Nemes egyszerűséggel felépített szórakoztató tömegfilm, legalábbis erről próbál győzködni minket Baltasar Kormákur újabb amerikai projektje, míg valamivel félidő után nyilvánvalóvá nem válik, hogy olcsó bűvésztrükkel kápráztat csupán.
Ironikusnak tűnhet a Fenevad premisszája: amennyiben Idris Elba figurája, vagyis egy csaknem 2 méteres, jó felépítésű hős kénytelen farkasszemet nézni a vadon csúcsragadozójával, nem előre lejátszott-e a meccs? Hiszen elég néhány pillantást vetni a sztár tekintélyt parancsoló megjelenésére, és rájövünk, rá talán még emberevő oroszlánok sem fennék a karmaikat. Részben képtelennek tűnő alaphelyzet ide vagy oda, az izlandi szerző ötödik amerikai stúdiómegbízatása
egy ideig meggyőzően keveri a paklit ahhoz, hogy úgy tűnjön, ember és állat viadalába mégis szorult némi spiritusz.
Kormákur jó ideje az ember kontra természet bevált összeütközésére építi amerikai munkáit: az Everestben a világ legmagasabb pontja fenyegető, a Sodródás nyílt vízen zajló szerelmi melodráma, a Fenevad pedig a dél-afrikai szavannára kalauzol.
Jóllehet, leegyszerűsítő folyton a közönyös, sőt, fenyegető természetet megtenni ősellenségnek, azonban
a rendező kurrens dobásából legalább egy szórakoztató B-film még kisülhetett volna
tisztes feszültségadagolással, nyers küzdelemmel, kietlenséget üvöltő atmoszférával. Ehelyett mindegyikből kapunk egy picit, de sosem eleget. Gyorsan tovaszáll a szikárnak látszó 93 perces játékidő, ami inkább a kapkodás, semmint a precíz, áramvonalasított thrillernarratíva mögötti profizmus érzetét kelti.
Hosszú beállítások, közben háttérből váratlanul feltörő, bőrünk alá fészkelő neszek:
a Fenevad kezdetben ügyesen fókuszál az ismeretlentől való borzongás spielbergi (Cápa) toposzára.
Sőt, a feleségét gyászoló, lányaival az afrikai vadonban tábort verő orvos állathorrorja (creature feature) olykor a karakterépítés húrjait is pengeti, direktorunk, ahol csak tud, átlagembert varázsol Ibris Elba karakteréből. Protagonistánk ugyanis nem volt ott rákbeteg imádottja halálos ágyánál, gyerekeivel pedig kissé diszharmonikus viszonyt ápol. Így a Fenevad – némiképp hasonlóan, mint a szintén feleséghiányt és halálvágyat körüljáró Fehér pokol – drámai konfliktust építene, vagyis a főhős oroszlánbirokja részben az élet súlyos problémáin való túllendülés, ugyanakkor mindez a családszeretet jegyében valóra váltott, lányainak való bizonyítási vágy és
az erős, maszkulin apakép fenntartásának szimbólumává lényegül.
Plusz egy félkézzel skiccelt, puszta típusalakként lézengő haver (a District 9-ból ismert Sharlto Copley) formájában a barátság princípiuma is felvillan, tehát Kormákur a messzi Izland fagyos lankáin bontakozó drámái (A tengertől a Dermesztő mélységig) után a nagy amerikai mítosz két fontos tartópillére mellett teszi le voksát.
Vállalását azonban hamar két vállra fekteti az unalom, majd a rákontrázó logikai következetlenségek szerencsétlen elegye. A karakterek jó ideig csak bujkálnak, néha cselekvésre szánják el magukat, de jobban szemet szúr, mennyire értelmetlenül járkálnak fel-alá. Kipattannak a védelmet nyújtó terepjáróból, miközben egy hatalmas sörényű ragadozó bármelyik pillanatban darabokra tépheti őket. A főhős hiába intelligens orvos, ugyanebbe a csapdába esik, lányai úgy sétálnak egyik pontról a másikra, mintha egy veszélytelen játszótéren töltenék az időt.
Döccenői így a túlélőthriller hatásmechanizmusán és komolyan vehetőségén ejtenek csorbát,
a feszültség kb. 45 percen belül elillan. Ráadásul a halott feleségnek szentelt, folklórral és zavaros, kettős álomjelenettel spékelt víziók csak az eseménytelenség érzetét növelik, végképp redukálva a Fenevad amúgy is ritkán beváló suspense-technikáját. Kormákur emellett roppant érzéketlenül, szimplán mondja fel a leckét. Tesz ugyan utalásokat az orvvadászok zavarta oroszlánpopulációra, de az emberi ignorancia révén dühös bestiává züllő főoroszlán tematikáját messze nem fejti ki annyira, hogy egy lábjegyzetnél érdekesebb információ legyen belőle: marad az Everest és a Sodródás természetre ujjat rázó primitív ellenségképe.
További probléma, hogy a Fenevad rendkívül bátortalan is: képtelen felvállalni önnön szilajságát, vagyis a húsba mélyesztett fogak naturalizmusa helyett CGI-oroszlán riogat bennünket, a természetben lopakodó rém súlya pedig pillanatok alatt jelentőségét veszti. Ráadásul, ha belegondolunk, hogy a Fenevad egy Universal gyártotta, karakteres arcú protagonistával dolgozó stúdiófilm,
idővel kiderül, valójában semmi nem forog kockán.
A gyerekek úgysem halhatnak meg, az apuka nem kerül igazi veszélybe, sőt, győzni is fog. E kellemetlen sejtelemre arcpirítóan rá is játszik a természet rendjét helyrebillentő, jó oroszlánokat csatasorba állító, majd a CGI-bestiának késsel és puszta kézzel nekirontó főhős nevetségességbe hajló utolsó csatája.
A Fenevad voltaképpen az egy héttel korábban debütált Ragadozó-prequel, a Préda negatív ellenpárja.
Igaz, abban is látni pár komputeranimált állatot, feszes cselekményszövése, pláne a zárlatra időzített ember-földönkívüli bajvívás feszültségdús naturalizmusa feledtetik az apró döccenőket – a Fenevad ügyetlenségei ellenben a hibákra irányítják a figyelmet.
Elegáns hangoltságú karakterdrámaként, valamint trash-motívumokkal parolázó túlélőthrillerként is félsiker a Fenevad: a végén minden rendbe jön, az ember bizonyítja potenciálját, a vadont szelídíthető mennyországként hagyjuk ott, a film
gyászfeldolgozó-traumája seperc alatt, igazi belső konfliktus nélkül, puszta fizikai konfrontációra limitálva oldódik meg.
Kormákur vélhetően otthonosabban mozog szűk pátriájában, jelesül az izlandi vulkán közelébe helyezett, Katla című sorozat tragédiaábrázolásakor: a Fenevadnak viszont a középszerűség posványába ragadáshoz is óriási erőfeszítéseket kell tennie.
Fenevad (Beast), 2022. Rendezte: Baltasar Kormákur. Írta: Ryan Engle. Szereplők: Idris Elba, Iyana Halley, Leah Sava Jeffries, Sharlto Copley, Anzor Alem. Forgalmazza: UIP-Duna Film.
A Fenevad a Magyar Filmadatbázison.
