A Ragadozónak annyi kudarcos feldolgozása született, hogy a celluloid-hullagyalázás vádja mellett lassan az egész franchise létjogosultságát is kétségbe vonhatnánk – ha nem született volna meg a Dan Trachtenberg-féle Préda, amely végre megmutatja, milyennek kellene lennie egy Predator-filmnek.
A Predator-széria egy egészen furcsa képződmény, ugyanis úgy ivódott be a mozgóképes popkultúrába, hogy tulajdonképpen minden egyes felvonása valamilyen szintű kudarca önmaga megfogalmazásának. Már maga az 1987-es eredeti is két élesen különböző történet ötvözeteként kereste az utat a hidegháborús tesztoszteron-akciómozi és a túlélőhorror között, de a Los Angeles-i alvilágba helyezett folytatás bukása a bizonyíték arra, hogy John McTiernan mozijának sajátosan ellentmondásos hibridje valahol mégiscsak a siker kulcsa lehetett.
A gyökerekhez való visszatérés helyett azonban egészen más úton fejlődött tovább a Ragadozó,
noha az Alien-franchise-ba betagozódott spin-offok, valamint Antal Nimród a sci-fi és a mitológiaépítés felé elmozdított (de öntelt cselekményszövő bravúrkodása ellenére fájóan üresen kongó) feldolgozása és Shane Black, a korszellemnek megfelelően nosztalgiával teletömött változata sem tudta elnyerni a közönség tetszését. Ezen a ponton jogosan merül fel a kérdés, hogy
van-e több a Ragadozó-mítoszban egy jókor, jó helyen született darabnál,
vagy csak a producerek fantáziáját mozgatja meg újra és újra a földönkívüli mestervadász gondolata?
Szerencsére a 2010-es évek esztelen nosztalgiaáradatából kikecmeregve az elmúlt egy év során eljutottunk oda, hogy az angol szójátékkal csak legacyquelnek csúfolt örökös-folytatások (amelyek inkább szellemiségükben mint kontinuitásukban hivatkoznak eredetijükre) már valóban a fentihez hasonló felvetésekre keresik a választ önmaguk és elődjeik kapcsán. A Préda történetesen az eredeti film
azon kulcsmotívumát teszi semmissé, hogy még az állig felfegyverzett szuperkatonák is tehetetlenek voltak a címszereplővel szemben.
Azóta már kisebb horrorközhellyé vált (a Love, Death & Robots című animációs antológiasorozatnak például visszatérő eleme) a harmadik világbeli ellenfelekkel szemben diadalmas, de a földönkívüli és –túli fenyegetéssel szemben már eszköztelen katonaság képe, ugyanakkor a schwarzeneggeri hősalak egy bennszülött lányra cserélésével Trachtenberg a Predator-filmek (és azok imitátorai) lényegi kérdésére tapint rá: tényleg a fegyver, az erő, a teherbírás teszi a harcost, vagy a ravaszság, tűrés és elszántság?
A Préda hősnője, Naru (Amber Midthunder) éppen ezzel a dilemmával küzd: egy komancs törzs női tagjaként a 18. század elején nyomkeresésnél és gyógyfőzetek kotyvasztásánál komolyabb feladat nem jut számára, márpedig
a lány szeretné bebizonyítani, hogy van olyan jó harcos, mint bátyja, Taabe (Dakota Beavers).
Ezt azonban sem nyúlra, sem oroszlánra vadászva nem tudja megmutatni, de amikor egy titokzatos és félelmetes fenyegetés jelenik meg a közeli erdőségekben, Naru az egyetlen, aki komolyan veszi és a nyomába ered.
Kifejezetten nyers és szikár történet rajzolódik ki előttünk, amely rendkívül zsigeri szintre ereszkedik a túlélés motívumának ábrázolására. Míg legtöbb zsánertársa azt véti el, hogy csak a fenyegetés eszkalálódásával képes ráfordulni erre a kérdéskörre, a Préda kezdettől fogva egyértelművé teszi, hogy
Naru és nemzetsége számára mindennapos az életben maradásért a termésezttel folytatott harc,
az idegen lény feltűnése pedig csak egy magasabb szintje ennek. Ehhez mérten a hősnőt sem a sorsszerűség teszi „final girl”-lé, hanem a küzdelemben szerzett élettapasztalata – és kételyei önnön alkalmassága kapcsán.
Ennek pedig kiváló ellenpontja a Ragadozó alakja, hiszen nem szorul magyarázatra, hogy vele szemben a kidolgozott izomzat és a számolatlanul ellőtt géppuskatárak vajmi keveset érnek (a korábbi felvonások szereplői is mindig valamiféle fifikával győzték le), ezen keresztül pedig
a Préda minduntalan azt fogalmazza meg, hogy a túlélés képessége nem a külsőségekben, hanem különböző mentális tényezőkben rejlik.
Olyan képességekben, amelyeknek a természetközeli népek mindig is inkább birtokában voltak, mint az európai civilizációk. Azonban éppen ezen a kolonializmus-szimbolikán nem talál igazán fogást Patrick Aison forgatókönyve, jelentős részben amiatt, hogy a gyarmatosítókat egészen konkrét és relatíve hangsúlyos tényezőként szerepelteti. Emiatt ugyanis nemcsak didaktikus jelképként, de a műfaji hatást rombolóan merül fel a kérdés, hogy
itt valóban a földönkívüli vadásztól kellene-e rettegniük a komancsoknak vagy a történelem baljós előszelétől?
Ugyanez a bizonytalanság mellesleg egészen kicsiben is megmutatkozik, amikor a narratíva egyszerűen annyiszor fut rá túlélőhorror-betétekre a Ragadozó alakjától függetlenül, hogy ironikus módon többször is az antagonista menti ki akaratlanul Narut az állati vagy emberi fenyegetések karmai közül.
A Préda egyik legnagyobb ellentmondása, hogy megvalósítása egyébként annyira határozott és maximalista, hogy
az összkép megfelelő hangulati konzisztencia nélkül, a fent taglalt dilemmákat magában foglalva is teljesen kompetensnek mutatkozik.
A műnek nincs igazán szépen kirajzolódó íve, a ritmus néhol meg-megbicsaklik, az atmoszféra gyomrunkat szorongató vasmarka is időről időre elenged, ugyanakkor minden egyes mozzanatában akad egy-egy fenomenálisan kimunkált elem, legyen az a fényképezés, egy zenei téma vagy a harc-kompozíciók. (Viszont az uncanny valley-be belepottyanó CGI-állatok semmiképpen nem sorolhatók ezek közé.) A legjobban az jellemzi a produkciót, hogy az összes vériszamos pillanata – ha lehet ennek kapcsán így fogalmazni – maradéktalanul ízléses: a Ragadozó úgy öli halomra az élővilágot, hogy az öncélú trancsírozás és a megúszós szemérmesség vádja sem merülhet fel.
A Préda erőszakábrázolása kellemesen változatos
és mindig éppen annyira markáns, hogy a megfelelő hatást érje el.
És ugyanígy, bármelyik szeletére is fókuszálunk a látottaknak, azt fogjuk észrevenni, hogy Dan Trachtenberg nem téveszt arányt, nem hozakodik elő felesleges blikkfangokkal, nem retten vissza, hanem mindig pontosan tudja és érzi, hogy miből áll egy 100 perces, hatékony és feszültségtől izzó akcióhorror receptje. Úgy is lehet fogalmazni, hogy tökéletes legacyquellel van dolgunk abban az értelemben is, hogy rendezője istenigazából semmi újat nem talál ki, de a spielbergi egysnittesektől kezdve a Predator-mitológián át
a túlélőhorror-örökségig minden mozgóképes benyomását mesterfokon érti és alkalmazza,
majd gyúrja össze nekünk egy lehengerlő filmélménnyé. Ahogyan 20-30 év távlatából a Mátrix: Feltámadások és a Top Gun: Maverick elődeiknél is elegánsabban merítkezett meg azok esszenciájában, a Préda sem vállalkozik többre, mint amire az 1987-es Ragadozó – csak éppen sokkal világosabban és ügyesebben valósítja meg ugyanazt.
Préda (Prey), 2022. Rendezte: Dan Trachtenberg. Írta: Dan Trachtenberg, Patrick Aison. Szereplők: Amber Midthunder, Dakota Beavers, Dane DiLiegro, Stormee Kipp, Bennett Taylor. Forgalmazó: Disney+
A Préda a Magyar Filmadatbázison.
