert az ő világa túlságosan távol áll tőlünk, másrészt azért, mert
Wolfgang Thaler kamerája mindig legalább három lépés távolságot tartva szemléli főszereplőjét.
A statikus, félközeli és totál közötti tartományok határán egyensúlyozó, leíró képek rideg objektivitással ragadják meg az üdülőváros kietlen, sivár, munkanélküli bevándorlókkal tarkított utcáit, melyek a turistaszezon végével lélekvesztő labirintussá silányulnak.
Az Antonioni-filmekben is jelentős üresség-motívum Ritchie folyamatos ingázásakor érhető tetten: a teret néhány elhagyatott, egyhangú épületen kívül nem tölti be semmi, mely a bennük lakó emberek belsőjének külső kivetülése. Nincsenek jelen, hiszen a nyár elmúltával létük elveszti elemi értelmét. Apjához hasonlóan Tessa sem tud a saját jogán egyről a kettőre jutni, mivel
semmi más nem érdekli, csak az, hogy a pénz meglétének tudatában lebegjen az édes semmittevés állapotában.
Ugyan Ritchie látszólag próbálja rendbe hozni viszonyát lányával, ám igazából nagyrészt csak a vele járó gondok megszüntetése érdekében cselekszik: valójában teljesen irreleváns számára Tessa megjelenése, olyannyira, hogy ismeretlenül benne is csak az egyéjszakás kaland lehetőségét látja meg. Kapcsolatuk érdekeken alapszik: Tessa pénzt akar, míg Ritchie az ezzel járó kellemetlenségek elsimítását.
A Rimini végére mégis egyre közelebb kerülnek egymáshoz – igaz, inkább a fizikai, mintsem lelki térben –, mely szálat Seidl közel sem bontja ki annyira, mint amekkora hangsúlyt kap a történet végén. Az ezzel járó, továbbá
a film egészét átható bevándorlás-tematika túlontúl didaktikusan próbálja átadni üzenetét.
A minden jelenetben földön héderelő külföldiek látványa repetitívvé válik, melyhez nem rendelnek mélyebb tartalmat a készítők, így a finálé az addig látottak fényében mesterséges, direkt hatást kelt.
A Rimini akkor működik igazán, amikor kizárólag Ritchie-re fókuszál. A háromcsillagos hotelekben tartott koncerteket bemutató hosszú beállításokból, a magányos éjszakai barangolásokból, valamint a szűkös bevételt kiegészítő, idős nőkkel folytatott aktusokból Seidl következetesen építi fel karakterét, aki
pont attól válik érdekessé, hogy életének szinte egyetlen szimpátiát, együttérzést kiváltó pillanata sincs.
Ritchie megérdemli sorsát, és nem is vágyik arra, hogy bárki felszabadítsa: csak vedelni, bulizni és szerencsejátékozni szeretne, bárminemű felelősségvállalás nélkül. Ő a tökéletesen nihilista ember: terv és motiváció nélkül telnek napjai egészen addig, amíg szervezete végül majd felmondja a szolgálatot.
A Rimini Ulrich Seidl talán legkiforrottabb alkotása annak ellenére, hogy az apa-lánya konfliktus – főleg a játékidő utolsó perceire – nincs olyan szinten megírva (a forgatókönyvet Seidl ezúttal is feleségével, Veronika Franzcal jegyzi), mint Ritchie mindennapos, kilátástalan vegetálása. Az egymáshoz kötődő alkotások sorozatát folytatva az osztrák rendező következő rendezése a Sparta Ritchie testvéréről, Ewaldról (Georg Friedrich) fog szólni, így
a Paradicsom-trilógiát ezúttal középkorú férfiakról szóló diptichonnal egészíti ki.
Ne legyen kétségünk, hogy Seidl új filmje sem lesz kíméletes nézőjével, de történetei pont attól válnak egyedivé és izgalmassá, hogy képes szokatlan figuráin keresztül összetett jelenségeket átfogóan, unikális nézőpontból láttatni, melyek a mi életünket is érintik – még ha ezt nem is akarjuk bevallani magunknak.
Rimini, 2022. Rendezte: Ulrich Seidl. Írta: Ulrich Seidl és Veronika Franz. Szereplők: Michael Thomas, Tessa Göttlicher, Hans-Michael Rehberg, Georg Friedrich, Claudia Martini, Inge Maux. Forgalmazó: Vertigo Média.
A Rimini a Magyar Filmadatbázison.
