Szövegcsalános

Olyan társadalmi-demográfiai csoportokról, jelenségekről, helyzetekről, melyeknek nem vagyunk tagjai, átélői vagy bármely formában érintettjei, minden esetben kihívás írni; szakszöveget és szépirodalmi alkotást egyaránt. Különféle dilemmák természetesen megjelenhetnek személyes kötődés és önreprezentációs igény, megmutatni vágyás, hangadás intenciója esetében is. Mindennek olvasói szempontból persze nem kellene számítania, az adott mű relevanciája, élvezhetősége, illetve az, hogy a leírtak hihetőek-e, nem a szerző hovatartozásától és élettapasztalatától függ. Az „írhat-e valaki úgy, mint” jellegű, illetve a „vele történt-e ilyen” feltevések elsősorban olyan helyzetekben kerülhetnek terítékre, amikor az olvasott szöveg a szokatlan érzékenység és tájékozottság ígéretével kecsegtet, mellyel voltaképp önnön hiányosságait palástolja.

Borda Réka 2022-es munkája, a Scolar Kiadó gondozásában megjelent Égig érő csalán a családon belüli erőszak, még pontosabban a kiskorú ellen elkövetett szexuális visszaélés kálváriáját próbálja megjeleníteni. A fiatal szerző ezen első regényét 2017-ben kiadott verseskötete, a Hoax előzi meg. Az Égig érő csalán, amint az némi tudattalan öniróniával szerepel a mosolygós szerzői fotót követő lapon, „r_g_ny”. Ugyan a Scolar LIVE sorozatának minden kötete e kiadói sémát követi, a magánhangzó-vesztettség a Borda-(kis)regény esetében hajmeresztően pontosan utal a mű tartalmára. Épp ilyesfajta veszteséges hiányérzetet (netán dühöt, elkeseredést) hagyhat bennünk a könyv, mintha a csupán száznegyven oldalba sűrített történet eredeti, erősebb, esetleg hosszabb verziójával valami tragédia történt volna.

Az időben előre-visszalépő cselekményszálak megszólalója, az egyszer gyermek, máskor felnőtt főhős,

Julcsi ellentmondásos gondolataitól elvonatkoztatva is olyan érzésünk támadhat, mintha a történet több ember munkája lenne.

Ez a sejtelem talán nem ok nélküli, hiszen Borda Réka az Égig érő csalánnal 2021 őszén a Fiatal Írók Szövetsége Grádics című pályázatának egyik résztvevője volt. Akár mentor gyomlálta a szövegcsalánost, akár nem, a társadalmilag érzékeny szuperpozíciót maximálisan ki- és felhasználó, indifferens írói attitűd végeredményében az ábrázolt gyermekalakéhoz hasonló. Egyikőjük sem érti teljesen, mi is történik körülöttük, így a történéseket csupán az „eredeti” események humormentes paródiájaként képesek láttatni.

A nyári vakációkat csongrádi nagymamájánál töltő gyerek-Juliból felnőtt-Julcsivá változó kartonfigurában több évtized kistérségi rémképei mosódnak össze. Főhősünk néhány ismétlődő mozdulatával, fájó ritmusossággal mutatja be a bántalmazottak érzelmileg is katatón, egyre kényszeresebbé váló fizikai tüneteit. Sajnos Julcsi jelleméről, munkájáról, hobbijairól, érdeklődési köréről, álmairól, illetve bármi egyébről, amivel az emberek általában rendelkezni szoktak, csupán apró foszlányokat kaphatunk el. A belső folyamatokat, a megértést, a felismerést és az öngyógyítást fókuszba helyező történet

már ezek hiányából adódóan sem tud továbblépni a szívszorító valóság összes „törvényszerűségének” enumerációjánál.

A filmes zsánertechnikának megfelelően sematikusra, személytelenre írt Julcsi üres karakter tehát, a traumatapasztalat tipikusnak mondott jegyeinek hordozója. Abuzált gazdatest, akihez egyébként kiválóan passzol a sok helyütt szépre logikátlanított szöveg.

Olyan, némileg illogikus mozzanatok, mint az, ahogy felnőtt főhősünk megtűrt vőlegénye, Bene bőrönddel, de öltönyben indul temetésre, vagy hogy valamiért szalvétahattyú van a tanyaszagú ház terített asztalán, csupán apró buktatói a szövegnek. Az, ahogy Juli „vattacukorízű, tűző nyári boldogságként” (44.) aposztrofálja azokat az időket, amikor bántalmazták, ahogy úgy hivatkozik nagynénjére, hogy „Hajnit nem nevelték ezüstkanállal a szájában” (16.), illetve ahogy valami úgy fut végig a gerincén, mint a villám, már

erősen klisészerű tartalomnélküliséget sugall.

A pontatlanság okán nevetségessé válik az a jelenetsor is, amikor a nagymama lányunokáját a bicikli gyerekülésébe ültette, majd „bal lábát a pedálra helyezte, a jobbal ellökte magát a földtől, majd átemelte a kerék felett, és tekerni kezdett.” (49.) Ebben a szituációban, hacsak az idős asszony kitűnő ízületeivel büszkélkedve nem a biciklikormány és az első kerék fölött emelte át a lábát, akkor a hátsó kerék fölött kellett ezt megtennie, ezzel lerúgva érzelmileg egyébként is mellőzött unokáját a műanyag lélekvesztőről.

A család-problematika, illetve ezen kérdéskör megjelenési módja az Égig érő csalánban páratlanul újszerűtlen, betagozódva ezzel a kurrens családtörténeti trendekbe. A szülők szinte teljes hiányára a szöveg nem reflektál. Papírforma szerint a Julcsit bántalmazó nagybácsi, Marok, „ivott ugyan, de jó ember hírében állt, aki adakozik a templomnak, miséken orgonál és gyerekeket tanít focizni. Voltak megingásai, de kinek nem” (14.) Jót tett volna a történetnek az elrugaszkodás a hollywoodi „nagybácsi-elkövető”, meg a tipikusan magyar „olyan rendes ember volt pedig” kliséktől, amellett, hogy természetesen fontos bemutatni, hogy gyakran a mikroközösség is rosszul ítéli meg a bántalmazót. Utóbbi jelenség Subás Pista, az egyik helybéli említésével ellenpontoz, hisz az öreg „komisz ember volt, de legalább világéletében hűséges volt a feleségéhez” (48.)

Izgalmasak egyébiránt a Marokkal és más feltűnő férfiszereplőkkel kapcsolatos áthallások:

hirtelenjében például olyan leírás kerül az olvasó elé, miszerint Marok a kislány lába között szipog, mivel Julcsi történetesen éppen nagybátyja nyakában ül.

Az egész művön végigtekergő csalán-motívum, a kislány fölé meredő „gomba”, illetve a fel-felbukkanó nyúl üdítően hatnak a szöveg terén belül untig ismételt, sivár képrengetegben. A csalán kifejezetten érdekes központi motívum, hisz egy nagyon is természetes „jelenséget”, egy növényt abnormalizál. Metaforikus mélységeiben e csalános szintén egy természetes, ám természetellenes kontextusban felbukkanó jelenségre utal:

a testnedv és -szőr a felnőtt világé, melyet a szerző természetesként és nem természetesként egyaránt ábrázol.

Marok orrlyukából például bájos gyermekláncfű nő; a főhős szereti vőlegénye, Bene ügyetlen fogmosásait, még ha egyébként a férfi szájának sertésszaga is van, az orrhegye pedig – Julcsi szerint különleges módon – egy-két szőrszállal rendelkezik. Julcsi előbb nem kívánt, majd elfogadott, később hiányolt terhessége is csupán felnőttkori gyom a hasában, ő maga pedig „nem felnőtt, nem érett, és legfőképpen nem azonos önmagával.” (74.) Az imigyen szétváló elbeszélői szólamok egyikét, az immár felnőtt Julcsit a terhesség élménye zökkenti ki tehát valamelyest az addigi életére jellemző passzivitásból. Izgalmas, hogy főhősünk a kötet felénél „önmagára ébred”, ám a későbbi eseményeknél nyoma sincs a benne végbement változásnak. Az a két pont, ahol ez változhatna, sőt, bizonyos szempontból változik is a hallgatás megtörésével, rövidsége miatt szintén zavarossá, hiányhagyóvá válik.

A változás lehetetlensége helyett a kötet több helyütt inkább a főhős tehetetlenségét sugallja,

mely Julcsi egyik gyermekkori tulajdonsága, és ilyen formában, úgy érezhetjük, nem az elszenvedettek következménye.

A lány rejtőzködő nyuszisága kedvesen bárgyúnak hat a gyerekszerű „virágnyelven” elmesélt, és épp ezért erőtlenül ábrázolt erőszakaktusok mellett. A kötet borítóján némi Harcosok klubja-áthallással terpeszkedő rózsaszín, nyuszis szappan azonban szintén nem túl unikális módon utal Julcsi áldozatiságára, a helyzet mocskosságára, Marok rókalétére. A mosdatlan test a kisregény majd minden pontján előbukkan. Julcsi egyébként is viszolyog mindenki más testétől, kivéve a sajátjától, amit csinosnak talál. Ezt a csinosságot, nőiességet egyéb példa hiányában a nagymamához mérve értelmezi (ő maga szőlő, a nagymama mazsola). Az egyszer polipszerűen aktívnak, másutt következetlenül passzívnak mutatott nagymama voltaképp állandó mozgásban van, kerekesszékben ülve is. Ennek ellenére a lány nagyanyját állóképhez, saját magát öntudatlan iróniával mozgóképhez hasonlítja.

A költői nyelvezet nagyjából kimerül a főhős-elbeszélő abbéli igyekezetében, miszerint „ami izgalmas kép volt, sorrendbe gyűjtöttem.” (7.) A képgyűjtés többször visszatérő elemként árulkodik a regény egyik legkellemetlenebb mulasztásáról: egy súlyos és aktuális problémát szemlél meg nem értéssel, akárha egy újabb felvillanó rövidhírt olvasnánk bántalmazás témában.

Az egymás mellé fűzött, de egymással nem feltétlenül kapcsolatba lépő képek mindenki számára ismerősek lehetnek,

aki valaha járt falun, kisvárosban, esetleg egy felesleges holmijaitól a hetvenes évek óta szabadulni nem tudó rokon zsúfolt lakásán. Ilyen kellék és díszlet a tartalmi hiányosságaival együtt is többnyire „dizájnos” (sőt, dizájnteoretikus) szövegben például a fagolyós függöny, a tigrismintás kanapé, a rovartetemes lámpabúra, a piros pöttyös, bundáskenyér-zsírtól csúszós bögre, a felvasalós pulóver, a kiöblített levesestálba szedett második, a csupán kezdetben kedélyes alkoholizmus, a repedezett sarok és a piros lábujjköröm duettje, a devizahitel, az ujjatlan fodrászköntös, a szőrös nénik és bácsik, a falusi rasszizmus, a meztelen nős naptárak, a Londonban dolgozó unokatestvér, a dauer, Zoli bácsi és jellegtelen neje, Zoli néni, meg a megcsalások, amikből a gyermekfej annyit érzékel, amennyi később akadályozhatja a felnőttkori kapcsolatteremtésben.

Julcsi emberi kapcsolatai egyébként szintén kimerülnek felszínes megfigyelésekben és azok közlésében.

A lány „ideálisnál vastagabb ajkú” vőlegényének otthonos nemtörődömségként értelmezett, fáradt ostromlása, az unokatestvér, Misi „buziskodása”, a vissza-visszatérő cigánykérdés, az alkoholizmus, meg a „nyomibogyók” mind-mind olyan jelenség és téma, melyek regényükhöz értőbb szerzőt, egyébként pedig külön elemzést érdemelnének.

Kiválóan rímel a tragédiákat elmismásoló kötet hátlapjának néhány sora a hiányosságokra.

Kiss Tibor Noé szavai beszédkísérletként utalnak az inkább lusta prózakísérletként létrejött műre, mely mellé „olyan jól csengő, kurrens hashtageket biggyeszthetnénk, mint #bántalmazás vagy #szociopróza.”

Talán tényleg a fentebbi ajánlószöveg-részlet foglalja össze legszebben a kisregénnyel szembeni fenntartásainkat. Eléggé problematikus, amikor egy szöveg képes mások egész életre kiható traumáját úgy tálalni, hogy ahhoz a fentebb hivatkozott módon „kurrens hashtageket” lehetne illeszteni. Összességében az Égig érő csalánnal színre vitt megszólalói pozíció olyan, mint mások problémái miatt terápiára járni: gesztus. A regényt rövidsége ellenére egyébként kifejezetten nehéz olvasni, ám sajnos nem a téma súlyossága, sokkal inkább a szöveg minősége, hiányosságai, illetve erőltetetten gyermeteg modorossága miatt. Feloldást nem kapva feledjük hát a csaláncsípés hagyta viszketést.

Borda Réka: Égig érő csalán, Scolar, Budapest, 2022.

A borítófotót Nagy Eszteranna készítette.